|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.24. 22:16 - |
| Minden, amit a Parthus Birodalomról és az Arszakida-dinasztiáról (Kr. e. 247–Kr. u. 228) tudni kell |
Kiss Irén
Egy ősi megváltásmítosz
A honfoglaló magyarok hitvilágában valószínűleg nagy szerepe volt a manicheizmusnak. Ez az iráni eredetű, gnosztikus fényvallás sok rokon vonást mutat a kereszténységgel, de annak ortodox változatával ellentétben nem a Jahve-hitet, hanem a zoroasztrizmust és a buddhizmust választotta szellemi előzményének.
Mivel a középkor európai eretnekmozgalmait jórészt a manicheizmus ihlette, ma már nem könnyű ilyen szövegeket találni. Kíváncsi iranisták azonban időnként mégis rábukkannak egy-egy rejtett kincsre. Ez történt Mary Boyce-szal is az ötvenes évek elején, aki ki is adta a párthus nyelvű manicheus himnuszokat.
A ritka gyöngyszemekre eredetileg egy német régészeti expedíció lelt rá Kínai-Turkesztánban, az anyag feldolgozását azonban nehezítette annak töredékessége. A szaktudósok körében azonban ismert tény volt, hogy létezett egy megváltásmisztérium az iráni zoroasztriánusok körében, amelyet azután a manicheusok megörököltek, és nyugati vallási közösségeknek közvetítettek. Az Angad rošnan (Nyolcadik bugyor) címet viselő ciklus halottas és világvégi himnuszokból áll, és szoros kapcsolatban van gnosztikus szekták gyászirodalmával. Az iráni szövegek ugyanis a titokzatos Első Ember haláláról és üdvözüléséről, a Fény és az egyes lelkek felszabadításáról szólnak – vagyis a manicheus vallás központi kérdéséről! Ennek a szent halálnak tehát az életszentséget megvalósított életpálya az előfeltétele. A párthus nyelvű himnuszokat élet iránti közöny és a halál miatti aggodalom jellemzi.
Az értelmezés kulcsát egy Ibn an-Nadim nevű szerző adja meg a maga Fihrist című munkájában. Mikor a halál egy igaz emberhez közelít, bölcs vezető alakjában egy fényisten érkezik hozzá, s vele három istenség, és utóbbiak vizesedényt, köntöst, hajpántot, koronát és fénykoszorút hoznak a haldoklónak. Ugyanakkor az Ördög is megjelenik elõtte bírvágy és bujaság képében, más ördögökkel együtt. Mikor az igaz ember mindezeket megpillantja, hívja a Bölcsesség alakjába öltözött fényistent (vagy fényistennőt), és ez körbe is fogja őt a másik három segítő istenséggel (arkangyallal). Ezt látva az ördögök meghátrálnak, és elszállnak.
Más himnuszok szerzői is vállalkoztak ugyanannak a pillanatnak az ábrázolására: hősük a testből frissen kiszabadult, sorsára várakozó lélek. Ilyen helyzeteket a kopt Zsoltároskönyv is megörökít. Jézus és Hérakleidész zsoltáraiban a lelket szintén ellenségei veszik körül a halál bekövetkezte után: kegyetlenek, akár a dögkeselyűk. A hét démon (hét bolygó) rágalmazza őt, vadállatokat uszít rá, csapdákat állít neki. Ám az Üdvözítő meghallja a lélek segélykiáltásait: vigaszt és védelmet hozva siet hozzá. A hét iszonyú démon ekkor lemond a lélekről, aki, miután megkapta a maga már ismert győzelmi szimbólumait, a Paradicsomba emelkedik, hogy visszaszerzett istenségének örvendjen.
A kopt zsoltárok és a párthus nyelvű halottas himnuszok közti szemléleti rokonság nyilvánvaló. Valószínűleg volt egy közös ősmintájuk a manicheizmus születésének idején. A lélek halál utáni felszállása a korábbi gnosztikus vallásokban is kiemelten fontos motívum. Utóbbiakban a hét gonosz bolygó elállja a lélek útját, és az csak a megfelelő varázsszavak elmondása révén tudja megfosztani őket hatalmuktól. Ha a lélek átment a tudás próbáján, az erény próbája következik, ám az erény mit sem ér önmagában, ezoterikus tudás nélkül.
A manicheus gyászirodalom más szemléletet tükröz: eszerint a tudásnak (a gnózisnak) már a földi életben meg kell hoznia a maga gyümölcseit. Máni azt tanította, hogy az erény a Fény és a Sötétség elvének megértésétől függ. Ez azonban nem ellensúlyozhatja az elkövetett bűnöket: a mennyek kapuját ugyanis nem a szavak, hanem a jó cselekedetek nyitják meg a lélek számára. Ilyen értelemben a manicheizmus a gnózis korrekciója.
A halottas zsoltárok többségében a lelkek erkölcsi „entitások”, akik tisztán rálátnak befejezett életükre, és még nem vágták el teljesen az ahhoz fűződő érzelmi szálaikat. A párthus nyelvű szövegekben viszont a lélek a száműzött Fény része, ezért az emberséggel szemben túlteng benne a személytelen nagyság. A lélek kívül áll földi körein, és egyedül fejezi be utazását, miközben világok omlanak össze, és természeti törvények változnak meg körülötte. Van azonban egy kopt zsoltár, amely szemléletében rokon a párthus nyelvű szövegekkel, s amely nyersfordításban így szól:
Jer hozzám, én vérem, én Fényem, vezérem.
…támadj fel, én lelkem: Megváltódhoz siess:
menedéked, Krisztus vár rád Királyságában.
Mivel sötétségben haladtam, vizet itattak velem, ami
…engem. Teher alatt roskadozom, ami nem enyém.
Ellenségeim gyűrűjében vagyok, körülöttem vadállatok,
erők és hatalmasságok terhével küszködöm.
Lidércként ijesztgetnek, támadnak ellenem, tüstént
fel... engem, pásztor nélküli bárányt.
Az Anyag s fiai felosztottak egymás közt, tüzükben
sütögettek, mig megkeseritettek.
Ám az idegenek, akik közé kerültem, nem ismertek
engem: édességem kóstolgatták, mind birtokolni
akartak.
Az élet voltam nékik, de ők nékem a halál
voltak: roskadoztam alattuk, s ők engem
köntösként viseltek.
Mindenben én lakom, tartom az egeket. Én vagyok a szegletkő, én támasztom
a földet, én vagyok a sugárzó Fény, amely gyönyörűség
a lelkeknek.
