|
Farkas L. Gyula
Az őstörténeti kutatások és a társadalmi közgondolkodás antropológiai (humángenetikai) szempontból 1919–1931 között Magyarországon
In: Aszalós Károly–Berta Árpád–Farkas Gyula–Fried István–Kincses Nagy Éva–Kordé Zoltán-Kósa László–Róna-Tas András–Serfőző Lajos–Szíj Enikő–Zimonyi István: Őstörténet és nemzettudat 1919–1931
Magyar Őstörténeti Kutatócsoport–Balassi, Szeged–Bp., 1990
A magyar antropológia hivatalos megalakulása, 1881 előtt is jelentek meg a magyarság kialakulásával foglalkozó közlemények. Így Bél Mátyás a csallóközi emberről írt (Bél 1735-1742, 48-49). Scheiber Sámuel 80 ezer újonc termetadata apján a finnugor antropológiai rokonságot bizonyította (Fischer 1876, 601-611). Hunfalvy Pál a nyelvet mint a faj és nép vagy a nemzet közötti megkülönböztető jelleget említette (Hunfalvy 1876). A magyar nép kutatásának határozott célkitűzése azonban csak Török Aurél orvosprofesszornak 1878-ban, a kolozsvári egyetem bonctani tanszékére való kinevezésével fogalmazódott meg, aki akkor határozta el, hogy „magát a magyar faj antropológiai vizsgálatára előkészíti” (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4085/10). Ebben az elhatározásában az is megerősítette, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon Igazi magyar typusok c. alatt rablógyilkosok koponyáit látta. Broca Pál Török Aurél kifogására akkor ezt válaszolta: „Hát Önök nemes magyarok, ide jönnek protestálni,... Önök maguk nem tartják érdemesnek, hogy saját fajukat kutassák?” (Bartucz 1957, 3–13; Bartucz 1962, 67–75).
Török 1881-ben megfogalmazott kutatási tervében (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4085/58) célul tűzte ki „hazánk emberrasszait és népességeit rendszeresen, vidékről vidékre biológiai, ethnológiai és demográfiai szempontból megvizsgálni és ennek alapján megírni Magyarország antropológiáját. Tervezett múzeumában a lakosságot különböző szempontok szerinti megoszlásban akarta bemutatni.
Célkitűzésének elérésében két tény játszhatott szerepet. Egyik a régészekkel való jó kapcsolat kiépítése – amely az ásatásokból származó antropológiai leletek megmentését szolgálta –, valamint tanítványainak buzdítása a magyar nép történetének kutatására.
A nemzeti múlt megbecsülését jelentette az a tevékenysége, amely az Árpád-házi királyok csontvázainak vizsgálatával és méltó elhelyezésével függött össsze. 1883-ban III. Béla királyunk maradványainak tanulmányozását tanúsító feljegyzései ma is, száz évvel később, a hasonló kutató munka alapdokumentumai.
Csak sajnálni lehet, hogy a Réthy Lászlóval [alias Lőwy Árpáddal – Gandash] folytatott 1885-ös vitája eltérítette őt az élő magyarság tanulmányozásától, pedig Török Aurél céljainak megvalósulását mások tevékenysége is elősegítette. Így például 1882-ben Barna Ferdinánd nyelvész az Országos Régészeti és Embertani Társulatban A finn-ugor népek fejalkata címmel tartott előadást. Tömösváry Lajos 1886-ban megjelent cikkében szóvá tette, hogy az Urál vidéki rokon népek esetében az antropológiai rokonság nagyon el van hanyagolva (Tömösváry 1886, 85-90). Török tanítványa, Pápay Károly az Ural vidékén, 1888-ban egyéves tanulmányút keretében embertani kutatásokat végzett a vogulok (manysik) és osztyákok (hantik) között. Jankó János 1898-ban az osztyákok jellegeit tanulmányozta. Herman Ottó könyve - A magyar nép arcza és jelleme címmel - 1902-ben jelent meg.
