|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.26. 15:11 - |
| 795-ben a kagán és a jugurrus belháborújával felbomlott az európai Hunogur Kaganátus. Mi történt azután? |
 
A nagyszentmiklósi kincs egyik korsóján a páncélos lovag egyértelműen sodronyinget visel. Jól ismerjük ezeket a sodronyingeket a kárpát-medencei hunogur sírokból. Egy másik ábrán páncélba öltözött uralkodó látható, sőt esetleg az emberarcú griff is, amelyen lovagol, fémviseletbe van öltöztetve, a parthus harci ménekhez hasonlóan. |
|
Ez a Zalán is minden valószínűség szerint egy onogur kiskirály volt. Hasonlóan kértek egyébként – a megadás jeleként – földet és vizet a méd és perzsa követek a görög államokban, Hérodotosz legalábbis így adja elő. Minderről bővebben:
Hegyi Dolores
Médismos – Perzsabarát irányzat Görögországban i. e. 508–479
Akadémiai, Bp., 1974 |
P. magister
Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vezettette. Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették. Végre pedig, midőn mindezt, ami történt, Salán vezér futva elmenekült embereitől meghallotta, kezet nem merészelt emelni. Hanem bolgár szokás szerint követeket küldve elkezdett fenyegetőzni: Árpádot csúfondárosan Hungvária vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak nevezte, és nagy csodálkozásba kezdett, kik is hát ők, és honnan jöttek, hogy ilyen dolgokat mertek elkövetni. Egyúttal megüzente nekik, hogy gonosz cselekedeteiket tegyék jóvá, és a Bodrog folyón semmi esetre át ne merjenek jönni, mert különben ő maga kerekedik fel a görögök és bolgárok segítségével, és gonosz cselekedetüket megtorolva, alig ereszt el majd közülük csak egyet is, aki hazájába visszajutva hirdethesse az örömöt, hogy megmenekült. Salán vezér küldöttei Zemplén várának menve átkeltek a Bodrog folyón, és másnap eljutottak Árpád vezérhez. Harmadnap pedig Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és amit az meghagyott, tudtára adták. Árpád vezér meghallgatván a dölyfös Salán vezér követségét, nem gőggel, hanem tisztességgel válaszolta neki a következőket: „Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna–Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha a görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállani, hanem vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szcítiai tájaknak, azaz Dentü-mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél.” S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel gazdagon megajándékozta őket, és ezzel megszerezvén jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy menjenek haza. Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A küldöttek voltak ebben a követségben az előkelőbb személyek közül Ete apja Ond, a másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja meg a föld minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt urának, Árpád vezérnek.
… Árpád vezér és nemesei néhány nap elteltével tanácsot tartottak, és elküldötték követeiket Salán vezérhez, hogy értésére adják – mintha biz annak ez örömére szolgálna – Tas, Szabolcs meg Tétény győzelmét, egyszersmind kérjék tőle a Zagyva folyóig elterülő földet. Ez így is történt. Tudniillik elküldték Etet és Vajtát, s mikor ők Alpár homokján megtalálták Salán vezért, elsőben az örömhírt közölték vele, majd a Zagyva folyóig terjedő földet követelték tőle. Salán vezér ennek hallatára szörnyen megrettent, és rémületében a követelt földet egészen a Zagyva vizéig átengedte Árpád vezérnek, a követeknek meg különféle ajándékokat adott. Mikor hetednapra Et és Vajta megkapták az elbocsátást, visszatértek urukhoz. Árpád vezér tisztességgel fogadta őket, és sikeres követjárásuk hallatára nagy öröm támadt a vezér udvarában. A vezér pedig elkezdett híveinek helységeket és nagy birtokokat adományozni.
… Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek. Mikor ezek megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei tanácsot tartván, követeket küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással, hogy a földjüket hagyja el, s induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: „A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk.” A követek ennek hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú arccal Salán vezérhez siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek.
Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: „Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotokról, és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól.” Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett. A görögök meg bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállotta meg őket, a magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig görögök révének hívják. |
Koppány nevét is a hunogur (hun-avar) kapkan méltóságnévből származtatják...
A hunogur kapkan legyőzése 997-ben
A 997. év István számára két súlyos traumát hozott: elvesztette apját és lelkiatyját. Géza halálának 997. évi dátumában nem kételkedhetünk, annak ellenére sem, hogy a Pozsonyi Évkönyv 998 alatt szerepelteti e hírt, miközben helyesen közli Adalbert vértanúsága idejéül 997-et. Ezzel szemben a nagyobbik István-legenda teljesen korrekt időmeghatározást ad: Géza „az Úr megtestesülésének 997. esztendejében a haszontalan világ nyomorúságait az égi örömre váltotta. Ugyanebben az évben Szent Adalbert püspök Poroszországba indult, hogy hirdesse az Isten igéjét, és ott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.” Már maga az a tény, hogy a legenda egymás mellett szerepeltette Géza és Adalbert halálhírét, arra mutat: mindkettőnek a közlését egyaránt fontosnak tartotta hőse, István szempontjából. Adalbert vértanúhalálának pontos dátumát megőrizték a források (997. április 23-án történt), Gézáét viszont nem. Alább említendő megfontolás alapján inkább az év első hónapjait valószínűsíthetjük. Géza még életében Istvánt jelölte ki utódául, a hatalomátvétel elé azonban komoly akadály tornyosult. A magyarok feletti főhatalomnak ugyanis már a Taksony-Géza uralomváltás idején vissza kellett volna szállnia az Árpád-leszármazottak első ágára, Tarkacsu vonalára. Akkor azonban – vagy valamivel később – Géza megegyezett a hatalomra a nomád öröklési rend szerint jogosan igényt tartó Tar Szerinddel, és a Balatontól délre eső vidéket, Somogyot átengedte neki kormányzásra. 997-ben Tar Szerind már nem élt, viszont Géza halálakor bejelentette igényét a fejedelmi posztra Szerind fia, Koppány. Szerind pogány voltára Tar mellékneve utal, Koppány pogányságát ugyan kifejezetten egyik kútfő sem említi, de tervei és céljai arra vallanak: aligha lehetett keresztény. A nagyobbik István-legenda homályos célzást tett mind Koppány (és Ajtony), mind a neki(k) szolgáló nép pogány voltáról: „a pogányok vonakodtak nyakukat a keresztény hit igájába hajtani, és főembereikkel együtt azon igyekeztek, hogy kivonják magukat István uralma alól”.