Én vagyok a világ élete: én vagyok a fák vénáiban keringő
tej: én vagyok az édesviz az Anyag fiainak
talpa alatt.
Elmentem a ... ig
...az eónok...elküldtek engem a...hez
Addig viseltem mindezeket, míg Atyám akaratát teljesítettem:
atyám az Első Ember, kinek akaratát szolgáltam.
Ím legyőztem a Sötétséget: ím eloltottam a szökőkutak
tüzét, ahogy a Szférák körbeforognak, ahogy a Nap
uralja
az élet jobb felét.
Ó lélek, emeld pillantásodat a magasba, tekintsd köteléked...
...te már elérted: íme, Atyáid hívnak.
Szállj fel a Fény Hajóira, vedd dicsőséged
koszorúját, térj meg királyságodba, örvendj együtt
az eónokkal.
Dicsőség s tisztelet Máni Urunknak s az ő
Szent Választottjának, s az áldott Mária lelkének!
(246-ik zsoltár)
Ezt a zsoltárt valószínűleg egy választott lélek halálára költötték, más hasonló szövegek hagyományát követve. Ám a zsoltár nem a halott életével és erényeivel foglalkozik; annak kis léte fokozatosan beleolvad a Fénybe. A lelket alkotó Fényt a világ kezdetén száműzték otthonából, s az anyagban kellett szenvednie, de holta után visszatérhet fény-honába. A zsoltár írója nem együttérzést akar kelteni az olvasóban: inkább tiszteletét fejezi ki a gigászi isteni mű elõtt.
A zsoltár kulcs a párthus nyelvű himnuszok megértéséhez is, amelyek ugyanígy tekintenek a lélekre. Ez a szemlélet teljes mértékben megfelel a „megváltott Megváltó” elképzelésének, miszerint Isten egyszerre tekint a lélekre úgy, mint megmentendőre és úgy, mint megmentőjére. A kopt zsoltárban Krisztus a Fény, s a lélek az Ő királyságába tart. Megtudjuk továbbá, hogy a halandó lelke földi életeiben pásztor nélkül maradt juhéhoz hasonlít; hogy a lélek számára az Anyag másféleképpen fogant fiai idegenek és ellenségesek; hogy a halál után a lélek felismerheti tulajdon isteni természetét, és tudata kozmikussá tágulhat; hogy a léleknek, inkarnációs sora végén, le kell győznie a sötétséget, s csak ekkor térhet vissza a királyságba; hogy megdicsőülése kezdetekor mindenekelőtt Máni prófétának és Máriának, az Istenanyának kell lerónia a háláját.
A manicheizmusban az egyéni megváltás célja tehát az Örök Fénybirodalomba való (vissza)érkezés, míg az Új Fénybirodalom a „kozmogonikus istenek” lakhelye. Egy szogd nyelvű töredék arról vall, hogy a lelket a Nagy Király, Krisztus teremti újra tökéletesnek, s azután vagy az Örök Paradicsomba, vagy az Új Paradicsomba viszi. Az Új Paradicsom a megváltó istenek lakhelye, akik ki vannak tiltva az Örök Paradicsomból, míg csak az utolsó Fényt is vissza nem szerzik a gonosztól. Ez a „kitiltás” biztosítja a Fény Világának háborítatlan békéjét. Az idők végén a megváltó istenek (égi mesterek) királyukkal, az Első Emberrel együtt az Új Paradicsomba vonulnak, s addig maradnak ott, amíg a Fényt minden részecskéjében vissza nem szerzik. Akkor együttesen megtérnek az Örök Paradicsomba, ahol ismét láthatják a Nagyság Atyját.
Több himnusz is állítja, hogy a világ végéig bebörtönzött Fény az Utolsó Emberrel fog felszállni az Új Paradicsomba, onnan pedig az az Első Ember társaságában fog bemenni az Atya jelenlétébe – így lesz az utolsóból első. Ráadásul sisakot, koszorút és diadémot kap az Atyától, valamint nem múló örömöt és tartós dicsőséget.
Ha az Első Emberen Krisztust kell érteni, ami valószínű, akkor ez az Utolsó Ember – akiből a Krisztus oldalán ülő első lesz – minden bizonnyal a megváltott sátánnal azonos. Az ezoterikus tanítások szerint valaha ő volt a legfényesebb arkangyal, a Zoroaszter-vallás mitológiája pedig mint a Szaosjantra, a Megváltó gonosz ikertestvérére emlékezik rá, aki lázadása után a mélybe vettetett. Ohrmuzd ezek szerint olyan irgalmas isten, aki még a gonoszt is üdvözíteni akarja.
A kopt szövegekben kevés utalás van az Új Paradicsomra, a lélek azonban ott is megpillanthatja az Elsõ Embert. A Hérakleidész zsoltárai szerzője párhuzamot von a lélek Paradicsomba való visszatérése és az Első Ember végső, a Sötétségen aratott győzelme között. Előzőleg azonban az Első Lélek (Szentlélek) követségbe megy az Első Emberhez, hogy az idők végének teendőire figyelmeztesse őt. A szendergéséből ébredő megkérdi tőle:
Mit csinál Jóatyám, a Fény-Atya? …
rajta kivül. Mondd el a hireket!
Mit csinál a két Aión, akik távoztamkor
körülfogták Atyámat? Mondd el a hireket!
A követ beszámol arról, hogy a Paradicsomban az istenek már a győzelem fölött örvendeznek, és felszólítja az Első Embert, hogy most már térjen oda vissza, mégpedig az üdvözült lelkekkel együtt. Ezek a lelkek az ő zsákmánya, akiket elragadott a Sötétség hatalmából. Hosszú évszázadokon át addig gyűjtötte az Új Paradicsomban a megváltott lelkeket, amíg valamennyi megszabadult. Most ezek a Krisztus jobbján ülhetnek, mint királyságának örökösei.
A közvetlen megváltást (új ég és föld teremtése) az Atyával való együttélés követi a Fény Paradicsomában. Egy kopt halottas zsoltárban a kétfajta paradicsom színhelye a Hold és a Nap. A már hivatkozott Ibn an-Nadim úgy magyarázza a manicheus tanítást, hogy a lelkek a Dicsõség Oszlopán át a Holdra szállnak fel, az a Napnak adja át õket, utóbbi pedig a Dicsőítés Világába röpíti ezeket – vagyis a legmagasabb rendű, legtisztább Fénybe.
