|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.26. 14:57 - |
A hun-avarok elhallgatott szerepe Európa kulturális arculatának formálásában |
Az eredeti freskó
A harmadik emberalak párducos kacagányt visel |
Hát nyisd ki a könyvet, és nézd meg, szó szerint idéztem!!! Beszkenneljem??? |
|
Ulam-burias ! Nem te írtad, hogy avar? Hát ki? Mert Bóna nem! Ő azt tippelte, hogy esetleg egy heftalita -hun, azaz a későbbi avar lovasíjászt Á B R Á Z O L . A váza nem avar és nem hun munka, az remélem nyilvánvaló, szerte a világban viszont úgy Perzsiában, mint Kínában, a Görögöknél stb bőségesen ábrázoltak emberi alakokat. |
Bóna István rajza egy VII. századi szamarkandi faliképről. Ezen a szogdiai ábrán Bóna olyan fejékeket figyelt meg, amelyek közeli párhuzamai véleménye szerint Tuvában és magyarországi avar sírokban is előfordulnak.
Studien zum frühawarischen Reitergrab von Szegvár
In: Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae
Bp., 1980, 37. o., 5. ábra |
Bocs’, amiért egy ilyen közismert és az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent könyvből idéztem :) |
„…az avarok, besenyők, baskírok és persze a magyarok sem ábrázoltak embert…”
Hunogur íjász egy mervi vázán
Bartha Antal szerk.
Magyarország története – Előzmények és magyar történet 1242-ig
Akadémiai, Bp., 1984, 76. kép
Bóna István képaláírása:
„Heftalita-hun (avar) lovasíjász ábrázolása egy 6. századi festett vázán. Merv”
Nem én írtam hozzá, hogy avar, nézd csak meg!
Bóna akadémikus írta. |
Bálint Csanád: „A görög feliratokat a görög nyelvben és epigráfiában járatlan személy készítette. A rovásírások a kazáriai rovásírással közeli, a belső-ázsiai türkökével távoli rokonságot mutatnak, s majdnem teljesen megegyeznek a szarvasi avar temetőben talált tűtartó feliratának ábécéjével. Már egyedül a fentiek is előrevetítenek bizonyos, a kincs lényegének meghatározásával kapcsolatos következtetéseket: aranyat ugyanis nem használtak a bizánci, közép-ázsiai és korai iszlám fémedényművességekben.”
Ha nem is bizonyos tehát, hogy azonosak voltak az edények és a rajtuk szereplő feliratok készítői, igen nagy ennek a valószínűsége. Azonkívül szinte biztosra vehető, az emberalakos edények végső soron nem bizánci, de nem is Szászánida vagy iszlám hagyományokat követő műhelyből kerültek a nagyszentmiklósi kollekcióba.
Így arra kell gondolnunk, hogy az aranykorsókat hunogur vagy valamely hunogur uralkodó megbízásából működő, de idegen származású mesterek készítették. A hibás görög nyelvhasználat mindenesetre az első verziót erősíti. |
| Gandash! Csúsztatsz!!! nagyszentmiklósi kincs – A kora középkori Kárpát-medence legjelentősebb kincslelete (Sînnicolaul Mare, Románia), 1799-ben 23 db arany edény került a bécsi kincstárba. Egyedi formájuk és díszítésük miatt korának és azáltal: ethnikai hovatartozásának meghatározása igen nehéz, vitatott (leginkább: 9. sz.-i bulgár és 10-11. sz.-i magyar), amiben nem segítenek a – megfejtetlen! – feliratai sem (görög, görög betűs török és rovásírásos török). A keleti fémművességekhez (6-7. sz.-i szászánida, 5-6. sz-i heftalita, 9. sz-i abbaszida) való kapcsolása alaptalan. A kincs távolról tükrözi a korszak és a környezet kultúráját, Bizáncnak az edénytípusok eredetében, ötvöstechnikák és díszítőelemek alkalmazásában megnyilvánuló hatását (az egyik edénynél nyugat-európai kapcsolat mutatható ki), de mindannak abszolút egyedi és kiemelkedő színvonalú szintézisét jelenti. Az edénytípusok, az ornamentika, az ötvösszerszámok elemzése alapján egy 7-8. sz.-i avar (rész)fejedelmi család folyamatosan gyűjtött kincsének tartható. Perdöntő az ötvös által készített rovásírásos feliratok ABC-jének egy 8. sz-i avar csont tűtartó (Szarvas) feliratáéval való szinte teljes egyezése. Elrejtésének ideje, oka valószínűleg mindörökre ismeretlen marad; történetileg legkézenfekvőbb a 8. sz. végi avar belháborúra gondolni. Ez is Bálint Csanád!!!! A szóbanforgó kincs G Y Ü J T É S !!! -Nem avar munka, és bár szobor ebben sincs, annak semmiképpen sem mond ellent, hogy embert maguk nem ábrázoltak. A rengeteg tarsolylemez, fegyverdísz, övcsat, mind kiválló helye lehetne úgy a feliratoknak, mint bármiféle emberábrázolásnak, de ott növényeket, máshol állatokat találunk kizárólag. |