Összesen három forrás szól Koppány felkeléséről, és kettő annak okát – bár eltérő retorikával, de – ugyanabban a tényezőben jelöli meg. A pannonhalmi kiváltságlevél István nevében fogalmazva arról írt: „egy bizonyos, Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. (A „megye” szó természetesen nem 997-re, hanem az oklevél írásának vagy bővítésének idejére érvényes.) Az eseményről a legrészletesebben tudósító 14. századi krónikakompozíció szerint „Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házasságot akart kötni Szent István király anyjával, meg akarta ölni Szent Istvánt, hercegségét pedig saját hatalma alá akarja vetni”. Mindkét kútfő úgy tudja tehát: Koppány arra törekedett, hogy Istvánt a főhatalomtól megfossza, illetve megölje, továbbá hogy maga vegye át az uralmat István hatalmi része felett. Ezt jól szimbolizálja az a terve, hogy feleségül vegye Saroltot. A nomád rendben ugyanis a megözvegyült (fejedelem-)asszony kezére az elhunyt nagycsaládjának legidősebb férfi tagja (a „sógor”) tartott igényt. E házassági terv felvetődése bizonyossá teszi: Koppány a főhatalom megszerzésére készült, s ennek legitimitását a nomád öröklési rendben, valamint Sarolttal való nászában látta. A kisebbik István-legenda ellenben úgy fogalmaz: „Bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, a régi élvezetekhez lelkükben visszafordultak.” Ez azonban jóval az események utáni – bár kétségtelenül logikus – magyarázat, amikor a történeti távlat már világossá tette: mivé alakult István új rendje, és mivel szegült szembe Koppány. Persze mindebből a kortársak (akár István, akár Koppány) már sokat tudhattak vagy érezhettek, de 997-ben az ősi szokások még aligha kerültek komolyan veszélybe, és a királyi törvények prése sem szorított senkit (mivelhogy azok utóbb keletkeztek). A kétféle tudósítás között abban mutatkozik ellentét, hogy a pannonhalmi oklevél és a 14. századi krónika szerint Koppány volt a kezdeményező fél, a támadó, ő akarta a Géza kori status quót felborítani, a kisebbik legenda szerint viszont Koppány voltaképpen István újat akaró kezdeményezéseivel fordult szembe, azaz védekezett, óvta a régi szokásokat. Nem csupán a történeti logika, hanem az események is arra mutatnak: az előző beállítás a történetileg hiteles.
Hogy mikorra tehető Koppány fellépése István trónutódlásával szemben, arra – ha nem is teljes bizonyossággal – egy sajátos forrás adhat támpontot. Aurillaci Gerbert reimsi érsek, aki II. Szilveszter néven rövidesen római pápaságra emelkedett, talán 997 június-júliusában arról írt III. Ottó császárnak, hogy „nyugtalanító gondokkal terhesen telnek napjaim és éjszakáim. Szkítia csak növeli gondjaimat, Itália sokasítja; a gondolatra, hogy [cserben]hagyjuk a szkítákat, és nem megyünk Itáliába, megborzongok.” Bár felmerült, hogy a „Szkítia”, illetve a „szkíták” az elbai szlávokra vonatkoznak, akikkel III. Ottó hadban állt, mégis sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a magyarokat jelölik. A nyugat-európai írásbeliség a magyarokat már a 10. század eleje (Regino krónikája) óta a szkítákkal hozta kapcsolatba, míg az elbai szlávokat sohasem nevezték így. Az itáliai gondokra történő utalás a görög XVI. János pápa – Ottó és a németek iránt ellenséges – magatartására vonatkozik. E pápa ugyanis egyenesen azzal kacérkodott, hogy a bizánci császár felségjogát ismeri el Róma felett.
Röviddel e levél feltehető keltét követően (997 július-augusztusában) valamelyik német főember azt válaszolta Gerbert-nek: még nincs eldöntve, hogy a császár serege a szkíták vagy Itália ellen fordul-e, mivel a szkíták számos törzse a császár birodalmának akarja alávetni magát, és a pápa is barátságos magatartást ígért. Eszerint Koppány felkelése 997 első hónapjaiban robbanhatott ki (ami irányadó Géza halálának idejét illetően is), ha az év közepén Nyugat-Európában már tudtak róla. Az ottani érdeklődés több, egymással összefüggő tényezővel magyarázható. Ebben már nyíltan kifejezésre jutott III. Ottó új politikai irányvonala – és annak részeként a birodalom keleti határvidékein történő események befolyásolása –, amelynek alakításában Adalbert mellett éppen a császár nevelőjének, Gerbert-nek volt igen jelentős szerepe.
Ugyanakkor-a bajorországi esküvőt követően – immár a magyaroknál tartózkodott Gizella, így egy, máskor tisztán „magyar ügy” (a trónutódlás kérdése) bajor-német üggyé, sőt az egész kereszténység ügyévé vált. Hiszen nem lehetett közömbös Nyugat-Európa számára, hogy a félpogány-félkeresztény Géza után a régihez ragaszkodó Koppány vagy a kereszténységet szívvel-lélekkel magáénak valló István lesz-e a nagyfejedelem. Hogy III. Ottó komolyan fontolgathatta német sereg küldését a Kárpát-medencébe, a fent idézett levélből világosan kitetszik. A pannonhalmi kiváltságlevél a konfliktust egyenesen úgy jellemezte, mint „a németek és a magyarok között támadt igen nagy viszályt”. Ezek a „németek” alkalmasint nem csupán a Gizellával érkezett, nyilván kevés számú, de fejlett haditechnikát képviselő német lovagot jelenthetik, hanem említésük úgy is értelmezhető: reguláris német császári sereg bevetésére is sor került István oldalán Koppány ellenében.
A lázadást Koppány szította, a háborút is ő indította. Kizárólag magyarokból – méghozzá az új rendtől visszarettenő, az idegenek iránt ellenséges, a pogányságot feladni nem akaró földijeiből – álló csapatai a kisebbik legenda tudósítása szerint „ostrom alá vették a közkeletű néven Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel [Istvánnak] még nagyobb gyalázatára legyenek, amennyiben székhelyüket épp arra a helyre tennék, ahol a király megszállni és tartózkodni szokott, s ahonnét a többi erősség elfoglalásához is könnyebb út nyílott”. Koppány Somogyból (alkalmasint a mai Somogyvár környékéről) indult északi irányba. Azt a vélekedést azonban, hogy uralmi központja a somogyvári Kupa-várban lett volna, az ott folyt régészeti ásatások nem igazolták.
