|
1. rész
Hésziodosz még meglehetősen friss élményeket és tapasztalatokat összegezhetett, amikor arany-ezüst-rézkorszakokra osztotta be a megelőző időket, a maga korának tartva fenn az alacsonyabbrendűnek vélt vasat.
Emberi nemzetséget először fényes aranyból
készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők.
Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte őket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amíg éltek
csak jóban volt részük: a föld meghozta magától
bő termését és dolgozni merő gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett
nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.1
Az aranykor mítosza abból a realitásból táplálkozhatott, hogy amikor a fémek még csak kultikus eszközök voltak – s elsősorban az arany, amit könnyebb volt előállítani, mint a bronzot, hogy a vasról ne is beszéljünk –, akkor még nem öltünk a fémfegyverekkel, boldog békeidők lehettek. Ami persze épp oly öncsaló nosztalgia, visszavetített ábránd volt, mint számunkra a századforduló békeidői.
Hésziodosz mindenesetre ehhez az aranykori ábrándhoz képest szemlélte saját korát, a „vaskor”-t:
Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend
embereként, meghalni előbb vagy messzi jövőben
élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.
Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember
gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk.
Ezt a fémek szerinti korszakolást aztán olyan nagy tekintélyek hitelesítették, mint Vergilius, s mikor a 19. század régészei az egyre rendszeresebbé váló ásatásaik során a felszínre bukkanó fémtárgyakat megpróbálták valamiféle történelemmé – vagy ahogyan ők mondották: történelem előtti időkké – rendezni, önkéntelenül ehhez a régi szkémához nyúltak, és réz-, bronz- meg vaskorszakokra osztották be a kőkorszakot követő időket. Csak amikor lassan tudományossá szigorodtak az ásatások, és amikor egyre jobban kezdtek figyelni a régészek a körülményekre és a mennyiségi viszonyokra, csak akkor vették észre, hogy valami baj van a beosztással. Egyre gyakrabban és egyre többfelé találtak például réztárgyakat – többnyire tűket és kisebb ékszereket – jellegzetesen kőkorszaki környezetben; úgyhogy lassan az addig rövid átmenetnek tekintett „rézkor”-t egy hosszú, évezredekig tartó „kőrézkor”, „chalkolitikum” váltotta fel. De a réz- és bronzkor se vált el éles határral egymástól, amint a görög „khalkosz” szó csakugyan nem is tesz különbséget „réz” és „bronz” között: ők nem rezet és bronzot, hanem tisztább vagy szennyesebb, lágyabb vagy keményebb, sárgásabb vagy barnásabb „khalkosz”-t ismertek. És ami a legfontosabb: még mélyen bent a bronzkorban is szinte mindenfelé használtak kőből-csontból készült eszközöket, hogy a fáról, a technikatörténet néma óriásáról ne is beszéljünk.
De a korszakolás másik, vasfelőli oldalán se volt könnyebb a helyzet. Nagyon sokfelé találtak vasból készült kisebb tárgyakat – többnyire ékszereket – régebbi rétegekben annál a vas „hivatalos” fölfedezéseként nyilvántartott híres levélnél, amit II. Hattuąilią hettita király a Kr. e. 13. század közepén írt, föltehetően I. ©almaneąer asszír királynak. Ebben a sokszor idézett levélben Hattuąilią mentegeti magát, hogy nem küldheti még a megígért vasat, de mostanában valahogy nem sikerül a vaskészítés: „Ami azt a jó vasat illeti, amiről írtál nekem, hát tudd meg, hogy jelenleg nincsen jó vas kiszuvadalai raktáraimban. Rossz idők járnak jelenleg a vascsinálásra. Még nincsen kész, mihelyst elkészül, küldök neked. Ezúttal csak egy vasból készült tőrt küldhetek.”2
Régebben csak a vasra figyeltek ezekben a sorokban, és úgy gondolták, hogy a hettiták valamiféle „monopólium”-ra tehettek szert a vaskohászat terén, amit féltékenyen őriztek – hisz jórészt ennek köszönhették fegyvereik fölényét –, és ami azután csak a Hettita Birodalom bukásával terjedt szét, s indította el a „vaskorszak”-ot. Azokat a vastárgyakat pedig, amiket nem lehetett hettita ajándékként megmagyarázni, többnyire meteoritokban lelt vasra vezették vissza. De amikor fizikai és kémiai eljárásokat kezdtek alkalmazni a régészetben, lassacskán kiderült, hogy a korai vastárgyak zömét bizony Földön készült vasból csinálták mindenfelé. Akkor azután kezdték más szemmel olvasni a Hattuąilią-levelet is: fölfigyeltek benne a panaszkodó mondatra, hogy rossz idők járnak a vaskészítésre. „A vas kiolvasztása – írja Jane C. Waldbaum – ebből a szövegből ítélve (ha ugyan csakugyan erről van itt szó) nem lehetett valami virágzó ipar. Inkább afféle időszakos munka lehetett, lassú és megbízhatatlan; hiszen egyetlen vastőrt királyi cserére méltó ajándékként becsültek.”3 Hatalmi kontextusban alakulnak ki tehát a fémművesség keretei. Nem gyakorlati célokat szolgáltak eleinte a fémek – mint hittük –, hanem rituális, kultikus célokat. Ez magyarázza rendkívüli becsüket is.
A források és leletek csakugyan igazolják is a vas nagy drágaságát; értékesebbnek tartották az aranynál. Óasszír szövegek szerint a Kr. e. II. évezred elején a vas negyvenszer többet ért az ezüstnél: egy súlyrész vasért negyven súlyrésznyi ezüstöt adtak. Valamivel később egy óbabilóni szöveg 16 1/6 sékelnyi ezüstöt mond egyenlő értékűnek 1 1/3 sékel vassal. Amikor azonban a Kr. e. 7. század vége felé a görög városok elkezdték használni értékmérőként a pénzt, akkor már egy 6 grammos ezüstdrachmáért nem kevesebb, mint 12 kg vasat lehetett kapni. A fémek egymáshoz viszonyított értéke tehát az idők során erősen változott, s nem utolsósorban éppen ennek a mindenkor nyilvántartott aránynak köszönhették használatukat általános értékmérőként egy olyan világban, ahol, meglehet, a „nagykereskedelem” és a távolsági kereskedelem legfontosabb árucikkei éppen a fémek voltak. Ez azonban csak az egyik, s tán nem is a legfontosabb tanulság. A másik az, hogy a fémtárgyak használata, illetve a fémeszközök és -fegyverek előfordulási gyakorisága semmiképpen sem hozható egyszerű kapcsolatba a fémek ismeretével és „felfedezésével”.