Aláhúzott B betű az egyik nagyszentmiklósi tálkán |
Bálint Csanád akadémikus, az MTA Régészeti Intézetének igazgatója:
A kincsen háromféle felirat van: görög betűs görög, görög betűs török és ótörök (típusú) rovásírás. Egyik csoportba tartozót sem sikerült megnyugtatóan megfejteni, bár számtalanszor megkísérelték. A görög betűs török feliratban van egy jellegzetes betű, amelyik rendkívül ritka; ez az „aláhúzott B”. Mivel fölfedezték, hogy ez a IX. századi Balkánon előfordul, a kincset a IX. századra datálták és a dunai bolgárokkal hozták kapcsolatba. Nem vagyok bizantológus, sem epigráfus, de számos bizánci tárgy volt már a kezemben, és feliratos köveket bemutató tanulmányokat is olvastam. Láttam, hogy az aláhúzott B betű az V. század óta egész Bizáncban elterjedt. Következésképpen e betűtípusnak nincs kor- és etnikumjelző szerepe. |
| Az emberábrázoláshoz gondolj az egyik korsón látható lovasra, aki legyőzött ellenfele üstökét tarja a baljában, vagy a másik korsó égberagadási jelenetére, no meg az emberfejű griffen ülő, hátrafelé nyilazó alakra. |
Ajtony fejedelemé volt? |
A vázolt összefüggések alapján jogosan gondolhatjuk tehát, hogy a nagyszentmiklósi kincsleletet Ajtony családjának vagy udvarának valamely tagja rejtette a földbe Szent István fegyveres támadása idején. |
Bálint Csanád
A nagyszentmiklósi kincs
História 2002/3
A bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik a világhírű nagyszentmiklósi kincset. A 23 db aranyedény összsúlya közel 10 kilogramm. Az edények sokféle típusba tartoznak (korsók, füles edények, tálka, poharak, kelyhek stb.), néhányuk párosával került elő, a díszítettségük foka különböző. Első pillantásra észrevehető, hogy többféle műhelyből származnak, amit megerősített az aranyfinomságnak a 19. század végén elvégzett vizsgálata is. Valamennyi ugyanazon módon készült (kalapálás, poncolás), némelyiküket még üvegberakással és finoman kalapált indákkal is díszítették, de hiányzanak a bizánci és szászánida ötvösség nagy műhelyhagyományokat igénylő technikái (pl. granuláció, filigrán, nielló).
Az edényeken többféle felirat található: görög, görög betűs török, rovásírásos (török), melyek poncolással, karcolással készültek; a tartalmuk: szöveg vagy szó, írás- vagy tulajdonjel és (talán) értelem nélküli rajz; a készítőjük: az edényt készítő ötvös, egy másik ötvös (utólag) és egy szerényebb technikai felkészültségű személy. A görög feliratokat a görög nyelvben és epigráfiában járatlan személy készítette. A rovásírások a kazáriai rovásírással közeli, a belső-ázsiai türkökével távoli rokonságot mutatnak, s majdnem teljesen megegyeznek a szarvasi avar temetőben talált tűtartó feliratának ábécéjével.
Már egyedül a fentiek is előrevetítenek bizonyos, a kincs lényegének meghatározásával kapcsolatos következtetéseket: aranyat ugyanis nem használtak a bizánci, közép-ázsiai és korai iszlám fémedényművességekben. A kincs mindössze néhány edényformájának, díszítő elemének, jelenetes ábrázolásának van többé-kevésbé közeli párhuzama (szinte mindig más-más kultúrában!), de összességében teljesen egyedülálló. A kincs unikális voltát mutatják az edényeken lévő – megfejtetlen! – feliratok is.
Az egyedi vonások mindezen együttese egyrészt magyarázatot ad a kincs korának és etnikai hovatartozásának meghatározása körül két évszázada tartó bizonytalanságra. A más kultúrákkal való – ritka és távoli – hasonlóságai, valamint az egyedi vonásai, a feliratainak nyelvi sajátosságai alapján nem lehet más, mint egy, a nagy civilizációkétól eltérő kultúra különleges, kimagasló teljesítménye. (Sajátos vonása a kincs kutatásának, hogy ötvös szakember csak most, a Bécsben folyó kutatási terv keretében vette kézbe először az edényeket; a technológiai szempontú vizsgálatoktól olyan megfigyelések is várhatók, melyek történetileg értékelhetők.)