A szöveg szerint a Hold szféráját egy olyan istennő uralja, akit a szerző Minden Élő Anyjának nevez – vagyis az Istenanya. Mind neki, mind Fiának, az Első Embernek saját trónja van –bár néhány változatban a Fiú trónja a Napban van. Ám ők ketten mindenképpen az Új Paradicsom társuralkodói; a birodalmat az Első Ember kormányozza, az Anya pedig természetes segítője. Utóbbit a középperzsában Ohrmuzd isten anyjának hívják, mindamellett ő az Új Paradicsomban lakó megváltó istenségek anyja is. És ő a XX. század végi kereszténység Társmegváltója!
Helyzete azt az ősi szellemtudományi tanítást értelmezi, hogy a megváltás akkor következik be, amikor a Napszellem leszáll a Holdkehelybe. Helye olyan természetes az Első Ember mellett az Új Paradicsomban, mint a Lélek helye az Atya mellett az Örök Királyságban.
A párthus nyelvű himnuszok úgy írják le az égi királyságot, hogy az hatalmas és magas erődítmény – akár Milton látomásos Elveszett Paradicsomában. A kopt zsoltár is erősen őrzött kapukkal megerősített toronyról beszél. Ám a János jelenéseiben leírt Új Jeruzsálem is masszív és zárt építmény, jóllehet díszesebb, mint ahogy az a többi leírásban szerepel. Ott ragyog a királyi szék, és ott folyik az élet vize a trónus alól, a „nagy és magas kőfal” mögött. |
  Parthus szobor Hatrából |
|
A magyar–manysi nyelvrokonság a finnugristák legtöbbje szerint kizárja a más nyelvekkel való rokonságot, mások szerint egyáltalán nem. Fejezetek a magyar–szanszkrit nyelvrokonítás történetéből:
Beregszászi Nagy Pál
A sánskrit nyelvről
In: Tudományos Gyűjtemény 1821, 82–90. o.
Szabó József
A sanscrit
In: Tud. Gyűjt. 1826, 47–65. o.
Szilágyi János
A magyar nyelvnek alaphangokkal való bővölködéséről a szanszkrit és minden más nyelvek felett
In: Tud. Gyűjt. 1833, 21–39. o.
Pecz Lipót
A szanszkrit és török nyelvnek a magyarral vélt rokonságáról
In: Tud. Gyűjt. 1833, 85–112. o. |
Töredékes parthus gyapjúhímzés
Kr. e. I. sz.–Kr. u. I. sz.
Kozlov-gyűjtemény, Pétervár, Ermitázs
Pope a Szászánida fémdomborműveken látható ábrák nagyszerű előzményét látja benne
Arthur Upham Pope
A Survey of Persian Art II.
Oxford University Press, 1939; Asia Institute Books–Meiji Shobo (Japán)–Ekram Manafzadeh (Irán), 1964, 240. kép |
Köztudott, hogy Pánínínek a szanszkritját igen-igen szűk körben és csak vallási célokra használták, és az is még jelentősen módosult a Kr. e. IV. század után. (Olyan, mintha Sabinusszal jellemeznénk a klasszikus római jogot, holott azt tudvalevőleg az 5 klasszikus neve fémjelzi.) A szanszkrit csak Kr. u. 150 körül jelenik meg világi szövegekben, éspedig a szakák Arszakida uralkodócsaládjának kezdeményezésére. Nem kisebb személyiségek állítják ezt, mint pl. Franz Altheim.
Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter című könyvében a német kutató rámutat arra, hogy az ind források turuskái a parthusok által hódoltatott szakák voltak, akiket I. Mitridatész parthus király telepített a később róluk elnevezett kelet-iráni Szakasztánba (Szisztánba). Mindez Kr.e. 140 körül történt. A szakák Kr.e. 60 táján elfoglalták az Indus völgyének nagy részét, majd rövid időre függetlenedtek a parthusoktól. Csakhamar újra pártus főhatalom alá kerültek azonban, Arszakida mellékággal a trónon, végül a Kr. u. I. század derekától ez az uralkodóház a parthus nagykirálytól egyre jobban függetlenült. A szaka hűbéres királyok íratták az első profán szövegeket szanszkrit nyelven, amely sohasem volt egyébként élő nyelv – állapítja meg Altheim.
Alexander Harrisnál is megtalálhatjuk ugyanezt: The first evidence of Sanskrit is attested by an inscription dating around A.D. 150 in the Brahmi script. It records the repair of a dam originally built by Chandragupta Maurya, and also contains a panegyric in verse which can be regarded as the first literary composition in Sanskrit. It is at Girnar and Kathiawar and was inscribed by Rudradamana, the Saka Satrap of Ujjayini, on the same rock on which the Fourteen Rock Edits of Asoka were also found. It is significant that Rudradamana employed Sanskrit in a region where about four hundred years before him Asoka had used only Pankrit.
|
The Sunday Times
A britek misztikus királyának, Artúrnak és társainak, a kerek asztal lovagjainak legendája az ázsiai puszták harcos, vad hordáinak történeteiben gyökerezik. „A legendakör történeteit automatikusan vezetjük vissza a kelta-brit pogány kultúrkörbe, noha egyáltalán nem minden eleme gyökerezik abban” – állítja Howard Reid antropológus nemrégiben megjelentetett könyvében. Szerinte az artúri világot nem lehet egyszerűen a korai kelta britektől származtatni.
Reid szerint a legenda akkoriban keletkezett, amikor a sztyeppékről betörő szarmata törzsek ellen a rómaiak megépítették a szigeten a Hadrianus-falat. A szarmaták harcos istent tiszteltek, akinek – akárcsak Artúr Excalibur nevű kardja – legfőbb megkülönböztető tárgya egy mágikus kard volt. Reid azt állítja, hogy a legendakör bizonyos elemei: Merlin varázsló, a kerek asztal, és a hős lovagok, Gawain, Lancelot és Galahad a néplélek szülöttei. Artúr király neve nem szerepel a történetírók királylistáin, a régészek pedig eddig sehol sem találtak semmit, ami tényleges létezését egyértelműen bizonyította volna.
