|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.24. 08:41 - |
Az avarok története kb. Kr. u. 310-től 557-ig |
Magát a hephthalita jelzőt a bokharai nyelvjárásból származtatják egyesek, méghozzá a haital kifejezésből, aminek jelentése: 'hatalmas, erős'. Ennek a szónak a képzett formáját használták a perzsa írók a Szászánida állam északi-északkeleti szomszédságában megszülető hun-avar keverék népre, pontosabban annak hun komponensére, hogy az Európába vándorló csoportjaiktól megkülönböztessék őket.
The term Hephthalite derives from Greek, supposedly a rendering of Hayathelite (from the term Haital = "Big/Powerful" in the dialect of Bukhara), the name used by Persian writers to refer to a 6th century empire on the northern and eastern periphery of their land. As a group they appear to be distinct from the Huns who migrated to Europe in the Fourth Century CE. |
|
Bána
... a hunok fejedelme ... Gandhára uralkodója, az Indus folyó országának királya ...
Bána vagy más néven Bánabhatta a heftalitákat Indiából végleg kiverő Harsa-Vardana nagykirály (590–647) udvari költője volt. Fenti sorait a nagy onogur hódítások időszakáról írta. |
|
Aradi Éva
A hunok Indiában – A heftaliták története
HUN-idea, Bp., 2005
A heftaliták már az 5. század kezdetétől kapcsolatba kerültek a perzsákkal, tehát már transzoxiániai letelepedésük idején. Ebben az időben a Szászanidák uralkodtak Perzsiában. Perzsa és perzsa nyelvű arab írott források tanúskodnak erről az időszakról. A legrészletesebben Firdauszi perzsa író említi őket; szinte összes nevükön – heftalita, eftalita, naftalita, haytal – hívja a törzset, de az egyszerűség kedvéért általában turkoknak nevezi a fehér hunokat. 425-ben egyesítették csapataikat az Oxusz mellett, legyőzték a jüecsiket, és elfoglalták Baktriát. Ellenfeleik bátor és kegyetlen lovasoknak írták le őket, akik halálos taktikával győzték le ellenségeiket.
A hunok 430 körül megindultak Behram Gór (420–438) Szászanida uralkodó seregei ellen. „Minthogy e harcokban mintegy természetes szövetségesei voltak a Szászanidák ellen védekező görög császárságnak, gyakran említik őket a bizánci történetírók. Ez utóbbiaknál találkozunk velük a fehér-hunok elnevezés alatt. Prokópiosz, ki a hatodik század közepében használja ez elnevezést, határozottan az Európában szereplő hunok fajához számítja őket, bár ezekkel – amint mondja – kapcsolatban nem állottak; és messze tőlük Perzsia északi határán laktak.”
Az első csatát Herát városánál vívták, ezt indiai források Badhagíznek említik, s később a fehér-hunok egyik központja lett (ma Afganisztán területén van).
Ezt a csatát Behram Gór megnyerte, ezt a tényt Firdauszin kívül Tabari arab író is megemlíti: „Behram egyik hun király ellen viselt háborújában a hun fejedelem feleségét, a katunt foglyul ejtette, és mint hadifoglyot az azergushapi nagy tűztemplomba küldte templomi szolgálattételre.”
A hunok Behram Góron kívül Jazdigird, Kobád, Nosirván és Hormoz ellen is harcoltak, váltakozó sikerrel. Behram Gór unokája, Firoz (457–474) először jó viszonyban volt a heftalitákkal. Fivére trónkövetelőként lépett föl, ekkor Firoz a hunokhoz fordult segítségért, akik mellé álltak. Firoz legyőzte testvérét, és király lett. Később azonban – valószínűleg nem teljesítette a támogatásért ígért ellenértéket – megromlott a viszonya a fehér-hunokkal. Ez odavezetett, hogy Firoz megtámadta a hunokat, akik legyőzték, és a csatában Firoz is meghalt. Így a hunok egy időre vazallusaikká tették a Szászánidákat. A győzelem olyan hatalomhoz juttatta a heftalitákat, hogy a már korábban elfoglalt Baktrián keresztül Gandhárát is lerohanva India ellen vonultak.