Kutatási előzmények
A nagyszentmiklósi kincs rejtélyét kezdetben elsősorban az edényeken található feliratok alapján próbálták megfejteni. A 20. század elejétől kezdve ebbe egyre több történeti szempontot vegyítettek, majd az 1930-as évektől a régészeti-művészettörténeti megközelítésmód kezdett meghatározó szerephez jutni.
1801-ben, két évvel az előkerülése után írta a kincsről az első közleményt Schoenviesner István, a budapesti egyetem első régészprofesszora. Azóta három monográfia, több száz cikk készült a nagyszentmiklósi kincsről. Részletes elemzés viszont csak két könyv szerzője tollából született (Hampel József [1885], Nikola Mavrodinov [1943]).
A legfőbb kérdés – mikori a kincs, és mely népé volt? A tudományos értékkel bíró elemzések a kincset a 8–10. század valamelyik évszázadára keltezték. A kincs korának és hovatartozásának kérdése eddig három időpont és három nép köré csoportosult: 1. a kincs 8. századi, és az avar művészet terméke; 2. a kincs 9. századi, és a bolgárokhoz köthető; 3. a kincs 10. századi, és a honfoglaló magyarság kiemelkedő alkotása.
A bolgár származás
A nemzetközi kutatás túlnyomó többsége kezdettől fogva úgy véli, hogy a kincs a 9. században az Alföld délkeleti részét és Erdélyt birtokló dunai-bolgárok készítménye és/vagy tulajdona volt. Ez két nagy tudósnak a 19. század végén közzétett állásfoglalására megy vissza, akik a maguk szakterületén máig a legkiválóbb specialistának számítanak (Nikodim Pavlovics Kondakov a bizánci művészettörténet, Vilhem Thomsen a török filológia egyik nagy alakja volt), ámde a kora középkori Kárpát-medence történeti és régészeti kérdéseiben teljesen járatlanok voltak. Ugyanígy tájékozatlanok voltak az avarok és a honfoglaló magyarok leletanyagában a „protobolgár elmélet” régészeti, művészettörténeti oszlopát megalkotó tudósok is.
Meglepő, hogy a dunai-bolgár (és a honfoglaló magyar) eredet elmélete annyi ideig tudta tartani magát. A kora középkori Bulgária területéről – egyetlen oroszlánábrázolás kivételével – semmi sem látott napvilágot, amit a kinccsel rokonnak lehetne mondani: mindössze egy ezüstedény került elő, de annak formája egyáltalán nem hozható kapcsolatba a nagyszentmiklósi edényekével. Ami a kisszámú protobolgár fémlelet díszítését és készítése technikáját illeti, az is távol áll Nagyszentmiklóstól. Áthághatatlan akadály: egyáltalán nincs rovásírásos lelet Bulgáriában. (Egyébként érthetetlen, hogy a kincs török feliratainak megfejtésére vállalkozók egy kárpát-medencei kincs esetében miért nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy az származhat egy Kárpát-medencei török néptől is!) Ezenkívül nemhogy nincsen történeti és régészeti érv, mely egy ekkora gazdagságú bolgár vezérnek az Alsó-Maros vidékén való jelenléte mellett szólna, hanem a bolgár típusú leletanyag teljes hiánya az Alföldön éppenséggel ki is zárja ezt a lehetőséget. Arra sem lehet hivatkozni, hogy „lehet, csak még nem került elő ilyen lelet", mert a kora középkori Kárpát-medence legintenzívebben kutatott régiójával van dolgunk, ezzel szemben a régészetileg lényegesen gyengébben ismert Erdélyben egyértelműen kimutatható a 9. századi bolgár jelenlét.
A „magyar kapcsolat”
A magyar kutatás a korábbi, az avar eredetet valló álláspontját föladta, amikor László Gyula közzétette a 10–11. századi magyar készítéssel kapcsolatos elméletét (1957, 1977). László Gyula úgy vélte, a kincs két részre oszlik: az általa „a fejedelem kincsé”-nek nevezett részre – ezeken találhatók a rovásírásos feliratok –, és „a fejedelemasszony kincsé”re.