Koppány seregének mindenképpen meg kellett kerülnie a Balatont, s így jutott el Veszprém alá. A Bakony kapujában fekvő város talán már Sarolt fejedelemasszonynak is székvárosa volt, legalábbis erre enged következtetni, hogy a veszprémi várhegy melletti völgyben jött létre a görög rítusú apácakolostor, amely elsősorban az ortodox hitű Sarolt szívéhez állhatott közel. Minden jel arra mutat, hogy István az apja korabeli állapothoz kívánt ragaszkodni, amikor Gizella udvarát is e városban helyezte el. Sok körülmény bizonyítja, hogy így történt. Röviddel Gizella és kísérete Magyarországra érkeztét követően – nyilván a kedvükért és tevékeny közreműködésükkel – Veszprémben alakult meg az első, székhelyhez kötött, latin szertartás szerinti püspökség Szent Mihály tiszteletére. A pannonhalmi kiváltságlevél a Koppány legyőzését közvetlenül követő időről szólva említette, hogy „e hely kivételével nem voltak püspökségek és apátságok Magyarországon”. Ezzel az oklevél írója Pannonhalma elsőbbségét hangoztatta Veszprémmel szemben (ami igaz, hiszen a Szent Márton tiszteletére szentelt bencés monostor alapjait 996-ban vetették meg, míg Veszprém püspöksége aligha korábbi 997-nél), de mindamellett nem kizárt, hogy a Koppány elleni harc idején már Veszprémben is létezett – még ha épületben nem is öltött testet – a püspökség. Utóbb rengeteg adat bizonyítja, hogy Veszprém számított a mindenkori magyar királyné székvárosának, megkoronázására pedig a veszprémi püspök volt jogosult. Valószínű, hogy útban észak felé Koppány csapatai akkor sem kerülhették volna el a Bakony alji várost, ha akarták volna, de bizonnyal nem is akarták. Számukra Veszprém (majd északabbra Esztergom) testesítette meg mindazt a „rosszat”, ami ellen fegyvert fogtak, vagyis István hatalmát, az idegenek uralmát, a kereszténységet.
István Esztergomból indult délre. A 14. századi krónika szerint a fejedelem, alig 16–17 éves gyermekember, „összehívta előkelőit, Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segítségéért könyörgött”. A kisebbik István-legenda is kiemeli, hogy az egymás ellen vonuló két sereget egészen más eszmények hevítették. „A király az isteni kegyelem irányításával indult ellenük. Ő társaival együtt a hitben, míg amazok puszta fegyvereikben bizakodtak.” A krónika szerint midőn István „összegyűjtvén a sereget ellensége ellen vonult, előbb a Garam folyónál karddal övezték”. A Garam (németül Gran) folyó helyett a németül szintén Grannak nevezett Esztergom értendő (a Garam folyó ugyanis Esztergommal átellenben ömlik a Dunába), így hát a felavatásra Esztergomban, a fejedelmi székvárosban került sor. Ez a szertartás Nyugat-Európában a Karoling-kor óta szokásos eljárás volt, a kard ünnepélyes felkötésével kinyilvánították, hogy viselője érett a fegyverforgatásra. A csatát Veszprém közelében vívták meg. A krónika szerint „mindkét oldalon sokáig és bátran harcoltak, de az isteni irgalmasság segítségével Szent István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott”.
István és Koppány összecsapása az árpád-törzsön belüli harc volt, amelynek arról kellett döntenie, hogy milyen irányban haladjon a Géza utáni nagyfejedelem és országa. Ebben István egy új rendet képviselt, az új típusú államiságot és a kereszténységet, Koppány pedig a törzsiséget és a pogányságot. Az, hogy István – hite szerint– Isten segítségével győzte le ellenségét és rokonát, megerősítette mély elkötelezettségét a kereszt, a keresztény hit iránt. Az in hoc signo vinces (e jelben győzni fogsz) késő antik jóslata István számára is beteljesedett.
A pannonhalmi apátság kiváltságlevelében István elmondja, hogy „apátjának, Anasztáz úrnak a közbenjárására, tanácsával és kívánságára” a monostor számára a montecassinói Szent Benedek-apátság kiváltságát engedélyezte, „ugyanis ezen [a pannonhalmi] monostor testvéreinek szent imái miatt az előbb írt Anasztáz úr tanácsától és állandó segítségétől felbátorítva győzedelmeskedtünk”. (Anasztáz a pannonhalmi apáti tisztet nem 997-ben, hanem 1002-ben viselte.) A frissen alapított pannonhalmi apátság szerzetesei – Adalbert munkatársai és tanítványai – tehát imáikkal járultak hozzá a győzelemhez. Ebből az adatból kitűnően István kapcsolatban állott azzal az Anasztázzal, másik nevén Aserikkel, aki a lengyelországi Meseritz apátja volt, de – akár több ízben is – megfordulhatott a magyar fejedelemi udvarban.
A lelkiekben megerősödött fiatal István diadalát a csatamezőn azoknak a németeknek köszönhette, akik seregében vezető szerepet töltöttek be vagy harcosként küzdöttek Veszprém alatt. A pannonhalmi oklevél István nevében elmondja, hogy amikor értesült Koppány lázadásáról, „nagy bizonytalanság fogott el: milyen tanácsot adjak háborgó lelkemnek? Ekkor Pázmány, Hont, Orci vezérek és Domokos érsek úr jelenlétében fogadalmat tettem Szent Mártonnak, hogy ha az ő érdemei révén … győzedelmeskedem”, a pannonhalmi monostort gazdagon megajándékozza. (Az „érsek úr” kifejezés nem 997-re, hanem néhány évvel későbbi időre vonatkozik.) Az oklevél e helyütt tehát felsorolta azokat, akikre István első renden számíthatott. Közülük többel utóbb különböző forrásokban találkozunk. Személyük azért fontos, mert részint ők alkották István legbelsőbb munkatársait. Hont és Pázmány talán testvérek voltak, mint ezt egyébként róluk hiteltelen hírek sorában a 13. század végi krónikás, Kézai Simon ránk hagyományozta. A 14. századi krónika két különböző helyen kétféle tudósítást közölt róluk. Az egyik szerint már Géza fejedelem idejében Magyarországra jöttek, tőle „tágas és nagy örökadományokat” nyertek. A másik krónikahelyen arról olvashatunk, hogy a Koppány elleni háború napjaiban érkeztek ide. Az előbbi tudósítás aligha lehet helytálló, hiszen Géza világiaknak tett birtokadományairól mit sem tudunk (a jutalmazás e módja gyakorlatilag majd Istvánnal veszi kezdetét), ráadásul a német-magyar viszony sem kedvezett 996 előtt az efféle betelepedésnek. Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy a testvérpár még valóban Géza életében, 996-ban, de Gizella kíséretében (tehát nem – mint Kézai mondja – Svábföldről, hanem Bajorországból) érkezett Magyarországra. A krónika egyik híre szerint ők lettek volna azok, akik a fiatal fejedelmet „a Garam folyóban német módra karddal övezték”, a másik szerint pedig itt István „testi épsége védelmére két főembert állított, Hontot és Pázmányt”. Ez arra mutat, hogy István legbelsőbb köréhez tartoztak. Pázmány később eltűnik szemünk elől, Hont viszont a nevét viselő várispánság és vármegye ispánjaként utóbb is a királyság elitjéhez tartozott. A testvérpár nevét később egy nagyon befolyásos és igen gazdag magyarországi nemzetség, a Hont-Pázmány genus viselte.