Modi megjegyzi, hogy a hunok „akár győztek Perzsiában, akár vereséget szenvedtek, mindig India felé igyekeztek; az első esetben, mert hatalmukat érezték, a másodikban azért, hogy új legelőket és hadizsákmányt leljenek. Valójában a perzsiai és indiai háborúk egy időben, egymást felváltva zajlottak.”
Ezt alátámasztják az ind források is, mely szerint az első Indiát ért hun támadás 455-ben történt, amikor Szkanda Gupta még legyőzte őket … |
Ezek szerint 310 után a Szogdiából terjeszkedni kezdő fehér-hunokat inkább hun-avaroknak, uar-hunoknak, hunoguroknak, onoguroknak, várkonyoknak vagy kangaroknak kellene nevezni, az Európában a VI. században tömegével megjelenő „avar” népességhez hasonlóan. |
Hans Wilhelm Haussig
Theophylakt's Exkurs über die skythischen Völker
Byzantion XXIII (1953), Brüsszel, 275–462. o.
Az „igazi” ázsiai avarok, a korábbi általánosan elterjedt véleménnyel ellentétben nem azonosíthatók a zsuan-zsuan néppel, hanem Nyugat-Türkmenisztánban laktak, s a kínaiaknál a-pa, a perzsáknál pedig abar volt a nevük. Kr. u. 310 körül a hun vagy qun nép egyik ága elfoglalta Nyugat-Türkmenisztánt, és magába olvasztotta az eddig ott élő var (abar) nevű népet. Az európai avarok két vezető törzsének neve viszont var és khunni volt, amiben nyilvánvalóan ez a turkmenisztáni keveredés mutatkozik meg. Az oguz, onogur és szabír törzsek ezeket mind Ázsiában, mind pedig Európában avarnak vagy aparnak nevezték, a perzsa források pedig az avarokat egyenesen eftalitáknak írják. Ennek következtében tehát Theophylaktos állítása, hogy az európai avarok csak felvették az avar nevet, csupán annyiban igaz, hogy nem voltak tiszta aparok (v. abarok), hanem a hun (v. qun) törzzsel erősen keveredtek. Ez az abar, apar népnév pedig, több mint valószínű, ugyanaz, mint az ógörögök aparnoi népe, azaz a parthusok. |
Minden jel arra vall – Jordanesnél is láttuk –, hogy már a 453-mal véget érő nagy hun vándorlással érkeztek szabírok vagy avarok, sőt hunogurok a Kárpát-medencébe, akik Atilla halála után részben visszahúzódtak a Fekete-tengerhez. Edekon és fia, a Bizáncban magister militum címet szerzett Hunwulf szkírjeiben így is talán szabírokat kell látnunk, akiknek uralmát Pannóniában és Illíriában az osztrák Herbert Mitscha-Märheim pl. bőségesen dokumentálja (Die Herkunft der Baiern; in: Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien, LXXX, 1–2, Horn–Wien, 1950; Dunkler Jahrhunderte goldene Spuren – Die Völkerwanderungszeit in Österreich; Wollzeilen, Wien, 1963). Ezek a szkírek voltak az egyetlen –, nem mellékesen Kelet-Róma által is elismert – hatalmi tényező errefelé. 488 után – amikor a keleti-gót Theodorik elvágta az itáliai király Odoaker és fivére, Hunwulf között az összeköttetést – szadag, szarmata, szvéb, illetve herul alattvalóik társaságában az Enns, Isar és a Lech folyók mellékére vándoroltak. Hangsúlyozom, nem bizonyított, hogy a szkír népnév azonos lenne a szabírral, de több oldalról valószínűsítik, hogy a Hunwulf által északnyugatra vezetett népesség alkotta a későbbi bajuwar-bajor etnikum magvát.