Kigondolták maguknak szépen a technikatörténészek, hogy bukkanhatott rá a fazekasság fortélyaiba beletanult ember kemencéjében az első kiolvadt rézdarabra, hogyan jutottak kezébe épp ©umerban arzént tartalmazó ércek, amelyekből a kiolvasztott réz már bronz formájában került elé, hogyan sikerült a bronzban az arzént ónnal helyettesíteni, hogyan tudták az öntvény élét kalapálással keményebbre kovácsolni, hogyan kovácsolták aztán üllőn, fújtató segítségével izzítva elébb a meteorokban talált vasat, majd a véletlenül – tán valami vasérc fölé rakott hatalmas tábortűzben vagy egy túlfűtött kemencében – kiolvadt vasat kovácsvassá. Ezután tán már csak arra kellett véletlenül rájönniük, hogy a jól alakítható kovácsvasból készült tárgy kellő ideig tartva fújtatóval alkalmasan élesztett faszéntűzön és hirtelen hidegvízben lehűtve megkeményedik, s újból felmelegítve és megint lehűtve erős és rugalmas acéllá edzhető. Bár az utóbbi lépések még a technikatörténészek szerint sem voltak könnyűek, hiszen sikerük sok mindentől függött; éppen ezzel vélték viszont magyarázhatónak a kovácsok körül fölhalmozódott rengeteg mítoszt és legendát. Ennyi szerencse felért egy jobbfajta technikatörténeti gondviseléssel; nem csoda hát, ha újabban számos régész és metallurgus kívánja a sok véletlen felfedezést valami értelmesebb technológiai szkémával helyettesíteni.
Először arra figyeltek fel, hogy kisebb-nagyobb réztárgyak hosszú évezredekig és sokfelé észlelhető megjelenése után valamikor a Kr. e. IV. évezred végén–III. évezred elején a városi civilizáció útján elinduló ©umerban megváltozik a kép: hirtelen nagymennyiségű fémtárgy található, éspedig nem is annyira réz, mint inkább arany. Ur királysírjaiban annyi az arany, hogy az aranytól ragyogó inka udvarok is megirigyelhették volna. Arany fejékek, sisakok, tőrök, szobrok tömege mutatja, hogy a fémet nem a mai ékszer értelmében használták, és ugyanez érvényes az ugyancsak ez idő tájt megjelenő ezüstre is. A réz, többnyire arzénbronz, majd egyre inkább ónbronz formájában, szintén leginkább efféle kultikus-reprezentációs célokra szolgált, mintsem ténylegesen használt munkaeszköz anyaga gyanánt. Még a fegyverek közt is ritka a bronz; nyílhegy egyáltalán nem készült bronzból, lándzsa is ritkán, a rövid fényes bronztőrök pedig sokkal inkább birtokosaik tekintélyét tükrözhették, mintsem harcmodorukat. Még a szürke ólom is ebben a kultikus-reprezentációs keretben jelentkezett először; ékszerek készítéséhez használták és kisebb kegytárgyakat öntöttek belőle.
De ha a fémek a tekintélyt szolgálták, nem maradt adós a hatalom sem: ő is szolgálta a fémeket. Ez a fajta, sok fémmel dolgozó fémművesség csak szakosodott mesteremberek kezében fejlődhetett ki, s őket ugyanúgy a központi hatalom raktáraiba begyűlt terményfeleslegből kellett eltartani, akár az írnokokat. Mert mint az írnokoké, a fémművesek tudása sem volt elsajátítható és alkalmazható csak úgy másodfoglalkozásképpen, a mezőgazdasági munka mellett vagy szüneteiben. Éppen ez különbözteti meg leginkább a sok fémmel ügyesen dolgozó fémművesek világát a megelőző khalkolitikum hosszú évezredeitől. Ehhez az átmenethez aligha volt elegendő egy jól befűtött égetőkemence. A fazekasság évezredei alatt az ember megtanult bánni a tűzzel, a fazekaskemence azonban, még a fejlett kétrészes is, legfeljebb a már kész – vagy természetes formában talált – réz megolvasztásához volt elég. Ahhoz, hogy a rezet sikerüljön érceiből – például a zöld malachitból, azaz rézkarbonátból (CuCo3 · Cu(OH)2) vagy a vörös kupritból, azaz réz (I)-oxidból (Cu2O) – kiolvasztani, nem elég az 1000 °C körüli kemencehő, ehhez a rezet el kell tudni választani a többi atomtól, mindenekelőtt az oxigéntől, ami dús oxigéntartalmú közegben eleve nem sikerülhet. De ha egy alulról kellően fújtatható kohóban érc és faszén egymást váltó rétegeiből raktak máglyát úgy, hogy érc és szén szorosan érintkezzék, akkor ott – kellően szabályozva fújtatást és hőfokot – éppen afféle oxigénszegény, ún. „redukáló” atmoszféra keletkezett, amiben az izzó szén fémmé redukálta az ércet, s a réz aztán a többé-kevésbé megolvadt salakon át összegyűlt a kohó fenekén. Amikor kihűlt a kohó, ki lehetett emelni a – salakkal és faszénnel szennyezett – rezet, és kezdődhetett a tisztítás újraolvasztással. Mindez ma nekünk nagyon egyszerű és logikus folyamatnak látszik, de hogyan jöhettek rá az érckohó elvére olyan fazekasok, akiknek fogalmuk se volt atomokról és vegyületekről, oxidációról és redukcióról? Szerencsés véletlenek s az egyre tökéletesedő fazekas-mesterség összjátéka kellett hozzá, hogy létrejöhessen a nagy fölfedezés, melynek „logikájá”-t tán az alábbi pontokban összegezhetjük:
(1) A közönséges tábortűz nem vezet önmagában a fémhez, csak az agyag kiégetéséhez.