A kincs avar vonatkozásai csak Bóna István 1984-es összefoglalása óta ismertek és elfogadottak a hazai kutatók körében. Bóna István felvetette – de rövid leírásában részletes érvekkel és régészeti megfigyelésekkel csak nagy vonalakban tudta alátámasztani –, hogy a nagyszentmiklósi aranykincsnek nincs közvetlen köze a 8–9. századi bolgár, bolgár-bizánci, bizánci és a 9–10. századi magyar ötvösművészethez. A 8–10. századi karoling művészet sem hatott rá semmilyen formában, és nem köthető az Eurázsiából ismert más 8–10. századi ötvösművészetekhez sem. Mindez és az a tény, hogy a kincs az Avar Birodalom belső területéről került elő, azt mutatja, hogy a kincs az önálló, 7–8. századi avar művészet páratlan emléke.
A „magyar kapcsolat” rendszeresen visszatérő „érve”, hogy a kincs a Szent István serege által legyőzött Ajtony tulajdona lett volna, ami azon alapul, hogy e vezér vára 10 km-re esik Nagyszentmiklóstól. Ámde a „közelség” önmagában nem érv. A kincsnek a 10–11. századi magyar emlékektől való elhatárolása még a bulgáriaiakétól is könnyebb, mert ebben az esetben igen nagy számú leletanyaggal lehet összehasonlítani. Eddig 3 db ezüstedény került elő, melyeknek sem alakja, sem díszítése nem rokonítható a nagyszentmiklósiak valamelyikével. Döntő jelentőségűek viszont azok az eltérések, amelyek a nagyon jellegzetes honfoglalás kori és a kincs edényein látható ornamentika között figyelhetők meg. (Két nagyszentmiklósi korsó egyik díszítőelemének a Szent István által veretett pénzekével való párhuzamba állítása felületes volt, s figyelmen kívül hagyta ugyanazon edények több más díszítésének a 7. századi avar és bizánci ornamentikával való egyezését.)
A honfoglalás kori ornamentikától való eltérés különösen szemet szúr a 2. számú korsó esetében. A magyar eredet hívei a 4. medaillonban látható „égberagadási jelenet”-et emelték ki, s hozták azt kapcsolatba az Árpád-ház eredetmondájával (aszerint Álmos fejedelem anyját a turul, egy ragadozó madárfajta ejtette teherbe). Ehhez azonban semmilyen támpontunk sincsen: egyfelől a turul ábrázolását nem ismerjük, másfelől a nagyszentmiklósi jelenet képtípusa közép-ázsiai eredetű, a hellénizmussal került oda a 4–5. században a Ganümédesz-legenda, amit átköltöttek (a Zeusz által elragadott fiú helyét nő tölti be – a kincsünknek egy másik korsóján viszont az eredeti, görög változat van!). A nagyszentmiklósinak magyarként való értelmezését megkérdőjelezi továbbá az is, hogy a honfoglalás korából egyáltalán nem ismerünk emberábrázolást, még az állatábrázolás is ritka, míg griff és patás állat küzdelme – ilyet ugyanezen korsónak egy másik medaillonjában látunk – teljességgel ismeretlen (jellegzetes viszont a 8. századi avar szíjvégeken).
Bizonyos képtípusokat, a sas, szarvas, oroszlán, griff ábrázolásait Eurázsia-szerte, évezredeken át használtak, előfordulásaik alapján nem rajzolható meg összefüggésrendszer, még kevésbé történeti kapcsolat. Ilyen a 3. medaillonban látható jelenet: a királyi vadászatot ábrázoló Szászánida tálak képtípusát még évszázadokkal később és Irán határain kívül is másolták. A nagyszentmiklósi ennek erősen átfogalmazott változata; a keletiektől a leglényegesebb eltérést a hátasként használt, emberi fejet viselő, szárnyas lény jelenti – ilyen sincs a honfoglalóknál, föllelhető viszont a késő avar korban. Abszolút egyedülálló a korsó 4. medaillonjában látható „győztes fejedelem” ábrázolása. Egyetlen nép kultúrspecifikus vonása sem fedezhető fel benne: a zászlós lándzsa keleti, a levágott fej nyereghez kötözése sztyeppi, a láncpáncél bizánci, a fogoly üstökénél való megragadása római eredetű. (Az arc megfogalmazása viszont rendkívül szuggesztív és életszerű.)
A kincsen látható ábrázolások tehát nem alkalmasak a kor és eredet meghatározására. Akkor viszont mi alkalmas erre? A megoldást az apró jelekben megmutatkozó kapcsolatok feltárása és az elhatároló jegyek számbavétele hozhatja.