A Koppány elleni harc vezére Vecelin volt. Róla a krónika több helyütt szólt. Megtudjuk róla, hogy „szintén Bajorországból, Wasserburgból jött be, aki Szent Istvánnal Somogyban [Somogyvárott?] Koppány vezért megölte. Ő volt ugyanis azon a napon a hadsereg kapitánya.” Más helyen arról olvashatunk, hogy István „egész serege élére és vezetőjéül a német nemzetiségű jövevényt, Vecelint tette … A csatában Vecelin ispán megölte Koppány vezért, és őt Szent István akkori fejedelem bőséges javadalmakkal adományozta meg.” Wasserburg az Inn folyó mellett fekszik a hajdani Bajorországban. Vecelin családja a 9. század végén az Ostmark (a későbbi Ausztria) élén állt határgróftól eredt nemzetség egyik ágába tartozott, de igazán rangos és előkelő eredetűnek ennek ellenére nem mondható. Vecelintől a középkori magyar Rád genus eredt, amely a 12. századig egyike volt a legbefolyásosabb magyarországi nemzetségeknek.
A pannonhalmi kiváltságlevélben említett Orci utóbb nem szerepel forrásainkban, történeti hitele azonban nem vonható kétségbe. Somogy megyében már a középkorban megvolt és ugyanott a mai napig létezik egy Orci nevű falu, amely a Koppány ellen szerepet vállalt Orci vezér nevét őrzi. Könnyen lehet, hogy Orci leszármazottainak emlékét viseli a Somoggyal szomszédos Tolnában birtokos Harc nemzetség neve. Hont, Pázmány, Vecelin és Orci német voltára nevük német eredete is bizonyságul szolgál. Alapos a gyanú, hogy a pannonhalmi oklevélben Pázmány, Hont és Orci vezérek társaságában szereplő Domokos is Gizella kíséretébe tartozott. Domokos 997-ben persze még nem érsek, hanem pap volt, 1001-ben viszont ő lett a legelső esztergomi érsek. A fentebb elősorolt világiak, lovagok mellett Domokos képviselheti a bajor hercegnő papi kíséretét.
Rajtuk kívül még több más személyről, illetve családról tudjuk vagy gyanítjuk azt, hogy Bajorországból Gizellával együtt érkeztek Magyarországra. Egyértelműen közli ezt a 14. századi krónika a Vas megyében birtokos Hermány nemzetségről: ez „Gizella királynéval jött be. Nürnbergi szabad emberek, örökbirtokokat tekintve szegények.” Egy 1212. évi oklevél arról szól, hogy egy, szabadságát ekkor visszanyerő Sopron megyei család őse, Kál szabad emberként, Szent István király idejében, Gizella királyné szolgálatában érkezett ide Németországból, és mivel akkor ritka volt a lakosság Sopron vár megyéjében, szabadon és minden kötelezettség nélkül választott földet és lakóhelyet. Alapos a gyanú, hogy a Babócsaiak őse, Tibold szintén Gizella kíséretébe tartozott, a hely ugyanis, ahonnan jött, a felső-ausztriai, Duna menti Schaumburg vár a 10. században Bajorország része volt. Nem kizárt, hogy ugyanez mondható el az Ajka, az Igmánd és a Pápa magyar nemzetségek első, a nemzetségnek nevet adó tagjáról is.
A rendkívül gyér forrásanyag ellenére egész sor bajor származású személyről és családról lehet kimutatni vagy valószínűsíteni, hogy Gizella oldalán jöttek Magyarországra, s nagy szerepet játszottak Koppány leverésében. Igazi meglepetéssel szolgál viszont, ha térképre vetítjük, hogy utódaik hol rendelkeztek a 11. századra, István korára visszamenő birtokokkal. A Rád nemzetség Észak-Somogyban, a Babócsaiak bél-Somogyban birtokoltak, Orci falu Közép-Somogyban fekszik. Kál Sopronban választott magának szabadon birtokot, a Hermány genus földjei Vasban terültek el. Az Igmánd nemzetség Komárom, az Ajka és a Pápa nem pedig Veszprém megyét mondhatta a középkorban otthonának. A Hont-Pázmány genus ősi javai Esztergom és Hont megyében voltak. Egy 1135. évi oklevél szerint Szent István király a Duna mellett, annak bal (felvidéki) partján, Csenke faluban Hont ispán számára állatok legeltetésére, a pásztoroknak pedig földművelésre 20 ekényi földet adott. Hont fia, Bény a Garam folyó mellett jutott szintén István király adományából 10 eke földhöz, kaszálóhoz és berekhez, amit – az adományos nevéről – Bénynek neveztek. Ugyancsak István király adta a szintén e nemzetségbe tartozó Lampert ispánnak Marótot és Palatnyát. Csenke és Bény Esztergom megyében, Marót és Palatnya Hontban feküdt. Feltűnő, hogy a Gizella kíséretébe sorolható, bajor eredetű személyektől leszármazó magyar nemzetségek ősi földjei kivétel nélkül az ország nyugati harmadában feküdtek, Somogyot leszámítva a Balaton vonalától északra húzódó vidéken, azaz Észak-Dunántúlon és a Felvidék déli sávjában. Ez azt jelenti, hogy István 997-ben csak e területen gyakorolt tényleges hatalmat, hiszen itt volt módja birtokok adományozására. Ehhez járult 997-ben a Koppánytól megszerzett Somogy, amely délen egészen a Száváig nyúlt. István nem rendelkezhetett tehát sem a Dunától keletre fekvő hatalmas kárpát-medencei térségekkel, de még a Délkelet-Dunántúllal sem.