Az ugor, ogur, avar, szabír stb. népneveket ráadásul lehetetlen elválasztani a bolgárok nevétől. Ez azért fontos, mert – ahogy Mitscha-Märheim is megjegyzi – az onogurokat, a bolgárokat sorozatosan a hunok leszármazottainak tekintik az egykorú kútfők. A hunogurok vagy protobolgárok már a IV–V. században a hun szövetség tagjai voltak, és a későbbi Baján-féle avarok közt is nagy onogur-bolgár kontingensekről tudósítanak a leírások. A pannóniai bolgárok és a magyarság kialakulása c. tanulmányában Simonyi Dezső több onogur betelepedési hullámot különít el hazánk területén (Csavdar Dobrev–Juhász Péter–Petar Mijatev szerk.: Tanulmányok a bolgár–magyar kapcsolatok köréből – A bolgár állam megalapításának 1300. évfordulójára; Akadémiai, Bp., 1981). A 475 körüli betelepülés talán éppen Hunwulf kezdeményezésére történt.
Jordanes szerint már az európai Hun Birodalom fennállása idején éltek hunogurok – szerinte másként: szabírok – Thrákiában, Moesiában és Daciában, azaz Erdélyben is és a Tiszántúlon. Kézenfekvőnek tűnik, állapítja meg Götz, hogy ennek a hun–avar keverék etnikumnak a maradéka a magát Atilla népének valló székelység. |
Szymon Bartłomiej Pawlas
Etnogeneza Madziarów, czyli o pochodzeniu Węgrów
I tak w połowie VI wieku Jordanes – gocki kronikarz i historyk – nazwał Węgrów hunuguri, a w tym samym czasie Teofilaktos Simokatta okre¶lał ich mianem umgroi / unuiguroi.
Pawlas szerint is azonos tehát a hunogur népnév a magyarok külföldön használatos nevével. |
Jordanes V, 37
Ultra quos distendunt supra mare Ponticum Bulgarum sedes, quos notissimos peccatorum nostrorum mala fecerunt. Hinc jam Hunni, quasi fortissimarum gentium fecundissimus caespes, bifariam populorum rabie pullularunt. Nam alii Altziagiri, alii Sabiri nuncupantur, qui tamen sedes habent divisas: juxta Chersonam Altziagiri, quo Asiae bona avidus mercator importat, qui aestate campos pervagantur, effusas sedes, prout armentorum invitaverint pabula, hieme supra mare Ponticum se referentes. Hunuguri autem hinc sunt noti, quia ab ipsis pellium murinarum venit commercium: quos tantorum virorum formidavit audacia. |
A Derbenti okmány – az egyik legrégibb örmény írásos emlék – szerint a hunok Kína és Tibet nyugati területéről származtak, onnan vonultak nyugat felé, majd két ágra szakadtak. A Derbenti okmány a fehér-hunokat közép-ázsiaiaknak nevezi, s szerinte Nagy Arménia velük keleten volt határos, míg a fekete-, azaz kaukázusi hunokkal később nyugat felől.
Ahogy H. W. Haussig is írja, a hun-avar (kangar, várkony, onogur) keverék etnikum már 440–470 között eljutott a Kaukázus déli régiójába, Dagesztán környékére, sőt Atilla hunjai közt is számolnunk kell velük Európában. |
Khorenei Mózes V. századi örmény történetíró hunokat helyez az Óxosz és a Jaxartész közötti területre. Ezek lehettek azok, akik az itteni avarságot hódoltatták, létrehozva az új, kevert hun-avar (onogur) népet a IV. század első felében.
Lukácsy Kristóf arról is beszámol, hogy amikor az örmények a perzsákkal több ízben háborúztak, a hunok hol az örményeket, hol a perzsákat támogatták, attól függően, kitől várhattak nagyobb részt a hadizsákmányból.