Ilyen előzmények után jutunk el 1919-ben egy olyan helyzethez, amely antropológiai szempontból a következőkkel jellemezhető.
Az antropológiának Budapesten tanszéke van. Megalapítója 1912-ben meghalt, s bár Lenhossék Mihály anatómus maga is művelte az antropológiát, a Török Aurél által kezdeményezett etnogenezis-kutatásnak nem volt folytatása. Ismeretesek ugyan olyan század eleji kutatások, amelyek részben az ásatag csontvázakra, részben az élő lakosságra irányultak, ezek mégis inkább csak az antropológiából 1914-ben magántanári képesítést szerzett Török Aurél tanítványának, Bartucz Lajosnak az első megnyilvánulásai voltak. Az 1919–1920-as évek azért is fontosak számunkra, mert ez idő tájt többen kötelezték el magukat az antropológia mellett, így a magyar nép embertani kutatásának a szubjektív feltételei adottak voltak.
Az első világháborút követően a szakterület művelői igyekeztek is élni a lehetőségekkel. Így Lenhossék Mihály kezdeményezte az orosz hadifoglyok közül a magyar-rokon törzsekből származók antropológiai vizsgálatát, amivel a magyarsággal rokon népek antropológiai kutatásának ügyét akarta előbbre vinni (Lenhossék 1917, 136–157). Ez annak a nemzeti irányú antropológiának, az élő magyarság kutatásának a folytatása lett volna, amelyet Török Aurél tanítványai, Pápai, Jankó és Seemayer szerettek volna 1900 és 1912 között megvalósítani.
De beleillett abba a folyamatba is, amely az ún. turáni népek kutatásával foglalkozott. Ennek hatása megmutatkozott másként is az antropológiában, s még az sem állítható, hogy nem volt valami reális magva. Paikert szerint ugyanis a turáni népekhez tartoznak „a magyarok, a bolgárok, a törökök, a finnek, az észtek és néhány, a volt Orosz Birodalomban élő turáni nép. Ázsiában főleg a török népek...” (Paikert 1925, 3–8). Éppen ez a részben europid, részben mongoloid karakter, ami a honfoglaló magyarság vezető rétegénél is megfigyelhető, s amely összeköt bennünket a törökös népekkel, a turáni gondolat alapján vezethetett oda, hogy Bartucz is turanid típusnak nevezte el ezt az embertani jellegegyüttest (Bartucz 1938, 414–422), de a mai magyar taxonómia is megőrizte ezt az elnevezést (Lipták 1962, 75–76). Más kérdés, hogy ennek a mai magyarságban való és Henkey által 30–40%-ra becsült gyakorisága (Henkey–Kalmár 1986, 459) téves interpretáció (Farkas 1978, 451–453) következménye.
A szakmai fellendülés, majd a Tanácsköztársaság adta lehetőségek azonban a munkáshatalom bukása után megszűntek. Érdekes és szükségszerű volt, hogy az az időszak, amellyel ez a tudományos ülés is foglalkozik, nevezetesen, hogy az őstörténeti kutatások és a társadalmi gondolkodás Magyarországon 1919 és 1931 között miként alakult, pontosan egybeesik azzal a szakasszal, amely a magyar antropológia történetében is elkülöníthető, s amely úgy jellemezhető, mint a magyar antropológia egyik legkritikusabb korszaka.
Ennek az időszaknak a személyi problémáját antropológiai szempontból az jelentette, hogy 1920-ban a budapesti embertani tanszékre Méhely Lajos [ejtsd: méheli – Gandash] zoológus professzor kapott kinevezést, aki ott 1930-ig tevékenykedett. Ő az I. világháború elvesztését biológiai magyarázattal igyekezett igazolni. 1919 elején a fajvédőkhöz csatlakozott, majd nyíltan hirdette a fajvédelem reakciós eszméjét (Méhely 1927). Ezt a szélsőséges fajbiológiai irányzatot a A Cél c. fajvédő folyóiratban – amelynek szerkesztője volt – igyekezett terjeszteni. Úgy is lehet fogalmazni, hogy ezzel a tevékenységével „kiérdemelte” az 1920-as évben történő kinevezését.