E következtetést perdöntő módon erősíti meg a 14. századi krónikakompozíció Koppány sorsáról szóló tudósítása. Eszerint István a megölt Koppány holttestét „négy részre vágatta: az első részt az esztergomi, a másodikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz küldte, a negyediket pedig Erdélybe”. Úgy tűnik, a Koppánnyal szemben alkalmazott büntetés közeli párhuzama keleten, a volgai bolgároknál lelhető fel. (Ha ez igaz, a keresztény István pogány büntetési módot választott pogány ellenfelével szemben.) Logikus arra gondolni, hogy István a tetem egyes részeinek szétküldésével azt kívánta kinyilvánítani: ura a helyzetnek, és keményen leszámol mindenkivel, aki ellene fellépni merészel. A felsorolt négy hely közül Erdély 997-ben bizonyosan nem tartozott István fennhatósága alá, hiszen ott Gyula (Sarolt testvére) önálló hatalmat gyakorolt. István ezzel a gesztussal akár azt is üzenhette apósának, hogy ő mint nagyfejedelem és mint Sarolt fia mindkét jogcímen igényt tart Erdélyre. Amennyiben azonban 997-ben István még nem gondolt erre, a csonk Erdélybe küldése fenyegetés helyett megnyugtatásul is szolgálhatott: azt üzenhette Erdélybe, hogy megvédte anyját, a keresztény Saroltot a pogány Koppány házasságától. A másik három vár, amelynek kapujára István kiszegeztette Koppány testrészeit, egészen bizonyosan uralma alá tartozott. Esztergom saját székhelye volt, Veszprém Sarolté és Gizelláé, Győr pedig – az előző kettőhöz hasonlóan – a legkorábbi magyarországi püspöki székhelyek közé számítható.
Mindez világosan arra mutat: Esztergom, Veszprém és Győr körzete volt az a terület, amelyen István fennhatóságot gyakorolt. Ez meglehetősen kicsiny terület volt, hiszen csak a Dunántúl északi része, valamint (Esztergom említéséből következtetve) a nyugati Felvidék déli sávja tartozott hozzá. 997-ben, Koppány lázadásának leverése után ehhez járult még Somogy, s pontosan ez az a körzet, amelynek földjeiből István 997-ben Gizella kísérete tagjainak adományokat tett. A kétféle vizsgálati megközelítés azonos eredménye roppant valószínűvé teszi, hogy e területen kell keresnünk Géza, illetve István országát, azt a térséget, ahol a 990-es években uralmi körzetük volt. Ez egybeesik az esztergomi érsekség eredeti (északról a Dunához simuló) területével, valamint a veszprémi és a győri egyházmegyével. A Kárpát-medence többi részével 997-ben István még nem rendelkezett, ott önálló, a nagyfejedelemtől legfeljebb elvi szinten függő, ténylegesen azonban tőle teljesen független törzsi hercegségek (törzsi államok) terültek el.
A Koppány felkelését követő büntetések előre jelezték, hogy milyen sors vár a következőkben mindazon törzsi hatalmasságokra (országukra és népükre), akik szembehelyezkednek Istvánnal. A 14. századi krónika tudósítása szerint „sok magyar nemest taszítottak rút szolgaságra, akik Koppány vezérhez csatlakoztak, és a keresztséget meg a hitet elutasították”. A pannonhalmi kiváltságlevél szerint István – Szent Márton számára tett fogadalmának megfelelően – Somogy minden tizedét a monostornak adta, a veszprémi püspöknek pedig (aki eszerint már létezett Koppány leverésekor) kárpótlásul a Kortó udvarházat juttatta az ahhoz tartozó emberekkel. E Kortó közvetlenül Somogyvár szomszédságában feküdt, itt gyanítható Koppány uralmi központja. A tizedadományról szólt a 14. századi krónika is: „Szent István fejedelem Istennek tett fogadalmát híven teljesítette, ugyanis a Koppány vezér tartományában levő összes népet, a szabadok, a gabonafélék és a nyájak tizedeit örök jogon Szent Márton monostorának rendelte adni.” A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek „történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia”. A kisebbik István-legendából felsejlik, hogy István először igen szigorúan járt el Koppány népével: „Őket és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgájává tette. Később főembereinek közbenjárására fontolóra vette, hogy a javakból csupán tizedet adjanak, nehogy nyomorúságukban a föld színéről is kivesszenek.” István tehát kevés kétséget hagyott a tekintetben, hogy igen kemény kézzel Iát hozzá a pogányság felszámolásához, a kereszténység elterjesztéséhez, és az ellenszegülőket személyes szabadságuk (a nomád ember legfőbb büszkesége) elvételével sújtja, és járulék(ok) fizetésére kényszeríti. A Koppány felett aratott győzelem haszonélvezői a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt katonai sikerhez segítő német lovagok lettek. A legfőbb győztesnek azonban István tekinthető, aki Koppány leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is. |
|
A Szt. István által legyőzött Ajtony – a kapkanhoz, azaz Koppányhoz hasonlóan – egy kárpát-medencei hunogur uralkodó lehetett (ellentétben az ugyancsak bizánci hitre térő erdélyi gyulákkal.)
Ebből a szempontból igen jelentősek Bálint Csanádnak a nagyszentmiklósi kincs fémedényeivel kapcsolatos kutatásai. A kitűnő régész a nagyszentmiklósi kincset – nyomós indokok alapján – teljes egészében avarnak gondolja, és maga is kiemeli, hogy Nagyszentmiklós, a lelőhely alig 10 kilométernyire fekszik a Vajk-István által megvert Ajtony székhelyétől, Marosvártól. Abból a hibás előfeltevésből kiindulva azonban, miszerint Ajtony egy „magyar törzsfő” vagy „tartományúr” lett volna, Bálint a lelőhely és Marosvár között ódzkodik a kapcsolatot feltételezésétől.
Erről részletesebben az archeológiai fejezetben írtunk, Gellért püspök nagy legendáját is idézve. |
Regino értesüléseivel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy többször idézett dolgozatában Harmatta alapos forráselemzéssel kimutatta: a besenyő támadás, ill. győzelem, mely a IX. század végi „magyar” népmozgást elindította volna, nem egyéb bizánci koholmánynál, a pátriárka hívei eszelték ki több változatban azért, hogy a Bölcs Leó császárral szembenálló s a pátriárkával szövetséges bolgárok megalázó vereségeit némiképp kedvezőbb színben tüntessék fel, a kudarcot kozmetikázzák. |
|
Olajos Teréz
Az avar továbbélés kérdéséről
A 9. századi avar történelem görög és latin nyelvű forrásai
Amikor a Tiszatáj szerkesztőségétől megkaptam a megtisztelő felkérést, hogy a Szegedi Középkorász Műhely tagjaként kutatásaim valamelyik közérdeklődésre is számot tartó témáját vagy annak egy részét az irodalmi folyóirat olvasói számára bemutassam, hosszú ideig haboztam. Nem volt ugyanis könnyű kiválasztanom egyet azok közül a szerteágazó kérdéskörök közül, amelyeket több évtizedes pályafutásom alatt a késői római császárkor valamint a kora- és közép-bizánci kor története, művelődése, latin és görög nyelvű irodalma területén vizsgáltam. Kutatásaim közül két kérdéskört találtam nem a szűk szakmai, hanem egyértelműen a széles hazai olvasóközönség számára is érdekesnek és aktuálisnak: azoknak a tanulmányaimnak a summázatát, amelyekkel a magyar medievisztika számára eddig ismeretlen görög és latin nyelvű forrásokat tártam fel, valamint az avar történelem, mindenekelőtt a 9. századi história írott (görög és latin nyelvű) forrásainak bemutatását. Ez utóbbival hozzájárulhatok annak a kérdésnek a megválaszolásához is, hogy az Európában közel 250 évig nagyhatalomként működő Avar Kaganátus népessége vagy annak egy része túlélte-e azokat a sorsdöntő katonai vereségeket, amelyeket a frankok és bolgárok mértek rá a 8/9. század fordulóján, meg tudott-e maradni Kárpát-medencei hazájában a magyarok 895-ös honfoglalásáig. Végül ez utóbbi kérdéskörben folytatott vizsgálódásaim eredményeinek rövid ismertetését választottam, annál is inkább, mert a téma személyes aktualitással is bír számomra, hiszen megjelenés előtt áll a Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 16. köteteként A IX. századi avar történelem görög nyelvű forrásai című könyvem.