(2) A keramikus ipar teremtette meg azt a lehetőséget, hogy a fémeket szerencsés véletlen esetében kinyerjék érceikből.
(3) A mázak védelme vezetett a kétrészes kemencéhez, ami viszont oxigénhiányos hevítést és így redukciót tett lehetővé. (Erről már szóltunk, Yarim Tepével kapcsolatban.)
(4) A mázakkal való kísérletezés egyrészt színes rézérceket, másrészt – ugyancsak színes – folyósító anyagokat „hozott le” a lezárt kemencébe, s megjelenhetett a – természetes előfordulásból már ismert – fémréz.
(5) Most már „csak” az edényeket kellett elhagyni, és nélkülük rétegezni a kiégetéshez amúgy is használt faszenet s a rézérceket, s ügyesen adagolni fújtatással a levegőt, s megszülethettek az első kohók. Ám ez a nagy felfedezés nyilvánvalóan nem fér bele a fazekasmesterség keretébe. Az ősrégészeti leletek se árulnak el sokat a felfedezés történetéből: az első kohók többnyire igénytelen gödrök, 15–20 cm-re a földbe mélyesztve, s jó, ha sikerül megtalálni a levegőt bevezető (agyagból készült) fújtatócsövek maradványait. A kohó őrzi felfedezése titkait.
A faszén- és ércrétegekből felépülő kohó – miután már felfedezték – mindenesetre afféle kísérleti eszköz is lehetett, amiben a különféle érceket és ásványokat – kivált a színeseket – az őket kiválóan ismerő mesterek sorba mind kipróbálhatták. Így véli legalábbis Theodore A. Wertime, aki megpróbálta rekonstruálni a kohászat kezdeti lépéseit s a bronz felfedezését. Úgy gondolja Wertime, hogy az ősi rézkohászok rendszeresen rétegezték érclerakódások és ásványi erek felső, bomló színes részeit (az ún. gossanokat) kohóikba, mert észrevették, hogy elősegíti az olvadt réz elválását a salaktól. Ezek közt a folyósító anyagok között akadtak magas óntartalmúak is, például amelyek az ón-oxidból, a kassziteritből keletkeznek. Kellő mennyiségben keverve a rétegekhez az ilyen folyósító anyagot, végül akár 3-4 %-os ón–réz ötvözetre is szert tehettek, melynek jó tulajdonságai azonnal szembetűntek. Most már csak azonosítani kellett az alkalmazott folyósító anyagokat, ami jellegzetes színük alapján nem volt nehéz. Az így megtalált kassziteritet aztán eleinte ilyen formában adták hozzá a rézérchez, illetve a megolvasztott rézhez, később azonban kivonták elébb a kassziteritből az ónt, s tiszta állapotban, adott mennyiségben ötvözték a két fémet. A Kr. e. II. évezred elejéről származó óasszír szövegek még nem tesznek különbséget kassziterit és ón között; Egyiptomban pedig egészen a III. évezred végéig nemigen alkalmaztak ónt. Többnyire arzéntartalmú rézércekkel dolgoztak. A bronz igazi ideje mindenesetre ezzel az ónötvözettel kezdődött, úgyhogy – ha tetszik – akár ónkorról is beszélhetnénk. Annál is inkább, mert az arzénnel való munka hamar tönkretette a bronzkovácsokat: az arzén kezdeti erőfokozódás után idegbénulást és izomsorvadást okoz. Talán ennek az ősi bronzkórnak az emlékét őrzi a kovácsisten Hephaisztosz, az egyedüli sánta az istenek között.
Jól mutatja az ón nagy fontosságát az ősi Kelet életében egy rendkívül érdekes és gyakran idézett dokumentumcsoport, az ún. kaneąi levelek. Kaneą nagyobbacska város volt a mai Anatólia középső részén, ahol a Kr. e. II. évezred elején, úgy Kr. e. 1950 és 1850 között egy gazdag és nagy asszír kereskedőkolónia, ún. „kárum” virágzott. Az asszír fővárosból, Aąąurból évenként szállították szamárkaravánok az ónt Kaneąbe, ahol a kereskedők eladták a közelebbi s távolabbi városok fejedelmeinek. A rezet a környéken bányászták, vagy legalábbis nem túl messziről szállították – Anatólia gazdag volt rézércekben –, s a bronzot, illetve a kész bronzárut többnyire helyben vagy a környéken hasznosították. A karavánok – amik az ón mellett Babilónban vásárolt textíliát szállítottak Kaneąbe – visszafelé Aąąurba főként rezet vittek; a nagy üzletet azonban, úgy látszik, az ón jelentette, erről tanúskodnak a levelek. „Megtudjuk – írja James D. Muhly –, hogy egy rakománynyi ón kb. 65 kg-ot nyomott, s hogy a terhet a szamarak hátára rakva szállították. Arról is értesülünk, hogyan szervezték a szamárkaravánokat, mekkorák voltak a helyi anatóliai fejedelmeknek fizetendő vámok és járandóságok. Még a távolsági kereskedelem kockázatairól és veszedelmeiről is megtudunk valamit, csak arról nem hallunk semmit, honnét származott az ón.”4 Mezopotámia tájain nincsenek ónércek, Aąąurba is valahonnét Keletről kerülhetett az ón, illetve kassziterit. Talán itt olvasztották ki az ércből az ónt, és így szállították 65 kg-os csomagokban szamarak hátán Kaneąbe? Nem tudjuk. Csak annyi bizonyos, hogy az ón bírta a szállítás költségeit. Kaneąben általában hat sékel ezüstért lehetett eladni egy mina ónt; egy tálentum ónért pedig akár egy mina aranyat is lehetett kapni. Azaz az ezüst–ón arány körülbelül 1:10 volt, az arany–ón arány pedig pontosan 1:60, mert 60 sékel egy mina, és 60 mina egy tálentum. Az ezüst és réz aránya ugyanekkor 1:46 és 1:180 között ingadozott; azaz az ón úgy 5–18-szor drágább volt a réznél. S méghozzá a réz ára állandóan esett; az óasszír időket követő óbabilóni időkben – úgy a Kr. e. II. évezred második negyedében – már 1:180 és 1:240 között ingadozott az ezüst–réz arány. Az ón ára azonban nem változott. Érthető tehát, hogy a fémkereskedelem nagy áruja az ón volt. Megbecsülhető a levelekből az is, hogy a kaneąi kárum mennyi ónt adott el, s ebből mennyi bronz készült. Muhly becslése szerint egy fél évszázad alatt eladhattak Kaneąben az asszír kufárok vagy 80 tonnányi ónt, ami 9:1 réz–ón arányt számítva 800 tonna bronznak felel meg. Jelentős mennyiség tehát, ha figyelembe vesszük, hogy Kaneą csak egyik állomása volt a kiterjedt ón–réz kereskedelemnek, s elképzelhető, hogy a Kr. e. II. évezred elején mekkora méretűvé növekedett hirtelen a bronzipar.