A Római Birodalomba betörő barbárokat a római császárok egy idő után szolgálatukba fogadták zsoldosként. Így kerültek szarmaták Britannia provinciába, velük együtt pedig megérkezett a hős, lovas harcos mítosza is. Reid úgy véli, az Excalibur szó maga is a Kalibész szóból származik, márpedig ez a név a szarmaták egy népcsoportját jelölte.
|
Bő gatyás parthus férfi
Falfirka Dura városból
Kr. u. II. század
Alföldi pásztoraink öltözéke még a XX. század első felében is hasonló volt. Manapság már csak a Hortobágy környékén mutogatják magukat ilyen ruhaneműben a turistáknak. |
Gerhard Eggert
The enigmatic battery of Baghdad
A 2,000-year-old Parthian object unearthed near Baghdad in 1936 perplexed the scientists of that era as to its possible uses. The widely held notion was that the object was a power source. However, this claim was discredited due to unsubstantiated facts regarding electrical requirements. Another theory was that the object was some kind of vessel for blessings or written incantations written on organic material. That the copper cylinder is symbolic of the vagina and the iron rod of the penis was another interesting theory posited as the basis for the battery's construction plan.
This 2,000-year-old find is considered by some scientists to be an electrical power source. Did it really work?
"Nothing is impossible," it is said. This at least holds true for pseudoscientific claims. Looking at Egyptian wall carvings or interpreting ancient texts, some sensationalists see evidence for ancient electricity, including light bulbs (Krassa and Habeck 1994; Von Däniken 1989; Editors of Time-Life 1990). These extraordinary claims that lack substantiated proof can be dismissed. But there is an ancient archaeological find considered by some scientists to be an electrical power source, the so-called "Battery of Baghdad." Did it really work?
A Claim Is Born
The whole story goes back to the painter Wilhelm König (König 1938; Dubpernell 1978), who in the thirties served as director of the Iraq Museum in Baghdad. During excavations at Khuyut Rabbou'a(1) near Baghdad in 1936 an object of unknown purpose [ILLUSTRATION FOR FIGURE 1 OMITTED] was unearthed in 2,000-year-old Parthian layers [Parthia was an ancient Asian culture]. "In a vase-like container of bright yellow clay, the neck of which had been removed, a copper cylinder was stuck, held in place by asphalt. The vase was about 15 cm high; the cylindrical tube with a closed bottom made from sheet copper had a diameter of 26 mm and a height of 9 cm. In the latter a completely oxidized rod of iron was found, held in place by a sort of stopper of asphalt. . . ." (König 1940; Dubpernell 1978). König (1938) noted parallel finds from Seleucia: bronze cylinders with papyrus relics inside; and from Ctesiphon: rolled bronze sheets. These later Sassanian finds have been discussed and depicted in detail by Paszthory (1989).
Perhaps the similarity of the object's form (but not the materials) to a modern dry battery with a zinc cup and a carbon rod led König to conjecture: "From its parts and their arrangement one might think that it must be a kind of 'galvanic' element or battery" (König 1938; Dubpernell 1978).
But one cannot say (De Camp 1991) that "the only use that anybody has been able to conceive for them is as battery cells for electroplating small objects with gold." By discussing the magical meaning of metals in antiquity, Paszthory (1989) has argued (like most of the excavators half a century earlier) that such objects might have been containers for blessings or incantations written on organic material, This answers convincingly the question of the claim's proponents: What else could it have been?
Checking the Claim
One is tempted to assume that it is easy to check the "power source" hypothesis. In reality, the situation is more complicated. Take pieces from two kinds of metals and immerse them in an electrolyte (e.g., a sour or salty aqueous solution), and there will be a potential difference between the metals (simply because they are chemically different). More is needed for a good power source: To be useful, a reasonable electrical current (i.e., a flow of electrons) must flow for a reasonable length of time. The electrons (e) are set free at the anode, here, the iron (Fe) rod (Fe [right arrow] [Fe.sup.2+] + 2e). To draw current from the apparatus, an outer electrical circuit must be closed; then the electrons can flow through it to the copper cylinder. There the electrons must take part in a cathodic reaction. But what kind? Because it is unknown which type of electrolyte (if any) was inside the copper cylinder, there are only speculative answers to this question (Table 1).
W. F. M. Gray, who was the first to build a reconstruction model of the "Battery of Baghdad," used a solution of copper sulfate for this purpose (Schwalb 1957). He found that this "worked quite well for a short time" (Ley 1954). Problems may arise from the direct deposition of copper on iron (Fe + [Cu.sup.2+] [right arrow] [Fe.sup.2+] + Cu). [Reconstruction models made by Gray are no longer on display but can be seen by appointment in the Berkshire Museum, Pittsfield, Massachusetts.]
Jansen et al. (1993) had the idea to use benzoquinone, which is known to be easily reduced to hydroquinone at the cathode. (Quinones occur naturally in the secretions of some beetles; as much as 300 mg can be found in large centipedes.) Good experimental results were obtained with 100 mg 1,4-benzoquinone in 200 ml dilute acetic acid (vinegar) as electrolyte. Other organic compounds would work also.
König (1938) himself vaguely spoke of an acid or alkaline liquid, and Schwalb (1957) thought that, compared with copper sulfate, "acetic or citric acid, which the ancient chemists had in plenty, should be even better." As Paszthory (1989) and Jansen et al. (1987b, 1993) have shown, naturally occurring organic acids or sour fruit juices (pH 2-3) are too weak: It would take strong mineral acids (unknown at that time) to generate hydrogen gas at the copper cathode in such an element. The small current flowing initially is due to the reaction of oxygen dissolved in the electrolyte. Thanks to the leakproof construction of the copper cylinder of Konig's find (soldered, sealed with asphalt), no oxygen ([O.sub.2]) from the outside air can enter into the electrolyte ([ILLUSTRATION FOR FIGURE 2 OMITTED], left). When the small amount of oxygen inside is consumed by the cathodic reaction to hydroxide, the current decreases to negligible levels.
In an erroneous model experiment (copper cylinder without bottom), Jansen et al. (1987a, b) have shown that only elements into which oxygen can diffuse from the outside can operate continuously.
But wait a minute: Most of the parallels to the Khuyut Rabbou'a find are not tightly closed copper cylinders. They are rolled bronze sheets only sealed at the top and the bottom (Paszthory 1989). Because the seam is not soldered, these cylinders cannot hold any liquid, so the whole vase would be filled with electrolyte ([ILLUSTRATION FOR FIGURE 2 OMITTED], right). The walls of the earthenware vases are porous, and oxygen from outside could diffuse steadily into the electrolyte, which would be tantamount to a steady electrical current. In this new speculative interpretation, the original "Battery of Baghdad" becomes a faulty deviation of the working Ctesiphon type. Nevertheless, a flat, open tray with a copper-wire mesh near the level of the electrolyte would be a much better design for the reduction of oxygen from the air.