1. Akár 795/796-ot tekintjük az avar kaganátus bukása döntő esztendejének, amikor Nagy Károly (768–814) seregei az avar fejedelmi szállás elfoglalása után a Tiszántúlra üldözték a meg nem hódolt avarokat, akár 803 tájékát, amikor Krum bolgár kán (kb. 802–814) megsemmisítő vereséget mért az addig a frankok ellen mindig újra meg újra fellázadó avarság hátországára, ezt követően még mintegy két évtizedig az avarok minden kétséget kizáróan a régió történelmi szereplői maradtak.
Vizsgáljuk meg először azt a forrást, amelyet az avarság megsemmisülését valló kutatók előszeretettel citáltak érvként feltételezésük alátámasztására. A több mint 30 ezer szócikket tartalmazó 10. századi bizánci Suda Lexikon „Bulgárok”címszava ugyanis amellett, hogy értékes adatokat tar talmaz a 9. századi bolgár társadalom állapotára vonatkozóan, némi fényt vet Krum győztes avar háborújára és a legyőzött avarok belső viszonyaira is: „...az avarokat erőszakkal megsemmisítették ugyanazok a bolgárok. Krum pedig megkérdezte az avarok közül ejtett hadifoglyokat: »Mit gondoltok, miért pusztult el uralkodótok és egész népetek?« Erre azt válaszolták, hogy »Elszaporodtak az egymás elleni vádaskodások, elpusztították a legderekabb és legértelmesebb férfiakat, az igaztalan úton járók és a tolvajok lettek a bírák szövetségesei, és volt részegeskedés, mert a bor elszaporodtával szinte mindnyájan részegesek lettek, aztán jött a megvesztegethetőség, továbbá az üzletelés, mert mindenki kereskedő lett s egymást csalta. Ezekből támadt a mi vesztünk.« Krum pedig ezek hallatán összehívta mind a bolgárokat és törvényt hozván így rendelkezett...”
Az ismeretlen 9. századi bizánci történetíró művéből merítő lexikoncikk a bolgár társadalomnak a kereszténység felvétele előtti állapotára vet fényt. Hitelességét korabeli források tanúsítják, mint például I. Miklós pápa (858–867) levele, amelyet a keresztény hitre térő bolgárok kérdéseire válaszul írt. A Suda Lexikon avarokra vonatkozó híradásainak, így a társadalom belső korhadására utaló információinak a történetiségét szintén egykorú latin nyelvű kútfők bizonyítják. Például a Frank Birodalmi Évkönyv 796. évi bejegyzése szerint is belső szétzüllése és meghasonlottsága miatt semmisíthették meg könnyűszerrel az avar államot Nagy Károly seregei. Amint azonban megjelenés előtt álló könyvemben egykorú bizánci szövegek analógiáival bizonyítom, a Suda-címszóban szereplő „teljesen megsemmisítették” görög kifejezés nem az avarság teljes megsemmisítését (kiirtását) jelenti, ahogyan azt egyes kutatók korábban értelmezték, hanem csupán a bolgároknak az avarok felett aratott elsöprő katonai győzelmét.
Keleten bizánci források, egy 9. századi ismeretlen nevű historikus és egy belőle merítő 10. századi krónikás említi Krum kán 811. és 814. évi Bizánc elleni háborúiban az avarokat zsoldosokként, illetve a bolgár kán hadinépének részeként. Nyugaton pedig a latin nyelvű évkönyvek tesznek újra meg újra említést a Nagy Károly által 805-ben létre hozott avar kliensállam népéről. Utoljára a 822-es évnél említi az Annales regni Francorum, hogy az avarok küldöttei részt vettek a birodalmi gyűlésen Frankfurtban.
Az avar történelmet legrészletesebben feldolgozó (az írott és régészeti forrásokat egyként felhasználó ) mű szerzője, Walter Pohl ezt az évet tekinti az avar történelem végének, olyannyira, hogy még könyve címében is szerepelteti: Die Awaren – Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567–822 n. Chr. (München, 1988). A 822 utáni avar továbbélés kérdésköréhez kívánok a továbbiakban hozzájárulni a görög és latin nyelvű kútfők vallomásának a segítségével.
2. Az általam összegyűjtött és vizsgált görög nyelvű források egy része, nevezetesen egy 9. század elején (806–815 között ?) szerkesztett püspökség-lista (Notitia episcopatuum), egy, a római, konstantinápolyi, alexandriai, antiokhiai és jeruzsálemi pátriárkákhoz tartozó területeket és népeket regisztráló mű (Additio patriarchicorum thronorum), valamint a 12. században élt Neilos Doxopatrés munkája (Notitia patriarchatuum) arról tanúskodik, hogy a 9. századi görögül beszélő világban a római pápa fennhatósága alá tartozó keresztény népként számon tartották az avarokat. Szerepelt az avarság a bibliai Teremtés könyvét és a hippolytosi ország- nép- és nyelvfelosztást átvevő bizánci világkrónikákban is, amint erről egyértelműen tanúskodik annak a 9/10. századi szerzőnek a műve (Petrus Alexandrinus: Chronica), aki 886-ig, Bölcs Leó (886–912) és Alexandros (886–913) bizánci császárok trónra lépéséig tárgyalta az eseményeket, illetve a Divisio populorum et linguarum latin címmel idézett és a 9. században készült nép- és nyelvfelosztás. Sőt a középkorban is igen népszerű Sándor-regénynek egy 9–10. századi változatában is felbukkannak teljesen anakronisztikusan az avarok azon népek sorában, akiket a nagy makedón uralkodó meghódolásra kényszerített. Ezek az utóbb említett források, ha sok konkrétumot nem is tartalmaznak, annyi tanulsággal mindenképpen szolgálnak, hogy a 9. században a bizánci köztudat más korabeli szomszédos népek, mint például a szlávok, a rúszok, a kazárok, a bolgárok mellett az avarokat is számon tartotta.