A bronzipar mindenütt a fejedelmek közvetlen ellenőrzése alatt állott, és a hatalom gondoskodása többnyire kiterjedt az ón- és rézkereskedelemre is. A kaneąi kárum lakói se tekinthetők holmi magánkereskedőknek, akik a saját szakállukra dolgoztak. „A kolónia – írja Seton Lloyd, a modern nyugat-ázsiai archeológia megteremtőinek egyike – az asszír államgazdaság szerves részeként működött, és ennek megfelelően hivatalos hírnökök tartották fenn az összeköttetést a főváros és a kolónia között.”5 A leveleket is főleg ennek a gondosan megszervezett postának köszönhetjük. De valamiféle állami funkcionárius lehetett a szövegben szereplő „a szamarak főnöke”, valamint „a kereskedők főnöke” is; a fémmívesség központosított szervezéséről pedig olyan kifejezések árulkodnak, mint „a bronz főnöke”, „a kovácsok főnöke”, „a fegyverek főnöke”. „Jellegzetes hármas – jegyzi meg a korszak technológiáját ismertető összefoglalójában Carlo Zaccagnini –, amely jól kifejezi, hogy milyen erősen kezében tartotta a központi adminisztráció a metallurgia egész ténykedését. A Közel-Keleten a fémmívesség felvirágzásának székhelyei mindig is a városállamok maradtak, éspedig központi adminisztrációjuk leghatékonyabb periódusaiban. A kézmívesség szabadon kezdeményező vagy éppen vándorló foglalkozásként erősen szórványos jelenség, és legfeljebb a jelentéktelenebb termelés szintjére korlátozódott.”6
Erre a centralizált állami termelésre és gazdálkodásra Aąąur csak az egyik példa, és korántsem a legnagyobb vagy legfényesebb. Asszíria a Kr. e. II. évezred elején még csak afféle kisebb provinciális hatalom; messze még az idő, amikor az egész térség rettegett uraiként grasszálnak majd az asszír királyok. Aąąurhoz hasonló kisebb-nagyobb városállamok vagy inkább állam-városok egész sora volt található Észak-Mezopotámián és Észak-Szírián át a Földközi-tenger keleti partjaiig, s a partokon Libanonon-Palesztinán keresztül el egészen a Jordán völgyének tájaiig. Mari, Nuzi, Aleppo, Alalah, Qatna, Ebla, Ugarit, Büblosz, Hazor, Megiddo és egy sor kisebb királyság népesítette be a Termékeny Holdsarló közepét és nyugati szarvát, s a Kr. e. II. évezred során egyre inkább erre a területre tolódott el a politikai és gazdasági élet tengelye a sumer-akkád civilizációt megteremtő Délről. S bár az ősi civilizáció főbb vonásai megőrződtek, a változások sem jelentéktelenek, kivált a gazdaság és a technika területén. A királyi hatalom növekedtével párhuzamosan ugyanis átalakult lassan a gazdaság szerkezete. Egyre növekedett a királyi háztartás szerepe, s a templomé végül a kultuszra szorítkozott, amelyben magában is egyre nagyobb szerep jutott a királynak. Az ősi sumer-akkád templomgazdaságokat végül központosított állami gazdálkodás váltotta fel. S ahogyan a centralizált templomgazdaság hatalmának kifejezőjeként régebben a zikkuratok, úgy emelkedtek most az új palotagazdaság megtestesítőjeként sorra a pompásabbnál pompásabb királyi paloták. A legfényesebbek s már a maguk korában leghíresebbek egyike volt Mari városának palotája, amit Zimrilim király építetett, vagy legalábbis ő fejezett be a Kr. e. 18. század elején. A palotát André Parrot tárta föl, mintaszerűen, a harmincas években. Paolo Matthiae (aki az utóbbi évek Mari fölfedezéséhez hasonlítható nagy régészeti szenzációjának, Ebla föltárásának vezetője) a következőképpen jellemzi a palotát: „Hatalmas adminisztratív, rezidenciális és reprezentatív épületegyüttes volt, a központosított gazdasági és kultikus tevékenység székhelye. Valóságos építészeti organizmus, amelyben kézzelfoghatóan megmutatkozik a hatalom időközben bekövetkezett »laicizációja« abban az értelemben, hogy mindazt a tevékenységet magába foglalja, amit egykor a templom testesített meg.”7
Ez a „laicizáció” és palotagazdaság nem volt egészen új jelenség. Előkerült az Aleppótól 70 km-re délnyugatra feltárt Ebla királyi palotájából a hetvenes évek második felében egy több mint 15 ezer táblatöredéket tartalmazó levéltár a Kr. e. III. évezred közepéről. „Ezen a tájon és ilyen régi korból – írja a levéltár valóságos levéltárosául szegődött Giovanni Pettinato8 – azt várta az ember, hogy egy olyan birodalomra bukkan, ahol teljhatalmú uralkodó kormányoz, közvetlenül az istenektől reáruházott hatalma folytán. Nos, Ebla e tekintetben is alapos meglepetést okozott. Itt a hatalmat egyfajta oligarchia gyakorolta, amely speciális funkciókkal és kötelességekkel fölruházott szerveken keresztül ellenőrizte és egyensúlyozta a politikai és adminisztratív ügyintézést. Ez a politikai modell, figyelembe véve azt a hatalmas területet, melyet Ebla messzire terjeszkedő kereskedelmi hálózatával befolyása alatt tartott, egyenesen az itáliai reneszánsz városállamait vagy a Hanza-városok szövetségét juttatja az ember eszébe.”