Működése alatt aránylag kevesen voltak, akik az antropológiát választották életcélul, közülük említhető Malán Mihály, Gáspár János, Apor László, akik, jóllehet teljes mértékben nem követték Méhely irányzatát, munkájukra azonban kétségtelen rányomta bélyegét az akkori tanszékvezető felfogása. Ennek egyik megnyilvánulása Koller Pius Faj és haj címmel 1926-ban írt doktori értekezése. Gáspár több fajbiológiai cikket írt A Célban és a Népegészségügyben (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4001/136).
Bartucz – akinek Méhely megtiltotta, hogy az embertani intézetben dolgozzon – így jellemezte ezt az időszakot: „Tudományos kutatások süllyedése, elfogult, szélsőséges faji előítélet. Méhelynek kevés volt az antropológiai tárgyi tudása, s ehhez járult szélsőséges elfogultsága, a gobineauizmus alapján állott, üldözte az ellenkező véleményen lévőket” (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4001/164).
Mindezek ellenére 1920 és 1930 között is voltak olyan kutatások, amelyek a magyarság megismerését célozták. Így Malán a Bakonyban végzett felméréseket, érdeklődése azonban az akkor divatos vérvizsgálatokra irányult. Ez utóbbiak közül említhető Jeney vizsgálatsorozata, aki, jóllehet korrekt módszerrel végezte meghatározásait, eredményeit mégis egyoldalúan interpretálta. Az a megállapítása ugyanis, hogy a turáni népeknél ún. „keleti tipusú vértulajdonság” van, ami a B vércsoport nagyobb gyakoriságában mutatkozik meg, valóban helytálló, s ennek oka a kolera kórokozójának és az A csoport tulajdonságáért felelős szerológiailag aktív anyagnak a kémiai hasonlósága (természetes szelekció). Ezt azonban semmiképpen sem lehet önálló értékű eljárásnak tekinteni a „fajkutatásban”, mint ahogyan azt Jeney gondolta (Jeney 1934, 36–43). Már csak azért is meglepő Jeney véleménye, mert jóval korábban Teleki Pál erről a következőket írta: „...azok a fajmeghatározások, amelyeket a tudós világ eleinte a nyelv és a testalkat, majd Nuttal, Uhlenhut, Brück kísérletei óta vérazonosság vizsgálataival is igyekezett megállapítani, a történelmi fejlődés során előttünk álló fajok magyarázatára magukban sohasem vezetnek” (Teleki 1917, 17–30).
A kutatások azonban meglehetősen egyoldalúak voltak, elsősorban Méhely célkitűzéseinek feleltek meg, és távol álltak a tanszék korábbi kutatási profiljától. Ennek a hatását csak bizonyos mértékben tudták ellensúlyozni Malán 1926-tól kezdett vizsgálatai, melyek részben a feltárt csontvázleletekre irányultak.
Volt azonban ennek az időszaknak egy másik vonala is a magyar antropológiában. Bartucz 1921-ben lehetőséget kapott arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumában Jankó hagyatékát rendezze, illetve hazánk különböző vidékein (matyók, palócok, kunok között, a Göcsejben, Hetésben, a Balaton mellékén, Csongrád és Fejér megyében) részleges embertani vizsgálatokat végezzen, valamint folytathassa a régészek által feltárt leletek gyűjtését. Utóbbival megkezdődhetett a magyarországi történeti embertani leletek rendszeres feldolgozása és publikálása, amely – főként a honfoglalás kori csontvázak tanulmányozása révén – hozzájárult a magyar etnogenezis egzaktabb megismeréséhez. Emellett a Magyar Néprajzi Társaságban második otthont kapott a hontalan, az egyetemről kiszorult és a hazai fasiszták mind nagyobb nyomásának kitett tárgyilagos magyar antropológia.