But I am not persuaded, even by my own speculation, above. With the help of additional assumptions, one can get some current some of the time from the object. And if the current or the voltage is too low for practical applications, why not connect 10 or 100 or 1000 of them? As is always the case in experimental archaeology, successful experiments alone can show only a supposed ancient technique to be possible, but never its application. For instance, Thor Heyerdahl only showed with his Ra voyage that in principle it is possible to cross the Atlantic in an Egyptian boat. To accept the claim that the Egyptians really did so, one would need archaeological evidence from America (such evidence exists for the Vikings).
Concerning the claim of an ancient power source, where are the ancient electrical apparatuses or processes? Despite claims, there is neither an ancient object that supports the existence of ancient electrotherapy (most recent speculation: electroanalgesia [Keyser 1993]), nor electroplating; nor is there any written evidence. Archaeometry so far could not prove any ancient Near Eastern object to be electrogilded.
Based only on second-hand knowledge of Konig's mention of finds from Tel Asmar (2500 B.C.) some scientists took for granted the existence of such an ancient technique (Bockris and Reddy 1977). Konig also used his own observation of a strange galvanic gilding method of contemporary silversmiths in Baghdad as an argument for his interpretation of the find: "A primitive process of gold plating is still in use in Baghdad today on a secret [sic] electrical basis. Probably it is older than one might think?" (Konig 1940; Dubpernell 1978). The process [ILLUSTRATION FOR FIGURE 3 OMITTED] combines a current device and a cyanidic gold-plating bath in one simple unit with only two electrodes. As was shown recently (Eggert 1995), the process is very similar to John Wright's invention (1839) in Birmingham, England [ILLUSTRATION FOR FIGURE 4 OMITTED]. This process was included by the Elkingtons in their British Patent 8,447 (Hunt 1973), where also the differences (e.g., the use of a common salt solution instead of dilute sulfuric acid) are described. The only reasonable explanation for this is that the process is not a relic of ancient knowledge ("older than one might think") but at the time of Konig's publication, only 99 years old.
In my opinion, the "magical container" hypothesis is much more probable than the "power source" claim. The latter is a "mystification by science" (Thumshirn 1986) of the object, which violates Occam's razor.
The Claim and the Scientists
It is no wonder that the claim of Parthian power sources found its way into (multicultural) pseudoscience (Ortiz de Montellano 1991). Von Daniken (1993) repeats it again and again without informing his readers about the disputes. And [TABULAR DATA FOR TABLE 1 OMITTED] what about the scientists who also often cited the claim uncritically from third-hand information? They apparently liked the idea that electrical current had been used by the ancients and was only rediscovered by L. Galvani and A. Volta. The question regarding the "Parthian power source" was sometimes lost, and so, the conjecture became stated truth. This helped in a public relations campaign for the exhibition of objects from the Iraq Museum in the "Roemer- und Pelizaeus-Museum" in Hildesheim (Germany) in 1978, where the find was presented. While other museums showing the same exhibition correctly called the object "controversial," the Hildesheim museum said, "Unbelievable as it sounds, some 1,800 years before Galvani … the Parthians knew an electrical cell" (Catalogue 1978). The museum presented a gilding experiment to journalists with an open reconstruction model of the "battery" (no asphalt stopper on top).
In 1978 German television (ZDF) journalist G. Kirchner let a Hildesheim restorer wearing a white coat pose as a chemist with a reconstruction model to lend more credibility to the claim. In the book accompanying the television series, Kirchner (1979) states after uncritical presentation of the find of a battery that the battery development department of a certain company was to perform experiments to solve the enigma of the Parthian "battery." First publish the results, then do the research?
Such investigations must be done carefully. Coll (1970), for example, fell into the pseudoscientist's trap of not citing his source of information. He denied the existence of the object based on wrong information from an archaeologist; Von Däniken (1978) thus was able to counter triumphantly.
MacKechnie Jarvis (1960) also could not resist speculation: "The following suggestion is made without the opportunity for visual examination of the find. It is that the object found is a cell of modern origin and that its presence in the desert in the neighbourhood of Baghdad can be explained by the activity of telegraph enterprise during the second half of the nineteenth century."
The fact that the construction of the "Battery of Baghdad" is technically not optimal can allow one to indulge in flights of fancy. H. Gebelein, a German professor and both chemist and alchemist interprets this as a hint that the construction plan for the "battery" might be hidden in ancient mythology: the affair of Venus (in alchemy related to copper) with Mars (related to iron).(2) In Gebelein's view, the copper cylinder corresponds to the vagina, the iron rod to the penis. And what about the presumed lemon juice or vinegar as electrolyte? These were used for contraception in ancient times, explains Gebelein.
While Gebelein's interpretation is really alchemy, the idea that the object might be a sexual symbol and not a battery is certainly worth considering (Priesner, see Jansen et al. 1993).
The Claim: A Shocking Discovery?
Although not likely, what if the Parthians really used electricity? Would it be "a shocking discovery" (Gray 1963)? Certainly not. It would add only one item more to these inventions lost in time, which for one reason or another had no significant impact on the course of history despite their potential (Stiebing 1984). The claim of an ancient power source is not an "impossibility" (Von Däniken 1968). But even if it existed there is no need to postulate external influences leading to or surrounding such an invention.
Just the opposite: Had there been extraterrestrial visitors with space travel technology, they could have shown the Parthians ways to produce much less primitive power sources than the ones the Parthians possibly had.
Notes
1. Other transcriptions of the Arabic name in the literature are Khujut Rabu'a and Chujut Rabuah.
2. Background is the view of some alchemists that ancient mythology is an allegoric form of description and proliferation of the secrets of the alchemists (Gebelein 1991).
References
Bockris, J. O. M., and A. K. N. Reddy. 1977. Modern Electrochemistry II, 3d. print., note on p. 1265. New York: Plenum Press.
Catalogue. 1978. Exhibit: Sumer Assur Babylon, Roemer- and Palizaeus- Museum. No. 182. Mainz: P. V. Zabern.
Coll, P. 1970. Geschafte mit der Phantasie, p. 114. Wurzburg: Arena.
DeCamp, L. S. 1991. The Ancient Engineers. 8th print., p. 252. New York: Ballantine.