A levéltár megfejtése különösebb gondot nem okozott, mert az eblai írnokok a sumer ékírást alkalmazták a maguk északi sémi nyelvére. Műveltség tekintetében egyébként is láthatóan a sumer civilizáció volt a mintájuk, ám gazdasági és politikai tekintetben Ebla merőben más világot képviselt. A királyt 7 évre választották az előkelő családok valamelyikéből, melynek képviselői valamiféle „szenátus”-t alkottak. A királlyal együtt választották meg s ugyancsak 7 évre az adminisztráció vezetőjét is, aki a népes palotai funkcionáriusgárda és a 14 területi kormányzó munkáját igazgatta. Hivatalnok persze másfelé is sok nyüzsgött a keleti birodalmakban, nem ez okozta a meglepetést. A meglepő az volt, hogy milyen változatos, nyitott, rugalmas, mondhatni, „piacorientált” gazdaságot igazgattak az eblai tisztviselők, mennyire ügyesen szőtték a város közeli s távoli kereskedelmi kapcsolatait, mennyire a város kereskedelmi érdekei határozták meg Ebla egész kül- és belpolitikáját. Illetve tán helyesebb lenne – véli Pettinato – a kereskedők érdekeiről beszélni, mert a város kereskedelmének egy részét – meglehet, zömét – feltehetően a nagy kereskedőcsaládok tartották kezükben, ők bonyolították – valami ősi „magánvállalkozás” formájában – a három fő termékféleség: a textíliák, az ékszerek és a bronzáruk jövedelmező exportját. Ám róluk hallgat a királyi archívum, annál bővebben szól viszont a palota ilyen természetű tevékenységéről.
Az eblai palotában – amint a levéltárból kiderül – valóságos nagyüzemek működtek textíliák, ékszerek s bronzeszközök készítésére. A textilüzemben – már akkor is! – nők dolgoztak; a gyapjút pedig a palota 80 ezres juhnyája szolgáltatta. De lenvásznat is szőttek, s mindkettőt igen tekintélyes mennyiségben. Külön tételt képeztek az arannyal átszőtt damasztok, szinte már átmenetként az ékszerekhez, melyekhez a palota ékszerészei pontosan feljegyzett mennyiségben kaptak aranyat, ezüstöt és drágakövet. A legnagyobb meglepetést azonban a bronzművesség mértéke és technikai színvonala okozta. A palota bronzművesei ugyanis nemcsak rengeteg és rengetegféle eszközt gyártottak, hanem pontosan tudták azt is, hogy mihez milyen réz–bronz arány a legmegfelelőbb. A bronz tulajdonságai ugyanis erősen változnak az öntvény óntartalma szerint. A 4–10 százaléknyi ónt tartalmazó bronz könnyebben folyik, és igen jól önthető, ezért kiválóan alkalmas szobrok anyagául. 12 százalék alatt az öntvény afféle „szilárd folyadék” marad, s kalapálással hidegen is megmunkálható. 12–20 százalékig terjedő óntartalomnál a bronz sokkal keményebb lesz, de többé hidegen már nem, csak izzítva kalapálható. A palota tisztviselői pontosan ismerték ezeket az arányokat, ezek szerint utalták ki az egyes eszközféleségekhez az ónt és a rezet. Így például az ekék, borotvák, tűk, szögek, lándzsák és kapák kemény bronzból készültek, a szobrok és edények lágyból. De készültek lágy ötvözetből buzogányok és más fegyverek is: ezek szertartásokra szánt díszfegyverek lehettek, melyeknél a mesterek, illetve a tisztviselők takarékoskodtak a drága ónnal. Úgy látszik, hogy Ebla a III. évezred első felében s közepén kulcshelyet foglalhatott el a bronztechnológiában és a bronzkereskedelemben. „Egy civilizáció fejlődése – summázza fejtegetéseit Pettinato – mindig megfelel technológiája fejlettségének, hiszen a technológia pontosan megmutatja, hogy az emberek mennyire képesek kielégíteni igényeiket, miután többé-kevésbé pontosan meghatározták azokat. Az eblaiak meg tudták fogalmazni igényeiket, s legyőzték az útban álló technikai akadályokat. Eblában csodálatosan jól megbirkóztak a környezet nehézségeivel.” Ez a megbirkózás, ez jelenti voltaképpen a bronzkor kezdetét, nem egyszerűen az öntvény felfedezése és alkalmazása.
Ebla a III. évezred vége felé a térség nagyhatalmi villongásaiban lehanyatlott, még helyét is elfelejtették, s csak nevét őrizték máshonnét származó agyagtáblák. Az addigiaknál sokkal szabadabb társadalmi és politikai berendezkedés is feledésbe merült. Ám ha politikai struktúráját nem is, örökül hagyta a „laicizált” gazdasági mintát, melynek fontos részét, gyakran gerincét alkotta a bronzipar és a fémkereskedelem. Parrot kutatásaiból tudjuk9, hogy például Mariban is a gazdaság igen fontos részét képezte a fémkereskedelem és a bronzipar; a szerencsésen megőrződött levéltár tanúsítja a királyi palota érdekeltségét a nagy nemzetközi fémkereskedelemben.