1923-ban társadalmi gyűjtés eredményeként megjelent az Antropológiai Füzetek c. folyóirat következő száma, amely azonban a gazdasági helyzet romlása, a mind jobban terjedő rasszista, nordista, fajbiológiai mentalitás nyomása alatt végül is 1928-ban ismét megszűnt.
Ennek az időszaknak, de az ezt követő korszaknak is – főként a nem szűk szakmai területhez tartozók részéről később – jellemzőjeként vetették fel, hogy a magyar antropológiában érvényesült a fajbiológiai irányzat. Ez azonban legfeljebb a nép és faj fogalmának keverésével, vagy éppen a „népfaj” semmitmondó és tudománytalan elnevezés (sajnos olykor még ma is használatos) elterjedésével függhet össze. A kérdés megítélése azonban korántsem egyszerű.
Egyrészt felvetődött egy tudományág s nem utolsó sorban a magyar nép eredetével is foglalkozó tudományág létének vagy nem létének a kérdése. Ahhoz, hogy a lét valósuljon meg, a társadalmi tudattal kompromisszumokra kellett lépni. Ennek példájaként említhető, hogy Bartucz későbbi, 1938-ban megjelent könyve ugyan a Magyar föld, magyar faj sorozat IV. köteteként A magyar ember címmel jelent meg, abban azonban aligha fedezhető fel a fajbiológiai felfogás.
Másrészt tény, hogy a Méhely-féle irányzattal szemben aktív fellépés is volt. Így például Bartucz 1926-ban a Magyar Hírlapban megjelent cikkében azt írta: „Tudományos kutatásokat nem szabad a politika és a félremagyarázott fajvédelem szolgálatába állítani” (Bartucz 1926). Más helyen kijelentette, hogy „Nincs magyar tipus és magyar faj, mint ahogyan nincs indogermán, vagy német rassz sem” (Bartucz 1927). Egy évvel azután – 1928-ban –, hogy Méhely fajbiológiai intézet létesítése érdekében cikket írt (Méhely 1927), Bartucz a „fajbiológiai” elmélet ellen emelt szót (Bartucz 1928). Ezek egyértelmű megnyilvánulások voltak.
Éppen ez utóbbinak köszönhető, hogy a húszas évek végén lassan egyre inkább kezdenek mások is (Balogh Béla, Hillebrand Jenő, Lambrecht Kálmán) bekapcsolódni a magyar antropológiai kutatásokba, akik tevékenységükkel Bartucz Lajos munkáját segítették.
Talán nem érdektelen itt szólni néhány szót arról, hogy tulajdonképpen az ún. „fajkutatás”-nak antropológiai szempontból mi is lehet a helyes értelmezése.
A fajkutatók egyik fő célkitűzése volt, hogy egy népet – konkrétan például a magyarságot – valamelyik emberfajtával azonosítsák. Ma már teljesen világos számunkra, hogy ez helytelen célkitűzés volt. Minden nép ugyanis rasszbelileg összetett, s az egyes népek közötti különbségek az egyes rasszkomponensek arányainak eltérésével magyarázhatók. Éppúgy lehet tehát a jugoszláv vagy cseh népnél is gracilis mediterrán vagy nordoid rassz, mint a magyarságnál, de ezek aránya mindhárom nép esetében eltérő.