Az avarok kincse
Régóta tudott, hogy a kincs néhány edénytípusának kizárólag az avar kori leletek között van analógiája (ivókürt, 22., 23. számú kehely, 8. számú ovális tálka). A pohárkák gyöngysoros díszítésével azonos a kora avar kori fémedényeken fedezhető fel. Két korsó szalagfonatos díszítéséhez hasonló a Kárpát-medencében csak a 7. század második felében fordul elő, az általuk közrefogott keresztmotívum 7–8. századi bizánci emlékeken figyelhető meg, s ugyanebből az időből származnak a rézsútos hálószerkezetbe komponált keresztornamentika, valamint az egyik kincs fülét díszítő pont–vonal ornamentika párhuzamai is. (Az utóbbi – kissé módosítva – megvan néhány másik edényen és 8. századi avar övvereteken is.) Ugyanígy a gyönyörű medaillonos korsón látható kettős ívsor a Kárpát-medencében egyedül a késő avar korban (8. század), a sztyeppén és Bizáncban a 7–8. században fordul elő. A korsók gallérján olyan római és bizánci eredetű, cikkelyekkel negyedelt körök sorakoznak, amilyenek Keleten és a protobolgároknál, valamint a honfoglaló magyaroknál egyáltalán nincsenek meg. Szinte már önmagában is perdöntő jelentőségű egy abszolút egyedi poncfajtának 7. és 8. századi avar övdíszeken – sehol másutt! – való jelenléte. Hasonlóan nagy súlyú az a megfigyelés, hogy az egyik, rossz görögséggel írt feliratos csésze rovásírása magától az ötvöstől származik. (A nagyszentmiklósi rovásírásos ábécé egy olyan feliratéval egyezik meg, amelyik kétségbevonhatatlanul 8. századi avar eredetű.)
Meglehet, a felsorolt avar kapcsolatok nem mindenki számára meggyőzőek. Ám hasonló számú és jelentőségű kapcsolatok sem a protobolgár és honfoglaló magyar, sem a szászánida és közép-ázsiai, valamint korai iszlám fémedényművességben nem fedezhetők fel. Ami az eurázsiai sztyeppét illeti, ott egyáltalán nem találtak a nagyszentmiklósiakhoz hasonló mennyiségű és minőségű nemesfém edényt, saját készítésűt pedig végképp nem.
A kincs etnikai-kulturális helyét az avar kapcsolatok és a más fémedényművességektől való eltérések együttese jelöli ki. Ugyanezért nem szabad túlértékelni a keleti párhuzamokat: hiába Szászánida készítmények a „győztes fejedelmet” ábrázoló korsó tipológiailag legjobb párhuzamai [egy Szászánida ezüst tálon látható pl. hasonló jelenet – Kadasman-Harbe], és Szászánida eredetű az „égi vadászat” jelenetének eredeti képtípusa, míg az „égberagadási jelenet” közép-ázsiai előképre támaszkodik, az ornamentikája már bizánci és avar elemekből tevődik össze, az állatküzdelmi jelenete bizánci ihletésű, a 3-alakú ponca kizárólag az avaroknál fordul elő – ez a keveredés egyedül az Avar Kaganátusban mehetett végbe.
A nagyszentmiklósi kincs 7–8. századi avar ötvösök munkája. Szemmel láthatólag hosszú idő alatt állt össze, a kincsen belül egyik edénynek a másikról történt másolására utaló jegyek is fölfedezhetők.
A Karolingok avarellenes hadjáratai előtt a nyugati és a bizánci történetírókat nem érdekelte a Kárpát-medence. Bizánc figyelmét keleten teljesen lekötötte az arab előrenyomulás, így az északi és a nyugati határán elegendőnek látta a kazár és a bolgár önállósulási törekvések kezelését; mindeközben a 8. század folyamán az egész bizánci történetírás is hullámvölgybe került. A kincs edényein fölfedezhetők olyan jelek, melyek nagy horderejű történeti kapcsolatokról tanúskodnak (bizánci kereszténység a 7. század második felében és valamikor a 8. században, egy remekművű edényke tipológiai egyezése Karoling-koriakkal).
Ugyanígy elképzelhetetlen a kincs egésze komoly bizánci ötvöshagyományok ismerete nélkül; az előttünk álló edények nem születhettek egyszerű másolás eredményeként. Mindehhez nem volt elegendő egy-két kiváló ötvöst szolgálatba állítani, már maga az igény is, fémedényeket készíttetni, rendkívül ritka volt a sztyeppi (eredetű) népek körében. Megtehették volna ezt a vezéreik, anyagilag éppenséggel volt rá módjuk, amint egy-egy hozzájuk vezetett bizánci vagy kínai követség be is számol remekművű aranyedények használatáról a fogadásuk alkalmával. A leletanyag és néhány forrás elejtett megjegyzése viszont mégis egyértelműen arról árulkodik, hogy ez nem vált általánossá a sztyeppi arisztokrácia körében.