Mari palotáját 18. század közepe táján földig lerombolta Babilón hatalmas és általunk általában „törvényhozóként” tisztelt ura, Hammurapi, de a palotában megtestesülő minta – építészeti, gazdasági, politikai minta egyaránt – változatlanul élt és hatott Babilóntól a Földközi-tenger keleti partjaiig és Anatóliáig10. Még a tenger se állhatta útját: eljutott a palota és a palotagazdálkodás mintája Krétáig, Mükénéig. Ugyanannak a gazdasági és politikai mintának ezernyi helyi változata keletkezett így, és ebben a tarka mintázatban a folyton változó erőviszonyok szerint emelkedtek-süllyedtek az elemek. A kisebb-nagyobb államvárosok kereskedelemmel, szerződésekkel, hadakkal összekötött tömbökké csapódtak össze, majd újból szétváltak; egyik-másik tömb – mint Mitanni vagy a hettita föderáció – valóságos nagyhatalommá nőtt, amely sikeresen szállt szembe akár a térség nyugati tájain terjeszkedő hatalmas Egyiptomi Birodalommal is. Egyiptom, Mitanni és a hettita nagykirályok hatalmi vetélkedései tarkították és nyomorították az évezred közepét, s ebben a hatalmi villongásban a kis királyságok hol ide csapódtak, hol oda; hol ez rombolta le őket, hol az, de a szerencsésebbek és ügyesebbek jól forgolódva szépen meg is gazdagodhattak, mint a Woolley által föltárt s a térség egész modern régészetéhez méltán mintául szolgáló Alalakh. Mígnem aztán keleten új és a megelőzőknél is kíméletlenebb katonahatalomként fölemelkedik Asszíria, Anatólián és a Földközi-tenger keleti partjain pedig végigsöpör a „tengeri népek”11 néven ismert kalózkodó-katonáskodó törzsek áradata. (Ennek egyik epizódjáról számol be az Íliász.)
Ebben a harcias világban érthetően fontos szerep jutott a bronznak. Látta ezt jól már Hésziodosz is:
Zeusz atya akkor harmadikul más rendet, a rézkort:
új embert formált, az ezüstkorhoz se hasonlót,
kőrisfából, durva kemény fajt, melynek Arész kell,
gőgje alatt jajszó támad.
Rézből voltak a fegyvereik, rézből a lakásuk,
rézszerszámmal dolgoztak s egymást gyűrte le karjuk,
így érték el a hűs Hádész tágas palotáját,
névtelenül: feketén, bár rettentő erejük volt,
…
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
más embert állított Zeusz ismét a világba,
jobb s igazabb volt, mint az előbbi, ez új, negyedik rend,
isteni hősök rendje, nevük félisten a földön,
föld vég nélküli térein ők jártak mielőttünk.
Emberölő csata, irtó harc pusztítja őket,
részben a hétkapujú Thébaiban, a kadmoszi földön,
míg a Dagadtlábú dús nyájaiért tusakodnak,
másokat elcsalt messzire, tengeren át a hajókkal
szépfürtű Helénáért Trója alatt tusakodni.
De a bronzfegyverek ahhoz, hogy néhanapján, afféle alkalmi katonák kezében forogjanak, mindig túlságosan drágák maradtak. A háborúskodással többé-kevésbé hivatásszerűen foglalkozók fegyverzetének anyagaként kifizetődő csupán a bronz; így hát elválnak a többiektől, külön foglalkozásként, a harcosok és előkelőek. Még fokozta ezt az elkülönülést az évezred közepén a lóvontatta kétkerekű harckocsi megjelenése és villámgyors elterjedése. A hadakozás igen drága mesterséggé változott; a nagy áldozatokkal felszerelt seregeket nem lehetett parlagon hevertetni, foglalkoztatni kellett.
Mindehhez bronz kellett, és újra csak bronz. Ciprus szigetén volt elég rézérc (maga a sziget neve is „rez”-et jelent), de szulfidok, és ezekhez nem használható az oxidokra kidolgozott technológia. A szulfid-ércekből előbb levegőn való pörköléssel el kell távolítani a ként, s csak aztán lehet őket kohóba rakni. Az új eljárás fölfedezése után, az évezred második felében, Ciprus vált a maga szulfidérceivel a réz egyik fő szállítójává. A föníciaiak pedig az ón után kutatva végigpásztázták a Földközi-tenger partjait. Rézhez Ciprus közelsége miatt a föníciai és az észak-szíriai városok most már könnyen hozzájutottak. A kor bronzművességében ezek a városok kerültek élre, a rézkohászat új módszere is valószínűleg ezeken a tájakon fejlődött ki.
Nagy szükség volt az új eljárásra, mert a bronz nemcsak a fegyverkezésben terjedt el igen erősen, hanem polgári célokra is egyre gyakrabban használták. Az évezred második felében mind gyakrabban készültek bronzból mindennapi használati tárgyak, különféle mesterségbeli eszközök, sőt mezőgazdasági eszközök is: sarlók, kapák, ekék. Legtöbb ezekből valószínűleg az észak-mezopotámiai, észak-szíriai és föníciai városokban készült, illetve használódott. Ezeken a tájakon azonban – és a Mediterráneum egész keleti felében – a Kr. e. 12. században, mikor a „tengeri népek” vonulásai és a követő zavarok megszakították a nagy nemzetközi réz- és ónkereskedelem útvonalait, valóságos bronzéhség jelentkezett. Ennek a bronzhiánynak az enyhítésére fedezték fel a Mediterráneum északkeleti csücskében – talán épp Ciprus szigetén, tán valamelyik föníciai vagy észak-szíriai városban – a Kr. e. II. évezred vége felé a vastechnológiát.
A vasat – láttuk – ismerték már réges-régen. A vas érceit is ismerték, és azt is tudták, hogy akad belőlük sokfelé bőven. De nem tudták nagy mennyiségben és megbízhatóan előállítani belőlük a vasat; éppen ezért volt annyira ritka és drágább az aranynál. És nem tudtak ebből a szeszélyes fémből a bronzhoz foghatóan erős, kemény és rugalmas eszközöket teremteni. Ezt a két kérdést: a vas gazdaságos kohászatát és használhatóvá tételét kellett megoldaniuk ahhoz, hogy a vas drága ékszerből nyersanyaggá váljék, és helyettesíthesse a bronzot. Mindkettő hatalmas technológiai feladat volt, megoldásához alaposan kellett ismerni a tűz és a fémek titkait.