A másik kérdés, ami bonyodalmat okozhat az, hogy valamely emberfajtára jellemző lehet-e egy bizonyos lelki alkat, vagy éppenséggel egy-egy nép esetében beszélhetünk-e jellegzetes lelki tulajdonságokról. Mint korábban utaltunk rá, már Herman könyvének címében is kifejeződött ez a gondolat. Herman könyvében ezt írta, amikor a típus meghatározásáról szólt: „Az arcz tekintetében belevontam a somatikus – testi – rész mellett a lelki – psychikus – részt; ...összeállítottam a magyar ember jellemzését, mely nélkül az anthropologiai kép tökéletlen, mert néma” (Herman 1902). S ugyanitt foglal állást ő is ily módon: „Az értelmi tekintetben legmagasabb fokra emelkedett népek már nem is »fajok«, hanem fajok keveredéséből alakult nemzeti egységek.” A külső, látható, testi rasszjellegek mellett az ún. lelki adottságok rasszokhoz köthető öröklődésének kérdését Bartucz is felvetette munkájában: „Ha bizonyos lelki jellegeknek egyes családokban való öröklődése bizonyítást nyert, akkor ezzel adva van a lehetősége annak is, hogy azok nagyobb embercsoportokon, tehát a rasszokon is előfordulhassanak. Már maga az a tény, hogy bizonyos lelki jellegek a miliőtől és etnikumtól függetlenül nagyobb területek népeinél megtalálhatók, teljesen jogot ad arra, hogy azokat rasszantropológiai szempontból komoly vizsgálat tárgyává tegyük” (Bartucz 1938).
Végeredményben tehát nem tagadhatjuk, hogy egy bizonyos szomatikus tulajdonsághoz pszichikai tulajdonság is kapcsolódik, annak eldöntése azonban, hogy ez mennyire kapcsolódik egymáshoz, nem egyszerű kérdés. Nyilvánvaló, hogy itt az örökletes tulajdonságok mellett nagy szerepet játszik a környezeti hatás is.
Az évszázad második évtizedében tehát a magyar antropológia két, egymástól távol eső irányban haladt: az egyik a Méhely által képviselt és tudománytalannak bizonyult szélsőséges fajbiológiai irány, a másik a Török tanítványai által megvalósított természettudományos ismereteken nyugvó irány. Talán nem árt hangsúlyozni, hogy a fajbiológiai irányzatot zoológus és nem antropológus képviselte. A sors szeszélye folytán az első kapott az egyetemen intézményes jogot, a másik harcolt azért, hogy egyáltalában létezhessen. Bár ez a küzdelem sok energiát vett el az embertani ismeretek oktatásától, a kutatástól, arra mégis jó volt, hogy a Néprajzi Múzeum keretein belül lehetőséget teremtsen a hazai antropológia műveléséhez, s ezáltal újabb hely teremtődjön a hazai kutatás számára. Az, hogy a magyar antropológiában és a magyarság tudatában nem alakulhatott ki egy, a politikai célokat kiszolgáló fajbiológiai felfogás, elsősorban Bartucz Lajos széles körű népszerűsítő munkájának köszönhető.
Más kérdés, hogy ha 1930-ban nem következett volna be Méhely nyugdíjaztatása, vajon az egyre erősödő fasizálódás hatására mivé vált volna a harmincas években a magyar antropológia. Szerencsére azonban a „fajbiológia” elvesztette intézményes pozícióját, s egy újabb korszak kezdődhetett a magyar antropológia történetében (Farkas 1988, 81–188), amely sok tekintetben az utána következő időszak meghatározójává vált, nem utolsósorban azáltal, hogy akkor újabb szakemberekkel bővült ez a tudományág. Az 1919 és 1931 közötti időszakban a legkülönbözőbb folyóiratokban és napilapokban elterjesztett „fajbiológiai” felfogás azonban annyira beivódott a magyarság köztudatába, hogy még ma is él, jóllehet nem eredeti formájában. Elég ha arra utalunk, hogy még ma is emberfajokról beszélnek az emberek, az idegen filmek szinkronizálásánál is ezt a terminológiát alkalmazzák.