Alapvetően más helyzet volt az avaroknál. Náluk a 7. század első felében kialakult az igény saját készítésű fémedények használatára (a keleti sztyeppi vezérek megelégedtek azokkal az idegen eredetűekkel, amelyek alkalomszerűen eljutottak hozzájuk), ami a század második felére a társadalomban elterjedtebbé vált. (Arra nem tudunk választ adni, hogy ez a fejlődés miért szakadt meg a 8. századra, miközben a nagyszentmiklósi kincs nagyobbik hányadát éppen ebből az időből származtatjuk. Elképzelhető, hogy ez a kincs konkrét, egyedi történetében rejlik, amit talán sosem fogunk megismerni.)
Folytathatunk találgatásokat arról, hogy kié lehettek ezek az edények, mikor és miért rejtette el a tulajdonosuk; az avar arisztokrácia kincseivel kapcsolatban mindössze annyit tudunk, amit egy – nyilvánvalóan túlzó – forrásadat kínál: az avarok belső összeomlása után a kagán kincstárát 796 januárjában 15 négyökrös szekéren szállíttatta volna el Erik friauli őrgróf. A Duna–Tisza közi és a dunántúli, felvidéki avar leletanyagtól való eltérései, bizonyos bizánci vonásai alapján azt feltételezem, hogy ez a kincs egy olyan avar részfejedelmi család tulajdona volt (talán másfél évszázadon át tett hozzá, íratott rá valamit a mindenkori tulajdonos), aki a Kárpát-medence keleti vagy déli felén uralkodott, s akinek módjában állhatott olyan exkluzív bizánci kapcsolat kialakítása és fenntartása, melynek köszönhetően kiváló képzettségű fémedényműveseket foglalkoztathatott – ennek lennének ránk maradt nyomai ezek a pompás edények. Kézenfekvő azt feltételezni, hogy az utolsó tulajdonosuk a 795-ben a kagán és a második főtisztséget viselő jugurrus között kirobbant háború kapcsán vagy az Avar Kaganátusnak 803-ban a végdöfést adó dunai bolgár hadjárat során rejtette el őket. A sorsáról egyértelműen árulkodik, hogy sem ő, sem közvetlen környezete nem tudta újból birtokba venni. |
Ugyancsak a Nagy legenda szerint Szent István Ajtony fejedelem országának elfoglalására szólította fel főembereit, köztük első helyen Csanádot, az Ajtony országából hozzá menekült előkelőt, a leendő hadjárat helyismerettel rendelkező vezérérét:
Volt egy Csanád nevű igen nagyra becsült vitéze; Csanád volt a neve, a többieket, akiknek urává tette, méltóságban megelőzte. Ezt ura előtt súlyos vádakkal vádolták, amiért is ura azon gondolkodott, hogy megöleti. Csak az időt várta, hogy elveszítse, szívében fontolgatva a csalárdságot. De Csanád előtt sem maradt ez titokban. Ezért elmenekült, és titkon a királyhoz ment; a király őt Krisztushoz térítve megkeresztelte. De meg akart győződni hőségéről, faggatta urának titkairól, és látta, hogy nem hamisságból menekült hozzá. Megismervén tehát hőségét és állhatatosságát, így szólt főembereihez: „Készüljetek hadra ellenségem, Ajtony ellen, és foglaljuk el országát.” E szavak közben még szemmel tartotta Csanádot, hogy hőségéről még inkább megbizonyosodjék. Csanád azonban, mikor ezt hallotta, nagyon megörült. A király folytatta is, mondván: „Válasszatok magatok közül egy olyan férfit, aki a harcban vezéretek lesz.” Azok feleletül így szóltak: „Kit is találhatnánk alkalmasabbat Csanádnál?” Meg is tették vezérüknek. Csanád ezt felelte: „Amint uram, királyom akarja, meg a keresztények. Új keresztény vagyok, mint újonnan megkereszteltnek újak a harcok, melyeket vívni akarok. Veletek halni és élni kész vagyok. Induljatok és harcoljunk uramnak, a királynak ellenségei ellen.” A beszéd mindannyiuk szemében jónak látszott.
A sereget hát összegyűjtve, felvonultak az ütközetre. Miután a Tiszán átkeltek, megütköztek Ajtonnyal és seregével. Nagy harsogás és lárma támadt; a küzdelem délig tartott; sokan hullottak el sebesülten innen is, onnan is, mindkét részről. Végül Csanád serege futásnak eredt, és meghúzódott a kökényéri bokrok között, és Szőregen meg egész Kanizsán a Tiszáig.