3. Az avar továbbélés szempontjából perdöntő jelentőségű adat A bajorok és karant ánok (karintiaiak) megtérése (Conversio Bagoariorum et Carantanorum) című latin nyelvű munka 3. fejezetében olvasható mondat: „...azokat [tudnillik az avarokat], akik az igaz hitnek engedelmeskedtek, és elnyerték a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és földjüket, amelyet ott maradva birtokolnak, mind a mai napig [usque in hodiernum diem] megtarthatják a királyi adó fizetése fejében...” Mivel a Conversio keletkezésének idejét a szakemberek egybehangzóan 870–871-re teszik, a „mind a mai napig” kifejezés alapján arra kell gondolnunk, hogy 870–871-ben a Frank Birodalom keleti határvidékén, Pannoniában a szomszédos bajoroktól és szlávoktól egyértelműen megkülönböztethető, keresztény és földművelést folytató avar népesség élt. De vajon megbízható forrás-e a szóban forgó mű? Erre is egyértelmű választ tudunk adni. Az Adalwin salzburgi érsek (859–873) megbízásából, az ő környezetében élt klerikus által írt fehérkönyv azt kívánta bizonyítani, hogy 75 éve, amióta Nagy Károly hódítása nyomán a népvándorlás viharaiban pogánnyá lett Pannonia ismét a keresztény világ részévé vált, megszakítatlanul és semmiféle egyházi vagy világi hatalomtól kétségbe nem vont jogszerűséggel a salzburgi püspök, ill. 798-tól érsek alá rendelt papság látta el az evangelizációs tevékenységet a kérdéses tartományban. Emiatt Metódnak és papjainak megjelenése Kocel tartományában törvénytel en. Akárhogy is nézzük ezt a hátteret, illetve a jelzett motivációt, nem létező avaroknak a feltüntetése a tartomány lakói között nem állt érdekében a mű szerzőjének, illetve megrendelőjének. De vajon jól ismerte-e a szerző, illetve Adalwin érsek a korabeli frank Pannonia viszonyait? Nos, Adalwin az egyházi feljebbvalója a kereszténnyé lett avarok lelkipásztorainak, közöttük annak a Rihpaldnak is, aki a keleti frank vazallus fejedelemnek, a Mosaburgban (a mai Zalaváron) székelő Kocelnek a főpapja volt. Rihpald közvetlenül a Conversio megírása előtt, 869/870-ben volt kénytelen helyét Metódnak átengedni Kocel pannoniai országában, miután II. Hadrián pápa (867–871) a szlávok apostolát 869-ben a sirmiumi érsek rangjára emelte, s ebben a minőségében az ő iurisdictiója alá rendelte a korábban Salzburghoz tartozó Dunántúlt. Ha valaki, hát a hosszú ideig Mosaburgban tevékenykedő Rihpald és a többi, Metód elől Salzburgba visszatért paptárs a tudhatta, a legközvetlenebbül tapasztalhatta, hogy a bajorok és a szlávok mellett tőlük különböző nép, az avarok is ott éltek 870–871-ben a Közép-Duna, a Dráva és a Rába-Rábca határolta Pannonia Superior tartományban, amelynek egy tetemes részén – mint már jeleztük – Kocel volt a fejedelem. Egyébként a forrásokból nyilvánvaló, hogy mint elődje, Liupram salzburgi érsek (836–859), úgy maga Adalwin is többször személyesen kereste fel Pannoniát. Így például 865 karácsonyát Mosaburgban ünnepelte, s az ezt követő időben is járt a tartományban bérmálni és templomokat szentelni. A legkisebb kétség sem férhet tehát ahhoz, hogy a Conversio szerzője tökéletesen hiteles ismeretekkel rendelkezhetett a mai Dunántúl és környéke lakóiról. Így információja, amely avar lakosság nyugat-dunántúli jelenlétéről szól a 870-es években, a tényleges helyzet igaz tükrének tekintendő. Tovább erősíti érvelésünket, hogy a Conversio 3. fejezetében megőrzött adat tökéletes összhangban áll azzal a frank évkönyvekben szereplő híradással, miszerint 805-ben, amikor a frank seregektől szétzúzott avar állam uralkodó népessége egykori szláv alattvalóitól szorongattatva legyőzőjéhez fordult pártfogásért, Nagy Károly a „Szombathely és Deutsch-Altenburg közötti” (inter Sabariam et Carnuntum) határvonaltól keletre létre hozott egy avar vazallus államot. Egyébként ennek egyik határát képezte a „Wangarok határa” elnevezésű hegy, amelyet Jámbor Lajos keleti frank uralkodó egyik 860-ban kelt oklevele említ. Meglepő, hogy a 9. századi avar továbbélés szempontjából rendkívül fontos Conversio híradását W. Pohl teljesen figyelmen kívül hagyta.
4. A második perdöntő forráshely Regino prümi apát kortársi híradása a magyarok Kárpát-medencei honfoglalásáról. Regino a 889-es évnél foglalja össze ismereteit a honfoglalás lefolyásáról, s egyebek mellett a következőket írja: „Az említett népet [a magyarokat] tehát a mondott vidékről [Szkítiából], saját lakhelyeikről kiűzték a vele szomszédos népek, akiket besenyőknek neveznek, mivel számban és vitézségben is felülmúlták őket, és mivel – mint előrebocsátottuk – a szülőföld nem volt elég az ottlakásra a túláradó sokaságnak. Amazok vadsága elől megfutamodva, útra keltek tehát, búcsút mondva hazájuknak, hogy olyan földet keressenek, amelyen lakni tudnak és megtelepedhetnek. És először a pannonok és avarok pusztáit bekóborolva (Et primo quidem Pannoniorum et Avarum solitudines pererrantes) vadászattal és legeltetéssel keresik meg mindennapi megélhetésüket. Azután a karantánok, a morvák és a bolgárok határaira törnek sűrű ellenséges támadásokkal, karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki...”