Ezek talán csak terminológiai problémának tűnnek, azonban korántsem csupán azok, mert gyökereik mélyek, s a mai ismereteinknek megfelelő felfogás elterjesztése meglehetősen nehéz probléma. Nem véletlen, hogy ma már egyre több antropológiai intézmény például nevét humánbiológiaira változtatta – ami természetesen nemcsak formai, hanem tartalmi változást is jelent –, de mindenesetre a fajbiológiai felfogástól való elhatárolódásnak ez is egyik módja. Alapvető mindenekelőtt azonban a „faj, fajta” biológiai és a „nép” társadalomtudományi kategóriák végre egyértelmű és határozott megkülönböztetése és elválasztása.
Bibliográfia
Bartucz 1926 = Bartucz L., Tudományos kutatásokat nem szabad a politika és a félremagyarázott fajvédelem szolgálatába állítani, Magyar Hírlap 1926. október 14.
Bartucz 1927 = „Nincs magyar típus és magyar faj, mintahogy nincs indogermán vagy német rassz sem” - mondja Dr. Bartucz Lajos egyetemi tanár, Magyar Hírlap 1927. december 13.
Bartucz 1928 = Bartucz L., Véglegesen megdőlt Méhely tanár „fajbiológiai” elmélete, Magyarország 1928. április 7.
Bartucz 1938 = Bartucz L., A magyar ember. A magyarság antropológiája, Budapest, 1938.
Bartucz 1957 = Bartucz L., A magyar antropológia múltja és szakosztályunk jövő feladatai, Anthropológiai Közlemények 4(1957), 3-13.
Bartucz 1962 = Bartucz L., Dr. Török Aurél élete és működése, Anthropológiai Közlemények 6(1962), 67-75.
Bél 1735-1742 = Bél, M., Notitia Hungariae Novae..., 1735-1742, I. Pars gen. Membrum II, 48-49.
Farkas 1978 = Farkas Gy., A magyarországi etnikai embertani kutatások módszertani problémái (Lektori vélemény), Cumania V. Ethnographia, Kecskemét, 1978, 449-453.
Farkas 1988 = Farkas Gy., A magyar antropológia története kezdettől 1945-ig, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1987-1, Szeged, 1988, 81-118.
Henkey-Kalmár 1986 = Henkey Gy.-Kalmár S., Adatok a magyar nép antropológiájához. Cumania 9(1986), Kecskemét, 421-467.
Herman 1902 = Herman O., A magyar nép arcza és jelleme, Budapest, 1902.
Hunfalvy 1876 = Hunfalvy P., Magyarország ethnográphiája, Budapest, 1876.
Jeney 1934 = Jeney E., A vércsoportvizsgálat eredményei a turáni népeknél, Túrán 17(1934), 36-43.
Lenhossék 1917 = Lenhossék, M., Anthropologische Untersuchungen an russischen Kriegsgefangenen Finnisch-Ugrischer Nationalitat, Túrán 1917, 136-151.
Lipták 1962 = Lipták P., Embertan és emberszármazástan. Egyetemi jegyzet, Budapest, 1962, 75-76.
A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának levéltárában levő és idézett kéziratok a következő számmal vannak feltüntetve: 4001/136, 4001/164, 4085/10, 4085/58.
Méhely 1927 = Méhely L., Állítsunk fel magyar fajbiológiai intézetet, Budapest, 1927.
Paikert 1925 = Paikert A., A turáni gondolat politikai vonatkozásai, Túrán 8(1925), 3-8.
Scheiber 1876 = Scheiber S., Recherches sur la taille moyenne des hommes en Hongrie (Vizsgálódások az emberek átlagos magasságáról Magyarországon). Compte rendu du VIIIe Congres Internat. d’Anthr. et d’Archeol. préhist., Budapest, 1, Budapest, 1876, 601-611.
Teleki 1917 = Teleki P., Táj és faj, Túrán 1(1917), 17-30.
Tömösváry 1886 = Tömösváry L., A hazai antropológia ügyében, Földrajzi Közlemények 14(1886), 85-90. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