Csanád pedig arra az éjszakára tábort ütött egy hegynél, amelyet aztán Oroszlánosnak nevezett el. Ajtony meg a Nagyősznek mondott mezőn vert tábort. Mindkét fél őrszemei aztán virrasztva fel és alá járkáltak. Csanád pedig álmatlanul töltve az éjszakát, Szent György vértanúhoz könyörgött, hogy esdje ki számára az ég Urának segítségét. Fogadalmat is tett, hogy ha ellenségén győzelmet arat, az imádság helyén – ahol a földön térdelt – monostort emel a tiszteletére. És mikor a felette nagy megerőltetéstől és fáradságtól elnyomta az álom, álmában egy oroszlán alakja jelent meg neki; megállt a lábánál és szólt hozzá: „Ember, mit alszol! Kelj fel tüstént, fújd meg kürtödet, menj, kezdj ütközetet, és legyőzöd ellenségedet.” És mikor felébredt, úgy tűnt neki, mintha két ember erejét kapta volna meg. Azután összegyűjtötte seregét, elbeszélte nekik az álmot, amelyet látott, és így szólt: „Imádságom után, amelyet leborulva sokáig végeztem az Úr és Szent György vértanú előtt az éjjel, álom nyomott el, s mintha egy oroszlánt láttam volna, amint ott állt a lábamnál, körmeivel rázott, és azt mondta: Kelj föl, ember, mit alszol! Seregedet szedd össze, menj az ellenségre, most éppen alszik, győzd le!”
Ennek hallatára dicsőítették Istent, mondván: „Uram, irgalmazz! Krisztus kegyelmezz! Uram, irgalmazz! Miatyánk!”
Késedelem nélkül harcba szálltak hát, és Szent György vértanú érdemeiért, aki őket oroszlán alakjában látogatásra méltatta, várták az ég segítségét. És nemsokára azon az éjszakán egymásra rontottak; Ajtony serege, mely a síkságon táborozott, hátat fordítva futásnak eredt. Ajtonyt pedig Csanád serege a csata helyszínén megölte. Fejét levágták, és elküldték a királynak. Ezen a napon rengeteg zsákmányt ejtettek, és elteltek nagy örömmel, hogy a király ellensége elesett. A harcban elesett keresztények holttestét pedig felszedték, Marosvárra vitték, és a Keresztelő Szent János egyház temetőjébe, a görögök monostorába temették el, mert más monostor azon a vidéken abban az időben nem volt. E város egyharmada pedig a hely szerzeteseinek szolgált. Csanád nem űzte el őket, hanem megengedte, hogy abban az állapotban maradjanak, amelyben találta őket.
Ezek után Csanád maga mellé vette az említett monostor apátját néhány testvérével, és arra a helyre ment velük, ahol neki az oroszlán megjelent; a helyet megjelölte, hogy fogadalmát, amelyet Szent Györgynek tett, teljesítse. Még ugyanaznap társainak nagy lakomát rendezett. Azután átkeltek a Tiszán, és a királyhoz mentek. Már ekkor Ajtony feje a városkapu tornya fölött függött. A király pedig Csanád láttára megörült igen nagy örömmel, de társát, Gyulát, mindenkinél jobban kitüntette. Ezt hallva Csanád mosolyogva így szólt: „Ha a fejet elhozta a királynak ide, miért nem hozta el a nyelvét is vele, aki a király ellenségét megölte?” Gyula ugyanis hazudott, mikor a fejet bemutatta, azt állította ugyanis, hogy ő ölte meg a király ellenségét. S mikor a fejet, hogy a király megnézze, levették, és száját felnyitva a nyelvét nem találták, Gyula hazugságáért a király udvarából kidobták. Csanádot pedig, aki a nyelvet a tarsolyából előmutatta, a király felmagasztalja. Megtette a királyi ház és Ajtony házának intézőjévé. Ezt mondta a király: „Ezt a várost a mai naptól ne nevezzék már a Marostól, hanem legyen neve Csanádtól. Azért, mert kipusztítottad belőle ellenségemet, te légy ennek a tartománynak ispánja, és a magad nevéről kereszteld el: nevezzék minden nemzedékig Csanád tartománynak.” Ezek után Csanád elment arra a helyre, ahol az oroszlánt látta álmában, ott Szent György vértanú tiszteletére monostort épített, és oda telepítette Keresztelő Szent János monostorából az említett görög szerzeteseket apátjukkal együtt.