Dubpernell, G. 1978. Evidence of the use of primitive batteries in antiquity. In Selected Topics in the History of Electrochemistry, ed. by G. Dubpernell and J. H. Westbrook, 1-22. Princeton, N.J.: The Electrochemical Society. (Contains full English translation of Konig's papers.)
Editors of Time-Life. 1990. Feats and Wisdom of the Ancients. Library of Curious and Unusual Facts, pp. 20-21, 26-27. Alexandria, Va.: Time-Life Books.
Eggert, G. 1995. On the origin of a gilding method of the Baghdad silversmiths. Gold Bulletin 28(1): 12-16.
Gebelein, H. 1991. Alchemie, pp. 106-109. Munchen: Diederichs.
Gray, W. F. M. 1963. A shocking discovery. Journal of the Electrochemical Society 110(9): 210C-211C.
Hunt, L. B. 1973. The early history of gold plating. Gold Bulletin 6(7): 16-27.
Jansen, W., H. Fickenfrerichs, R. Peper, and B. Flintjer. 1987a. Die Batterie der Parther und das Vergolden der Bagdader Gotdschmiede. Part 1. Chemie fur Labor und Betrieb 38(10): 528-533.
-----. 1987b. Ibid. Part 2. Chemie fur Labor und Betrieb 38(11): 586-592.
-----. 1993. Ibid. Part 3. Chemie in Labor und Biotechnik 44(3): 128-133.
Keyser, P. T. 1993. The purpose of the Parthian galvanic cells: A first century A.D. electric battery used for analgesia. Journal of Near Eastern Studies 52(2): 81-98.
Kirchner, G., Editor. 1979. Reportagen aus der alten Welt. 2d. print., pp. 99-103. Franfurt (Main): Fischer.
Konig, W. 1938. Ein galvanisches Element aus der Partherzeit? Forschungen und Fortschritte 14(1): 8-9.
-----. 1940. Neun Jahre Irak. 3d. print., pp. 166-168. Brunn: R. M. Rohrer.
Krassa, P., and R. Habeck. 1994. Das Licht der Pharaonen. Frankfurt: Ullstein.
Ley, W. 1954. The Elements of Khujut Rabu'a and Ctesiphon, Galaxy Science Fiction 9(3): 44-51.
MacKechnie Jarvis, C. 1960. An early electric cell? Journal of the Institute of Electrical Engineers 6: 356-357.
Ortiz de Montellano, Bernard. 1991. Multicultural pseudoscience: Spreading illiteracy among minorities. SKEPTICAL INQUIRER 16(1) (Fall): 46-50.
Paszthory, E. 1989. Electricity generation or magic? The analysis of an unusual group of finds from Mesopotamia. MASCA Research Papers in Science and Archaeology 6: 31-38.
Schwalb, H. 1957. Electric batteries of 2,000 years ago. Science Digest 41(4): 17-19.
Stiebing, W. 1984. Ancient Astronauts, Cosmic Collisions, p. 104. Amherst, N.Y.: Prometheus Books.
Thumshirn, W. 1986. Die "Urbatterie" sollte bloss Damonen abwehren. Frankfurter Allgemeine Zeitung, July 23.
Von Däniken, E. 1968. Erinnerungen an die Zukunft, pp. 51-52. Dusseldorf: Econ. (English translation quoted from Stiebing: Chariots of the Gods, p. 27. New York: Bantam Books).
-----. 1978. Im Kreuzverhor, pp. 105-106. Dusseldorf: Econ.
-----. 1989. Die Augen der Sphinx. 2d. print., pp. 214-223. Munchen: C. Bertelsmann.
-----. 1993. Raumfahrt im Altertum, pp. 100-113. Munchen: C. Bertelsmann.
Gerhard Eggert is a chemist and heads the Conservation Department of the Rheinisches Landesmuseum, Colmantstr. 14-16, D-53115 Bonn, Germany. He does research on archaeological conservation and ancient techniques. This article is based on a paper presented at the Seventh European Skeptics Conference, 1995, Rossdorf, Germany. |
Parthus vértes lovas (κατάφρακτος)
Európa a lovagi harcmodort tőlük vette át. Keleten a páncélos lovasság mint fegyvernem egyébként a méd-perzsa időkig megy vissza, a parthusok ezt a hagyományt csak felújították. |
Az Iraki Nemzeti Múzeumban egy öklömnyi nagyságú, világossárga agyagból készült edényt őriznek, amellyel igen sokat foglalkoztak a technikatörténészek. A vázához hasonlatos tárgy 1936-ban Bagdad határában, Khujut Rabuban, egy hajdani parthus település romjai alól került elő, több hasonló eszköz társaságában; mintegy kétezer évesre becsülik a korát.
Az első leírást Wilhelm König régész készítette róla, az azonban nem tisztázott, vajon ő volt-e az, aki az említett agyagtégelyt valóban ki is ásta – elképzelhető, hogy a német archeológus csupán a múzeum raktárában tette a felfedezést.
A hat hüvelyk magas edénykébe egy aszfaltdugasz illeszthető, amelynek a felső részéből egy vaspálcika áll ki. A tégely belseje rézlemezzel van kibélelve. König úgy vélte, hogy az ominózus tárgyak galvánelemek lehetnek, melyek segítségével kémiai úton elektromos áram fejleszthető. 1940-ben az amerikai Willard F. M. Gray rekonstrukciót készített a leletekről a német kutató leírásai nyomán, s kipróbálta őket a Massachusetts-beli Pittsfieldben, a General Electric ottani erősáramú laboratóriumában. Amikor az edénykét réz-szulfát oldattal töltötték föl, az fél voltos feszültséget produkált.
Az 1970-es években Arne Eggebrecht német egyiptológus ezeket a kísérleteket megismételte, azt gondolván, a parthus időkben friss szőlőlevet használtak elektrolit gyanánt. Az ő elemeivel 0,87 voltos áramot lehetett generálni. Sikerült fémeket galvanizálnia a rekonstruált avar leletek segítségével, s úgy vélte, az ókorban például az ezüst tárgyakon a vékony aranyréteget hasonló eljárással hozták létre.