Régebben észrevehették már – véli a kérdés nagy szakértője, Theodor A. Wertime –, hogy ólom és réz kohászatakor vas keletkezhet melléktermék gyanánt, ha folyósítóként vasvegyületeket tartalmazó anyagokat használnak. Nem jutottak el ugyan soha a tiszta vas olvadáspontjáig, 1500 °C fölé; ezt majd csak a 19. században sikerül elérni. De tartósan a réz olvadáspontja felett, 1100–1200 °C között dolgozva, a vas olykor-olykor felvehetett annyi szenet, hogy öntöttvasként – amely már 1150 °C-on olvad – gyűlhessen össze a salak alatt. Így azonban soha nem sikerült nagy mennyiségű vashoz jutni. Másféle kohó kellett ahhoz, sok tüzelővel, jó erős fújtatókkal. A kínaiak a Kr. e. I. évezred közepe táján rá is jöttek, s öntöttvasra alapozták technológiájukat. Európában azonban csak a középkor vége felé fedezték fel az öntöttvas gyártásának titkát. Szerencsére az öntöttvas meg is kerülhető, mert 1200 °C-nál a szén a vasércet szilárd vassá redukálja a megolvadt kőzetben, s ebből a „virág”-ból, amely salak, faszén és szilárd vas keverékéből áll, a vasdarabkák kiverhetők és kalapáccsal szénmentes tiszta kovácsvassá tömöríthetők. Az 1150 °C körüli hőfokot sok faszénnel és jó fújtatókkal dolgozva el tudták érni a föníciai kohászok, hiszen a hőtechnika épp ezeken a tájakon – a terrakotta, az üveg és a különféle üveges mázak mesteri készítése bizonyítja – igen magas szintet ért el. A vaskohászat kidolgozásának ez a fejlett pirotechnikai háttér volt a technológiai feltétele. A vaskohók eleinte olyanok maradtak, mint a rézkohók voltak: földbe mélyített 20–25 cm mélységű és átmérőjű gödrök, alulról bevezetett levegőfújtatással. A görög kohászok azonban már jókor rájöttek, hogy kéményszerűen épült föld feletti kohóval huzatot teremtve tüzelőanyagot takaríthatnak meg, és fújtatást, csak jó hőszigetelésről kell gondoskodni, és jól kell megválasztani az érc és a faszén arányát. „Mindehhez – írja az antik technika hasznos kis összefoglalójában J. C. Landels – nem kellett különleges tudomány, csupán türelem, gondos megfigyelés és rengeteg gyakorlat.”12
Az így nyert kovácsvas azonban nem alkalmas igényesebb eszközök, s kivált nem fegyverek készítésére: gyönge, hajlékony, puha. Ahhoz, hogy megkeményedjék, fel kell vele vétetni egy kevés szenet, úgy 0,1 százalék és 1,5 százalék közötti arányban. Így keletkeznek a különféle acélok, melyek tulajdonságai a széntartalomtól függően változnak. Ha 2 százalék és 4 százalék között vesz föl szenet a vas, akkor 1150 °C-nál megolvad és önthető; megszilárdulva azonban ez az öntöttvas törékeny és merev. Tehát a vas háromféle formája is ötvözet, akár a bronz: a kovácsvas nagyon kevés szenet tartalmaz, az öntöttvas a legtöbbet, és a kettő között található az eszközök és fegyverek készítésére alkalmas arány. Minderről persze a régi kovácsok nem tudtak semmit, hiszen csak a kémia fejlődésével derült ki, a Kr. u. 18. század végén, hogy a vas különböző formái szénötvözetek. De arra rájöttek, hogy jó faszéntűzön erősen izzítva a vas megkeményedik (mert – mi már tudjuk – szenet vesz fel), s az ilyen vas hirtelen hideg vízbe mártva erős lesz és szinte törhetetlen, lassan lehűtve hajlékonyabb és kalapálhatóbb; a hirtelen hűtött acél újból felmelegítve s lehűtve pedig erőssé és rugalmassá edzhető. Gyönyörűen foglalja össze ezt a háromféle vasra vonatkozó tapasztalati tudást a Kalevala. Idézzük ezt a részt Rácz István szép s az eredeti finnhez – hozzáértők szerint – legközelebbi fordításában:
Nyomban három szűz született, három tündérasszony termett:
Ők lettek a vas szülei, kékszájú acél nemzői.
Ott libegtek, lépegettek fenn a fényes felhők felett
dúsan duzzadó emlőkkel, csordulásig telt csecsekkel.
Tejüket a földre fejték, csecsük nedvét csak csurgatták,
földbe fejték mély mocsárba, csendesen csergő erekbe.
Egyik leány, a legidősebb, fekete tejet folyatott;
lányok közül a középső tiszta fehér tejet adott;
harmadik lány, a legkisebb, tűzpiros tejet cseppentett.
Ki tejét feketén fejte, annak lágy vas lett tejéből.
Ki tejét fehéren fejte, tejéből acélt teremtett.
Ki tűzpiros tejet adott, porhanyó vasat csurgatott.
A kovácsvas sokkal lágyabb a jó bronznál: keménysége növekszik, ha 900 °C fölé hevítve szénnel ötvöződhet, de levegőn lehűtve az ilyen vaseszközök keménysége még mindig nem éri el a magas óntartalmú, élein keményre kalapált bronzét. A széntartalom növelésével növelhető ugyan a keménység, de ekkor meg törékeny lesz az eszköz, ami – mondjuk, kardok esetében – végzetes lehet. „Az alacsony széntartalmú acél csak akkor lesz jelentősen keményebb a bronznál, ha edzése igen gyors hűtéssel történik 990 °C feletti hőmérsékletről.”13 A régi kovácsok sok-sok tapasztalat alapján rájöttek ugyan a hőkezelés titkaira és fogásaira, az eljárásokat azonban soha nem tudták pontosan meghatározni és standardizálni, hiszen semmit sem tudtak az alapjaikul szolgáló folyamatokról. Sok függött hát a kovács tapasztalatától és ügyességétől, olykor a szerencsétől is. Érthető, ha megbecsülték a jó kovácsot, valósággal a vas orvosának tekintették, aki gyógyítja a fémet. Ilyesféleképpen ír róla Homérosz, aki láthatóan jól ismerte a kovácsok és mesteremberek munkáját. Az Odüsszeia kilencedik énekében így meséli el Odüsszeusz az egyszemű óriás megvakítását:
Ők forgatták a hegyes végű nagy olajfadorongot,
és a szemébe ütötték; én nekidőlve felülről
forgattam, valamint ha hajófát fúr ki az ember
fúróval, s mások meg alulról húzva a szíjat,
pörgetik erre meg arra a fúrót, s az forog egyre.