Lukácsy Kristóf
A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei eredeti örmény kútfők után
Kolozsvár, 1870
Szongott Kristóf
A magyarok eredete és őslaka
Aurora, Szamosújvár, 1906
Chorenei Mózes
Nagy-Örményország története
Ford., jegyz. Szongott Kristóf; Aurora, Szamosújvár, 1892 |
Agni purána
Ezek a törzsek a legjobb állattenyésztők voltak egész Tokharisztánban. Lovaik kitűnőek, nagy volt náluk a lókultusz. A Nap tiszteletére lóáldozatokat mutattak be. Legnagyobb ünnepük a téli napforduló volt, mikor a világosság növekedni kezd. Ekkor ünnepelték az összes törzs együvé tartozását, a Káspi-tengertől Baktriáig. |
Kálidásza
Raghuvámsa 68
Tatra Hunávarodhánám bhartrisu vjaktavikman
Kapolapátaladési babhúva Raghucséstitam
A hunok az Óxosz (Amu-darja) völgyében élnek, arra teremtődtek, hogy érezzék a hatalom gyakorlását, és feleségeik arca elpirul, mikor Raghu, a hős győzelmét hallják. |
|
Aradi Éva
A hunok Indiában – A heftaliták története
HUN-idea, Bp., 2005
De ez a hódítás még néhány évtizeddel később következett be, a 4. században a mai Üzbegisztán területén és Kazahsztán déli részén éltek ... A heftaliták ... a 4. század végéig még nem vetettek szemet Baktriára. Szogdiában minden megvolt: bővízű folyók, síkság legelőkkel, sztyeppe és keletre az Altáj hegyvonulata [Aradi Éva itt a tágabban értelmezett, elsősorban nyelvi értelemben vett Szogdiáról beszél – Ulam-burias]. Itt, a Karsi-sztyeppétől északra alakították ki új központjukat Kagán városában, Buhara (Bokhara) mellett ... Kagántól délkeletre találjuk Guzar városát, ahonnan a gudzsárok (gurdzsárok) indulnak majd el a fehér-hunokkal együtt területszerző hadjárataikra. A heftaliták transzoxiániai tartózkodásáról két ind forrás is megemlékezik. |
Czeglédi Károly
A heftaliták mint hódító hatalom Irán északi és keleti peremén, a mai türkmén területen – a Káspi-tenger délkeleti kiszögelése és Afganisztán között – uralkodtak Kr. u. 400 körül. A következő évtizedekben kiterjesztették hatalmukat délen Afganisztánra és Északnyugat-Indiára, keleten a Tarim-medence északi és déli peremén élő városállamokra, északon az Amu-darja és Szir-darja közötti szogd területekre, valamint a Tien-San vidékére. Északon, Dzsungáriában határosak voltak a tie-lö törzsszövetséggel. |
White Huns or Hephthalites, people of obscure origins, possibly of Tibetan or Turkish stock. They were called Ephthalites by the Greeks, and Hunas by the Indians. There is no definite evidence that they are related to the Huns. The White Huns were an agricultural people with a developed set of laws. They were first mentioned by the Chinese, who described them (A.D. 125) as living in Dzungaria. They displaced the Scythians and conquered Sogdiana and Khorasan before 425. They crossed (425) the Syr Darya (Jaxartes) River and invaded Persia. Held off at first by Bahram Gur, they later (483–85) succeeded in making Persia tributary. After a series of wars (503–13) they were driven out of Persia, permanently lost the offensive, and were finally (557) defeated by Khosru I. The White Huns also invaded India and succeeded in extending their domain to include the Ganges valley. They temporarily overthrew the Gupta empire but were eventually driven out of India in 528 by a Hindu coalition. Although in Persia they had little effect, in India the White Huns influenced society by altering the caste system and disrupting the hierarchy of the ruling families. Some of the White Huns remained in India as a distinct group. |
|
Vásáry István
A régi Belső-Ázsia története
Balassi, Bp., 2003, 51–53. o.