Az elektromos elem feltalálását a mai napig Alessandro Volta gróf nevéhez fűzi a tudomány, holott valószínű, hogy csak megismételt felfedezésről van szó… |
|
Iustinus XLI, 1–3
A parthusok, akik kezében most – miután szinte megosztoztak a földkerekségen a rómaiakkal – a Kelet fölötti uralom van, a szkíták száműzöttei voltak. Ezt a nevük is nyilvánvalóvá teszi, mert scytha nyelven a száműzötteket parthusoknak mondják … Scythiából belső lázongások folytán űzték ki őket; ekkor titokban Hyrcania meg a dahák, apartanusok és margianusok népei között elterülő pusztaságokat foglalták el …Nyelvük a scytha és a méd nyelv között középen foglal helyet: e kettőnek a keveréke. Ruházatuk egykor saját divatjuk szerint volt; mióta bevonult hozzájuk a gazdagság, olyan, mint a médeké: pompás és redőkbe szedett. Fegyverzetük ősi és scythaforma … A harc náluk abban áll, hogy lovaikon előreszáguldanak, majd hátat fordítanak az ellenségnek; gyakran színlelik a megfutamodást, hogy ezzel üldözőiket elővigyázatlanabbakká tegyék … Gyakran a küzdelem legnagyobb hevében hagyják ott az ütközetet, majd kevéssel utóbb, futtukban újra kezdik a csatát, úgyhogy amikor az ember azt hinné, hogy már legyőzte őket, éppen akkor kell a legnagyobb veszéllyel szembenéznie. Nekik is meg a lovaiknak is pikkelyes vért szolgál védelmül, mely a lovat és lovasát egész testén befedi … minden egyes férfinak több felesége van …Minden időben lovon járnak: lovon mennek a csatába, lovon a lakomára, lovon hivatalos és magánügyek intézésére; lovon álldogálnak, kereskednek és beszélgetnek … Az érzéki élvezetekben mértéktelenek … |
Kiderült, hogy például a teljes Kerekasztal-mondakör parthus előzményekre megy vissza. Idehaza Harmatta akadémikus feszegette először ezt a témát, majd nemrég egy teljes könyv is megjelent a róla:
C. Scott Littleton–Linda A. Malcor
Szkítiától Camelotig – Az Arthur királyról, a Kerekasztal lovagjairól és a Szent Grálról szóló legendák eredetének radikális újraértelmezése
Szkíta Szarvas, Nyíregyháza, 2005 |
Parthian Cataphracts or clibanarii were heavy enough to break any other type of cavalry which opposed them; they were reasonably immune from hand-propelled missiles and arrows, less so from sling pellets or machine weapons. Their attack would be carried out at an ambling trot in close order, and was often only a feint to cause infantry to regroup into close formation to enable the mounted bowmen to create havoc, thus producing a close order/open order dilemma in the ranks. If the charge was pressed home against infantry who had been subjected to prolonged missile attack, who were suffering from lack of food, water, or rest, or who were already disorganized, the chance of success was high. Good, fresh, well-prepared infantry in dense formation were difficult if not impossible to break and could prove disastrously lethal. Horse-archers were almost impossible to destroy; however, they could be dispersed by good light cavalry, who might in turn be open to eventual counterattack. Enemy cavalry could be attacked while the bowmen's own cataphracts threatened any enemy counterattacking. The effect on heavy infantry was more demoralizing than destructive. |
Parthus kataphraktosz, azaz nehézpáncélos lovas
A lovagi harcmodor a szarmatákkal, ill. az avarokkal (parthusokkal) jelent meg Európában. A középkori hosszú, egyenes lovagi kard pedig – a közvélekedéssel ellentétben – nem skandináv, hanem hun eredetű. Erről bővebben a régészeti részben (51. hsz.). Érdekes, hogy a másik nagy lótenyésztő terület, ahonnan a rómaiak viszonylag kisszámú harci ménjeiket beszerezték, a nyugati Ibéria volt. Szintén avar vidék. |
Parthus nehézpáncélos lovag
Kr. u. III. sz. eleje
Falfirka Dura (görögösen Európosz) városából
Mihail Ivanovics Rosztovcev
Caravan Cities
The Clarendon Press, Oxford, 1932, 3. kép |
I. Arszak (Arszakész) érméje
Felirata: ΑΡΣΑΚΟΥ / ΑΥΤΟΚΡΑΤΟΡΟΣ |
|
A carrhae-i csata
Kr. e. 53
A Római Birodalom kiterjedését, sikereit hadseregével alapozta meg. A történelemben csupán néhány, de igen jelentős vereséget tart számon a római történetírás. Ezen csapások közül az egyik legsúlyosabb a Carrhae mellett a parthus haderőtől elszenvedett vereség volt. A csata számunkra nem a vereség ténye miatt fontos, hanem azért, mert a csatát leíró történeti források alapján a Parthus Birodalomról és a lovas hadviselés klasszikus módjáról rendkívül értékes információkat nyerhetünk.
Crassus ambíciói és a római haderő
Marcus Licinius Crassus Sulla alatt szolgált, a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésében döntő szerepe volt. Igen tehetséges hadvezérnek tartották kortársai. Plutarkhosz mértékletes, józan embernek írja le, de ezzel ellentmondóan megemlíti, hogy több esetben kapzsisága bajba sodorta, s végül vesztét is ez okozta.
A hatalom, a dicsőség és a gazdagság iránti vágya közismert volt. Római mértékkel mérve is milliárdosnak számított, a parthusok elleni támadás előtt 7 100 talentumra becsülte saját vagyonát, melyről a történetírók megjegyzik, hogy túlnyomó részben „tűzből és háborúból szerezte, és így a közösséget sújtó szerencsétlenség volt legfőbb jövedelmi forrása”.
Florus történetíró így ír róla: „Isten és ember egyaránt Crassus ellen volt, s a consul, aki csak a parthusok aranyára sóvárgott, tizenegy légiójának elvesztésével és saját fejével fizetett telhetetlenségéért”.
Tagja volt az első triumvirátusnak, ő kapta a „mesés kelet” provinciáit, az akkor igen jól jövedelmező Syria központú régiót, s a consuli címet is elnyerte. A befolyó hatalmas jövedelem, a terület presztízse miatt semmi oka nem lehetett panaszra, azonban Pompeius és Caesar sikerei Crassust mégis cselekvésre késztették.
Minden hadjárat megindításához a Szenátus engedélye kellett, de abban a korban ez már Crassust (sem) érdekelte, minden felhatalmazás és parthus provokáció nélkül zaklatni kezdte a parthus területek határ menti városait.
A haderő egyik alparancsnoka fia, Publius Crassus volt, aki a galliai hadműveletekben Caesar mellett már kitüntette magát, valamint Cassius, aki később a Caesar elleni gyilkosság egyik fő alakjává válik.