A forráshely avarokkal kapcsolatos tájékoztatásának az interpretációját eddig sok kutató helytelenül kísérelte meg, amikor figyelmen kívül hagyta Regino és kora latin nyelvhasználatát. Walter Pohl a már idézett könyvében a „Pannoniorum et Avarum solitudines” kifejezésben az első népnevet az antik római kori pannonokra vonatkoztatja, és az egész kifejezést történetietlen reminiszcenciának tekinti. Az igazság ezzel szemben az, hogy a 9. századi latinságban a „Pannonii” elnevezés Pannonia keleti frank tartomány, illetve tartományok korabeli lakóit jelenti. Így használja azt pl. a Fuldai Évkönyvek regensburgi folytatója, aki Regino kortársa volt, s mint a prümi apát, ő is a Karoling-reneszánsz latinságát sajátította el az iskolában és használta műveiben. Ez az annalista a 884. évhez írt feljegyzésében azokat a katonákat nevezte pannoniusoknak, akik az adott esztendőben (és nem a távoli ókorban) a frank vezérek parancsnoksága alatt a Rába folyónál szálltak szembe a támadó morvákkal. Az Annales Maximiniani 803. évhez szóló bejegyzése talán még egyértelműbben mutatja, hogy az „Avari et Pannonii” megnevezés egy Karoling-kori évkönyvben nem az antik római Pannoniát, hanem a középkori frank tartományt jelöli. Az Annales Maximinianiban ugyanis arról olvasunk, hogy Nagy Károly, miután Bajorországban az avarok és pannonok ügyeit intézte, visszatért a császári rezidenciára, Aachenbe („causas Avarorum et Pannoniorum disponens, Aquis palatium reversus est”). S jóllehet Regino krónikájának „solitudines” szavát sokan pusztaságnak, lakatlan földterületnek értelmezték, velük szemben meggyőzőek Szádeczky-Kardoss Samu érvei. Pontosan ez a szó (solitudo) ugyanennek a szerzőnek ugyanebben a művében pár mondattal korábban ugyanis egyáltalán nem néptelen, hanem nagyon is sűrűn lakott földet jelent. A „solitudines” főnév itt azt jelenti, hogy az egyébként gyakran túlszaporodó lakosoknak helyhez kötött települései, „házai, falvai, városai nincsenek”, az ottani emberek nyájaikat legeltetve nomadizálnak „a művelés alá nem fogott pusztákon” (per incultas solitudines), „asszonyaikat és gyermekeiket ekhós szekereken viszik magukkal”. Szerzőnk egyébként az „eremus” szót használja a valóban lakatlan pusztaság jelölésére. Így a „Pannoniorum et Avarum solitudines” a magyar honfoglalásról szóló passzusban sem „lakatlan”, hanem „helyhez kötött települések nélküli” területként értelmezendő. Ennek nyugati szélén a frank birodalmi adminisztráció hatáskörén kívül maradt Duna-kanyar táján élő pannoniaiak, nagyobbik keleti felén pedig nomadizáló avar népmaradványok élhettek.
Ezt vallja tehát Regino krónikája. De vajon megbízható híradás-e az, amit nála olvasunk? Nos, szerzőnk jól értesültségének egy bizonyítéka közismert: a latinul író nyugati kortársak közül egyedül ő említi a besenyők támadását mint a magyarok Kárpát-medencébe költözésének igazi okát. De más tények, főleg Regino életútja és kapcsolatai is azt valószínűsítik, hogy honfoglaló és kalandozó őseinkről hiteles ismereteket szerezhetett. Így személyesen ismerhette a 9. század végén–a 10. század elején a Keleti Frank Birodalom ügyeit régensféleként intéző Hatto mainzi érseket és Adalbero augsburgi püspököt. Regino patrónusa, Rathbod trieri érsek révén kapcsolatba került Dado verduni püspökkel, aki – amint művei ezt egyértelműen mutatják – rendkívüli érdeklődést tanúsított az újonnan az európai események előterébe került magyarok iránt. Az itt jelzett csatornákon át Regino pontos ismeretek birtokába juthatott nemcsak a magyarokat új hazájukba kényszerítő besenyő támadásról, hanem a honfoglalás lefolyásáról, így arról is, hogy a magyarok első megtelepedése avar népmaradványok lakta pusztákon történt, ahonnan aztán Bulgária, Morávia és a karantán őrgróf alá tartozó frank tartomány, Pannonia szomszédos területeire hatolhattak.
Regino szóban forgó helyét tehát nem a távoli múlt anakronisztikus reminiszcenciájának, hanem éppen ellenkezőleg, egy jól értesült kortárs történetileg hiteles híradásának kell tekintenünk, amely a Duna-medencében fennálló hatalmi és etnikai viszonyokról vall a magyar honfoglalás pillanatában. Minthogy pedig a „pannonok és avarok pusztái” Bulgária, Morávia és Liutbold karantán őrgróf tartományaival érintkezett Regino tájékoztatása szerint, a Duna-kanyartól keletre fekvő Felső- és Közép-Tiszavidékre lokalizálhatjuk a szóban forgó területet.
5. Harmadik megtárgyalandó forrásunk Konstantinos Porphyrogennétos császár (913–959) A birodalom kormányzása (De administrando imperio) című művének egy részlete. Bíborbanszületett Konstantin könyvének a 30–31. fejezeteiben a Balkánra települt horvátok történetét tekinti át; szól honfoglalásukról, amikor megszerezték országukat az avaroktól, akik korábban urai voltak a Dunától az Adriáig eső területeknek is. Nos, a 30. fejezetben egyebek mellett a következőket írja a tudós császár: „Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbnek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül valók, s ezek avar mivolta felismerhető.”
Bíborbanszületett Konstantin trónörökös fia, Romanos okulására gyűjtötte, illetve gyűjttette össze 948–952 táján a különböző népekről szóló olyan híradásokat, amelyek az uralkodó és a bizánci diplomácia számár a hasznos információkat tartalmazhattak. A munka feltehetően Romanos 14. születésnapjára, 952-ben készült el. A mozaikszerű, nem kiadásra, hanem belső használatra szánt, sokszor bizalmas információkat is tartalmazó „kormányzástani kézikönyv” múltat idéző közléseiben sok a bizonytalan hitelességű, sőt nem egyszer egymásnak ellentmondó adat. Amit azonban a saját koráról jelen időben mond a tudós császár, az az esetek elsöprő többségében hitelt érdemlő tudósítás. A szóban forgó helyen minden bizonnyal a szlávok nyelvét ismerő, Dalmácia történetében otthonosan mozgó informátortól vette adatait Bíborbanszületett Konstantin. Tehát hitelt érdemlőnek kell tekintenünk a fent idézett közlést is, miszerint a Közép-Duna-medence délnyugati peremterületén, Horvátországban avar népmaradványok túlélték a 9. századot. Az avarságnak e század folyamán (sőt a század elején) való teljes eltűnését hangoztató történészi vélemények tehát nem elfogadhatók.
Tiszatáj 55 (2001)/11, 50–56. o. |
| 795-ben a kagán és a jugurrus belháborújával felbomlott az európai Hunogur Kaganátus. Mi történt azután? |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