Fogva, szemében eképp forgattuk az áttüzesített
nyársat, s míg melegen forgott, körülötte a vér folyt.
Szétperzselte egész szemhéját és a szemöldét
gőze az égő szemnek, sistergett szeme gödre.
Mint amidőn a kovács nagy fejszét, szörnyű szekercét
edzeni márt a hideg vízbe, s hallatszik a vasnak
hangos jajszava, mert nagy erőt ettől kap a jó vas:
néki olajfadorong körül úgy sziszegett szeme akkor.
Devecseri Gábor fordítása bár pontos, technikatörténeti szempontból mégsem megfelelő. De éppen ez a meg-nem-felelés tanulságos. Homérosz ugyanis úgy mondja, hogy
’hideg vízbe mártja az erősen sistergőket, így gyógyítván’.
Az „edzeni”-vel fordított szó helyén Homérosznál „pharmasszón” áll; a „pharmasszó” első jelentése ’gyógyszert alkalmaz, gyógykezel, gyógyszerel’; máig ilyen értelemben használatos sok gyógyszerekkel és gyógyszereléssel összefüggő szóban és szóösszetételben, mint pl. farmakológia, farmakón stb. Második jelentése: ’megbabonáz, megboszorkányoz, bolonddá tesz’. És csak harmadlagosan, nagyon-nagyon áttételesen jelenti a vas megedzését. „Úgy látszik – jegyzi meg az idézettel kapcsolatosan James D. Muhly –, hogy a vasat valamiféle mágikus módon kezelték, farmakonokkal, azaz gyógyszerekkel.”14 De megjegyez Muhly az angol fordításban egy másik önkéntelen modernizálást is, ami a magyarban ugyanúgy megjelenik. Azt, hogy „nagy erőt ettől kap a jó vas”, Homérosz ugyanis úgy mondja, hogy „A vasat ellenben ez [ti. a hideg vízbe mártás] erőssé teszi”. „Homéroszt – kommentálja a fordításban hiányzó „ellenben”-t Muhly – mintha zavarná a felfedezés, hogy míg a vízben a dolgok általában feloldódnak, a vas megkeményedik. Mindez arról árulkodik, hogy az Odüsszeia sorai olyan időkből származhatnak, amikor az acél edzése még alighogy megjelent görög földön, s új és meglehetősen misztikus volt még ez a mesterség”. De ismeri, s nem kevésbé titokzatos mesterségként, a vas edzését a Kalevala is:
Vert vasának híja van még, van valami hibája:
még nem forrt ki éles nyelve, acéljának nincsen szája!
Nem válhat a vas keménnyé, míg csak vízbe nem merítik.
Maga Ilmarinen mester meggondolja, mit tegyenek most:
szürke hamut szed halomba, langyos lúggá kevergeti,
fényes acél fürdőjének, vasedző varázsos víznek.
Nyelvével ízleli nyomban, kedve szerint kóstolgatja,
íze után így ítéli: „Ez még mindig nem jó nékem!
Ez nem edzi meg acélom, vasam nem váltja keményre!”
Lát egy méhet:
Ilmarinen így szól hozzá: „Méhecském, könnyű kis ember!
Hozz nekem szárnyadon hímport, hordj a nyelved hegyén mézet
kilenc virágnak kelyhéből, hétféle fűnek hegyéről
vasat keményítő vízbe, acélt edző lúgos lébe!”
Mérges darázs, Hisz madara, kihallgatta, kikémlelte,
…
Zengve-zúgva odaszállott: hozta Hisz szörnyű szereit,
kígyónak kegyetlen mérgét, féregnek fekete nyálát,
hangyák csípős hányadékát, varangyok véres köpését.
Veti mind a vas vizébe, acélt edző lúgos lébe.
De ha a mesterséget magát varázsolás és titok övezte is, a terméke lassan mindennapossá vált. Homérosz korában, a Kr. e. 8–7. században a vas elterjedt szerte a görög világban. A fegyverek is egyre inkább vasból készültek, de jó acélkardokat nehéz volt készíteni, drágák voltak és ritkák, a nyeles fegyverek esetében pedig a kovácsolással-hajlítgatással alakítható vas a nyélre erősítés egészen másféle formáit követelte meg, mint az önthető bronz.
Lassan, lépésenként hódított tehát teret a vas, de korántsem alakította át hirtelen még a haditechnikát sem. S amikor már általánossá vált, akkor is megőrződött a bronz tekintélye. A bronz a régi dicső időkre emlékeztetett, a hősök fegyverévé magasztosult. Az Íliászban csupa bronzfegyverrel küzdenek, és Homérosz költészete is kifogyhatatlan a dicséretükben.
De megmaradt a bronz az életben is: kultikus tárgyak, edények, szobrok, rangot és gazdagságot kifejező holmik készültek belőle. Még fejlődött is az öntéstechnika: ez idő tájt jut csúcsaira a viaszveszejtő módszer, amely legszebben hasznosítja a bronz lehetőségeit. Hősi és királyi rangot szerzett a vas korában a bronzöntés. Asszíriában, ahol az olcsó vas használata még hamarébb elterjedt, mint a görög világban, Szennakherib, a véreskezű király (Kr. e. 705–681) bronzöntő tudásával csakúgy dicsekedett, mint kegyetlen hadjárataival: „Én, Szennakherib, legelső minden királyok között, minden mesterség tudója, nagy rézoszlopokat öntöttem, s amit énelőttem egyetlen király se tudott megtenni, oroszlán formájú kolosszusokat, a maguk külön lábain állókat, kimerítvén tudásomat és bölcsességemet. Sokáig töprengtem, miként üssem nyélbe ezt a vállalkozást, gondolataim sugallata és szívem szándéka szerint. Rézbe öntött művet alkottam, művészi formára munkáltat. Isteni sugallatra öntőformát csináltam agyagból óriási fák és pálmafák – a gazdagok fái – számára, és tizenkét oroszlánalaknak és 12 óriási bika alakú kolosszusnak. Azután rezet öntettem beléjük, mintha csak öntvén egyszerű fél sékelnyi darabokat, és így véghezvittem megalkotásukat.” |
AJÁNLOM AZ OLDALT