Kik voltak azok a nomádok, akik 350 körül betörtek Toharisztánba, és a kidaritákat onnan kiűzték? A steppei történelem egyik legfogasabb kérdése ez, mivel a hódítók neveként, a zsuanzsuanokon kívül, sok más népnév is szerepel forrásainkban. Így a „kis jüecsi”-kről szóló részben a Vej su már nem zsuanzsuanokról, hanem hiungnukról beszél. Szintén kínai forrásból értesülünk arról, hogy ez időben Szogdiát (kínai Szute) is hiungnu támadás érte. Hogy a hiungnu névvel kapcsolatban nemcsak a megszokott archaizálási tendencia érvényesült, bizonyítja az a tény, hogy a Toharisztánban és Szogdiában megtelepült nomádok később érmét verettek, s érméiken, melyeken a görögből kifejlesztett ún. baktriai írást használták, az OIONO név szerepel, mely egy hjóno hangalakot ad vissza. A hjóno és hiungnu nevek összefüggéséről rövidesen szólunk majd. Ismét egy másik kínai forrás a nomád betörés résztvevőit hua névvel illeti, mely kínai átírásban egy korabeli uar alakot ad vissza. Végül 456-tól a Heftal nevű dinasztia kerül hatalomra, amely után heftalitáknak nevezik Toharisztán lakóit egészen 557-ig, mikor is a türkök megdöntötték a heftaliták birodalmát.
A 4–5. században tehát a hjóno, uar és heftalita néven szereplő népek, melyek 350 körül telepedtek be Toharisztánba, nagy szerepet játszottak az iráni világ életében. Perzsiát nem egyszer romlásba vitték, hódításokat hajtottak végre Északnyugat-Indiában, törzseik telepedtek le Észak-Mezopotámiában, a mai Moszul vidékén. De mindez már Belső-Ázsia területén kívül esik, s ide nem követjük nyomon történetüket. Annál fontosabb, hogy e sok néven szereplő nomád törzsszövetség különböző neveinek viszonyát tisztázzuk. Kezdjük a hjóno névvel, mely a 350 körül bevándorolt nép érméin szerepel. Ugyanezeket a nomádokat, mikor később Indiába betörtek, a szanszkrit források húna néven emlegetik. Ez az elnevezés már igencsak ismerősen hangzik, ha arra gondolunk, hogy a 370-es években Európában feltűnő nomádokat a bizánci görög és latin források hunoknak nevezik. Mindezen nevek (hjóno, húna, hun) kétségkívül egy tőről fakadnak, s a hjóno alak feltűnően összecseng a kínai hiungnu névvel, melynek korabeli kínai kiejtése hjungno lehetett. A 18. századi francia orientalista, J. Deguignes feltételezése óta kísért az a tétel, hogy az európai hunok azonosak lennének a kínai forrásokban említett ázsiai hiungnukkal. Hosszú ideig nem lehetett ezt a tételt bizonyítani, az utóbbi évtizedek kutatásai azonban döntő érveket adtak a hun = hiungnu azonosítás védőinek. Az első érv a toharisztáni nomád bevándorlók hjóno neve. A második fontos bizonyíték a 4. századból származó ún. régi szogd levelekben található. Ezeket az iráni nyelvű emlékeket Stein Aurél találta meg a 20. század elején Tunhuang romjainál. Az egyik levélben egy Nanai-vandak nevű szogd kereskedő, aki valószínűleg a kínai Szucsouban élt, különböző kínai eseményekről számol be kereskedő társának, a Szamarkandban élő Nanai-dvarnak. Levélben arról tájékoztatja barátját, hogy 311-ben a hunok elfoglalták és felégették a kínai fővárost, Lojangot. Erről a nevezetes eseményről mi is megemlékeztünk a kései hiungnuk története kapcsán. Így ír Nanai-vandak: „Uram, az utolsó császár – így mondják – elmenekült Szaragból [Lojang szogd neve] az éhínség miatt. Megerősített rezidenciáját és erősített városát felgyújtották. Szállása leégett és a város elpusztult. Ily módon Szarag nincs többé. Azok a hunok, akik tegnap még a császár tulajdona voltak, (most elpusztították az országot).” A Lojangot elpusztító nép neve itt szogd írással hwn (olv. hun) alakban szerepel, míg ugyanezen események leírásában a kínai források hiungnukról beszélnek. A szogd levél és a toharisztáni érmék adatai tehát a hiungnu = hun azonosítást nyelvi oldalról vitathatatlanná teszik.