Maga Csanád is alighanem egy hunogur előkelő volt tehát, aki elárulva urát, az északi szomszédhoz, Vajk-István királyhoz menekült. Hűtlensége jutalma a marosvári ispánság lett a győztes nagyőszi csata után, ráadásul az ő nevéről keresztelték át a vármegyévé szervezett állam fővárosát Csanáddá. |
|
Gellért püspök nagy legendája szerint Ajtony fejedelem teljesen szuverén uralkodó módjára viselkedett a másik kárpát-medencei állam királyával, Vajk-Istvánnal szemben:
Akkoriban volt Marosvárt egy Ajtony nevű nagyon hatalmas fejedelem, aki Bodony városában a görögök szertartása szerint keresztelkedett meg. Ez felette fitogtatta erejét és hatalmát. Továbbá hét felesége volt, mert nem volt tökéletes a keresztény hitben. István királynak pedig nem adta meg a tiszteletet semmiben, mert bízott katonáinak és nemes embereinek seregében, akik felett uralkodott hatalma teljében. Szilaj paripája számtalan sok volt, nem is számítva azokat, amelyeket istállókban őriztek csikósai. Rengeteg barma is volt, mindegyik csordájának külön gulyása, s voltak azonfelül majorságai és udvarházai. Még a királynak a Maroson leúsztatott sója fölött is hatalmat bitorolt, a folyó révhelyein egészen a Tiszáig vámosokat és őröket tartott, és mindent megvámoltatott. A görögöktől felhatalmazást kapott, és az említett Marosvárott Keresztelő Szent János tiszteletére monostort épített, s abba apátot helyezett görög szerzetesekkel, az ő rendszabályuk és szertartásuk szerint. Mivel ennek az embernek szolgált a Körös folyótól az erdélyi részekig és Bodonyig és Szörényig terjedő föld, s mindezt a hatalma alá vonta, ezért fegyvereseinek sokaságával túltett másokon, a királyt pedig semmibe vette. |
Szent Gellért püspök ma is rendkívül izgalmas olvasmánynak számító nagyobbik legendája szintén fejedelemnek nevezi Ajtonyt, és beszámol róla, hogy fővárosában bizánci rítusú monostort emeltetett Keresztelő Szent János tiszteletére, benne görög szerzetesekkel.
Bálint ugyanakkor kiemeli, hogy a nagyszentmiklósi kincs „ornamentikája már bizánci és avar elemekből tevődik össze, az állatküzdelmi jelenete bizánci ihletésű, a 3-alakú ponca kizárólag az avaroknál fordul elő – ez a keveredés egyedül az Avar Kaganátusban mehetett végbe.”
Továbbá: „A kincs edényein fölfedezhetők olyan jelek, melyek nagy horderejű történeti kapcsolatokról tanúskodnak (bizánci kereszténység a 7. század második felében és valamikor a 8. században, egy remekművű edényke tipológiai egyezése Karoling-koriakkal).”
A Gellért-legenda szerint Ajtony maga is bizánci hitre tért, „Bodony városában a görögök szertartása szerint keresztelkedett meg”. |
A Szt. István által legyőzött Ajtony – a kapkanhoz, azaz Koppányhoz hasonlóan – egy kárpát-medencei hunogur uralkodó lehetett (ellentétben az ugyancsak bizánci hitre térő erdélyi gyulákkal.)
Ebből a szempontból igen jelentősek Bálint Csanádnak a nagyszentmiklósi kincs fémedényeivel kapcsolatos kutatásai. A kitűnő régész a nagyszentmiklósi kincset – nyomós indokok alapján – teljes egészében avarnak gondolja, és maga is kiemeli, hogy Nagyszentmiklós, a lelőhely alig 10 kilométernyire fekszik a Vajk-István által megvert Ajtony székhelyétől, Marosvártól. Abból a hibás előfeltevésből kiindulva azonban, miszerint Ajtony egy „magyar törzsfő” vagy „tartományúr” lett volna, Bálint a lelőhely és Marosvár között nem mer kapcsolatot feltételezni. |
1799. július 3-án a Bánátban (Torontál vármegye), Nagyszentmiklós (ma: Sânnicolau Mare, Románia) határában egy szőlősgazda árokásás közben aranytárgyakat talált. Az aranyból készült korsókat, tálakat, poharakat és egy ivókürtöt egy bécsi görög gyapjúkereskedő vásárolta meg, aki Pesten kívánta ezeket értékesíteni. De a pesti városbíró, Boráros János felfigyelt a különös tárgyakra, és a kincs 23 darabját összegyűjtötte. (Nem került elő a lelet összes darabja, mert néhány a megtaláló és a kereskedők kezén elkallódott, néhány töredékes elemet pedig valószínűleg beolvasztottak.) Ezután a mintegy tíz kilogramnyi kincset II. Ferenc császár utasítására 1799. október 1-jén a bécsi császári és királyi Régiségtárba szállították.
Pesten ma is látható a kincshez tartozó egyik ivócsanak szobormásolata a néhai városbíróról elnevezett téren. |
Györffy és mások pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy Ajtonyé lehetett valaha ez az étkészlet. (Természetesen László Gyula könyvét is olvastam a témában.) |
[52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