Nem ilyen egyértelmű viszont, hogy a nevek azonossága mögött milyen történeti összefüggések rejtőznek. Ha ugyanis a népnév és az általa jelölt nép vagy népek közé egyenlőségjelet tennénk, akkor a Kr. e. 3. századi hiungnuktól az 5. századi heftalitákig és az európai hunokig bezárólag a legtöbb nomád népet elkönyvelhetnénk mint hunokat. Ez esetben valahogy oda jutnánk, mint a középkori krónikás, aki a hunok 4. századi megjelenése után minden keletről jövő nomád népet hunnak nevezett. Bizonyos szempontból a középkori krónikásnak igaza volt, s nekünk is igazunk lenne, ha így tennénk. Egy hatalmas nomád birodalom neve ugyanis messze túléli a birodalom politikai fennállásának idejét. A birodalomban élő népek a vezető törzs nevét is felveszik mint politikai hovatartozásuk jelét, s ez a név akkor is élhet még, ha a birodalmat szervező vezértörzs már régen letűnt, felszívódott, szétszóródott.
Ezek figyelembevételével a következőképpen képzelhetjük el a hun név elterjedésének a történeti hátterét. A hiungnuk nagy belső-ázsiai birodalmat hoztak létre a Kr. e. 3–2. században, amelynek történetét az előző részekben felvázoltuk. A hiungnu nagyhatalom leáldozása után egyes csoportjaik délre vonultak, s Kína északi részeit elfoglalták, majd beolvadtak a kínaiakba. Más csoportjaik több hullámban nyugat felé, a Kazak-steppére vándoroltak. Két ilyen hullámról tudunk forrásainkból, az egyik a Kr. e. 1. század közepén (Csicsi hiungnujai), a másik a Kr. u. 1. század végén zajlott. Az észak-mongóliai őshazában levő hiungnukat a Kr. u. 2. század közepén a szienpik döntötték meg. Ettől kezdve a hiungnu név eltűnik a mai Mongólia területéről, de nyilván csak a név, a maradék hiungnuk a szienpik, illetve a belőlük kiváló topák politikai uralma alatt éltek. Mikor a 4. században új hatalom volt szerveződőben, a megmaradt hiungnu törzsek is részt vettek a zsuanzsuan törzsszövetség megszervezésében, sőt a zsuanzsuanok nyugati vándorlásaiban is ott találjuk őket, így juthattak el hiungnu csoportok Toharisztánba is. |
A Szászánida családból származó perzsa Ardasír Kr. u. 228-ban puccsot hajtott végre VI. Vologaszész parthus nagykirály ellen, ezt követően az avarok visszaszorultak Turkesztán keleti végeire, ahol kb. 310–350 között a heftalita-hunok meghódították őket.
A fehér-hun annexióval egy keverék – hun-avar, hunogur, onogur, kangar vagy várkony – etnikum jött létre, amelynek kisebb része aztán Európába költözött a VI. század közepén.
Amikor tehát 375-ben a hunok egyes kötelékei átlépték a Volga (Etil) folyót, más csoportjaik az avarsággal összeolvadva még Tokharisztánban, valamint India északnyugati részein éltek. |
Az avarok története kb. Kr. u. 310-től 557-ig |
[38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