Crassus a klasszikusnak mondható római haderőt vitte magával. Hét teljes légió 34 000 főnyi gyalogos harcossal képezte a sereg fő erejét. A légionáriusok fegyverzetét a hajítódárda (pilum), a rövid, egyenes kard és a nagy, szögletes pajzs alkotta. Ezek a katonák igen fegyelmezett harcosok voltak, kitartóak, szívósak, s a hadtest nagy erényeként számos csataformációba rendezve voltak képesek átrendeződni és abban harcolni.
Emellett 4 000 főnyi lovasság, melynek egy részét a más harcokban jól szereplő galliai lovasok adták, valamit 4 000 főnyi egyéb könnyű fegyverzetű harcos, többek között íjászok alkotta Crassus haderejét, amely így kb. 42 000 főt tett ki.
Meg kell jegyezni, hogy a római hadtestben lévő csatlósok íjai messze nem képeztek oly ütőerőt, amivel méltó ellenfelei lehettek volna a parthusok visszacsapó íjainak.
Ez semmiképpen nem „expedíciós”, inkább „csapásmérő” jellegű haderőt képviselt abban a korban. Crassus hadi karrierjét nézve minden más esetben a biztos győzelem borítékolható lett volna.
A surena és a parthus haderő
A parthusok vezérét több módon hangzósítják, Surena, Surenus, magyar szerzőknél a Szörény is előfordul, neve valószínűleg rangját jelzi. Tudjuk róla, hogy rangban, hatalomban a király után az első volt, családjának különleges előjoga volt, hogy a koronázásakor a király fejére helyezzék a koronát (talán a magyar nádornak megfelelő funkciót töltött be).
Rendkívül gazdag volt, poggyászát ezer teve szállította. Plutarkhosz magas termetű, már-már „asszonyi szépségű” emberként írja le, fényes páncélzatba és méd divat szerinti ruházatba öltözött. A római vezérekkel szemben hadjárat alatt sem vetette meg a kényelmet, sőt még ágyasai is elkísérték útjaira.
A csata lefolyásából viszont kiderül, hogy nagyon jól ismerte a lovas hadviselés fortélyait, s kiválóan használta ki a helyszín adottságit és a lovas harcmodor lehetőségeit.
A parthus hadviselés a lovas hadviselés etalonjaként definiálható. Gyalogos csapatokat (bár a parthus haderőben jelentős számban léteztek ilyen alakulatok) nem vitt magával Surena, ezek Orodész nagykirály éppen Arménia felé vitte. A had magját a nemesi nehézlovasság adta. Bőrből, bronzból és vasból készült lemez-, illetve pikkelyvértet viseltek, fegyverzetüket egy hosszú lándzsa, íj, rövid kard, illetve tőr alkotta. Támadásuk lényege az elsöprő lovasroham volt, melynek igen nehéz volt ellenállni, főként hogy a lovakat is vértezettel látták el. A nemesi had messziről is igen szép látványt nyújthatott, hiszen a vértezet csillogása távolra ellátszott. Ez a „vizuális hadviselés” igen fontos tényező, a sereg magát mint „a Fény seregé”-t is definiálhatta.
Mindamellett a hadviselés nagyon fontos tényezője volt a korban s később is, hogy ki milyen pozícióban áll a Nap járáshoz képest, kit vakít el a direkt vagy a fegyverekről visszatükröződő fény. Egy fényes fémvértezettel rendelkező egység nagymértékben zavarhatta a szemben állókat. Ezt a tényezőt Surena nagyszerűen használta ki a csata folyamán.
A haderő másik felét a közemberekből álló könnyűlovasság alkotta. Semmilyen vértet nem viseltek, fegyverük egy nagy hatótávolságú íj, valamint egy kard volt. A hadviselés lényege a lovasok csapatos, összehangolt mozgásában rejlett, kerülték a kézitusát. Denison Görgy 1884-ben nagyon szépen fogalmazta meg, hogy a parhus lovasság úgy működött, hogy „ember és ló ugyanazon gondolattól vezettetve egy és ugyanazon testet képezzenek”. A jellegzetes könnyűlovas hadviselés, melyet Európa a hun és magyar hadak jóvoltából ismert meg, már a parthusoknál is igen kifinomult formában létezett. A hellenisztikus műveltség történetírói láthatóan nem tudták, mit gondoljanak a támadásból menekülésbe váltó, hátrafelé nyilazó, majd újra rohamra induló lovas egységekkel.
A harmadik, de elengedhetetlen részét a hadnak az utánpótlás képezte. A sereget tevék százai követték, melyek meg voltak pakolva nyílvesszőkkel teli tegezekkel. A csata kimenetelében ennek az utánpótlásnak igen nagy szerepe volt.
A csata helyszíne
Carrhae városa – mai nevén Harrán – az Euphratésztől keletre néhány napi járóföldre fekszik, nem messze a híres Edessa városától. A római Syria provinciát és a parthus Mezopotámiát az Euphratész folyó választotta el. A terület már a római korban is erősen elsivatagosodott, kopár, gyér növényzetű vidéknek számított. Mivel a támadás időpontja júniusra esett, igen nagy volt a hőség.
Bár magát a csatát Carrhae városához kötik, a hadműveletek nagy része nem itt, hanem a közeli Balissus folyó mentén zajlott, s a városnál csak a visszavonulás éjjelétől került sor összecsapásokra.
A hadművelet története
Crassus Kr. e. 53-ban rabolni, fosztogatni kezdte a parthus határtelepüléseket. A parthusok részéről először követek érkeztek, akik eredménytelenül próbálták rendezni a feszült helyzetet. A parthus követség hivatkozott a Kr. e. 63-ban megkötött békére, Crassus azonban elzavarta a követeket azzal, hogy „majd Seleuciában válaszol” – vagyis majd tárgyal, ha legyőzte a parthusokat.
A próbálkozás eredménytelen volt, sőt úgy tűnik, hogy Crassus Arménia uralkodóját is be kívánta vonni a hadműveletbe, mintegy megosztandó az ellenfél haderejét.
Crassus teljes haderejével Zeugma városánál kelt át a határfolyón, az Euphratészen, s benyomult Parthiába. Az ellenségnek sokáig hírét-hamvát nem lelték. 4-5 napon át vonultak a pusztaságban, de még mindig csak a parthus lovasok nyomait látták. Amazok rendületlenül vonultak visszafelé. Hozzá kell tenni, mindez rekkenő hőségben történt, ami meglehetősen kimerítette a római katonákat.
Carrhae-nál Crassus előőrsöket küld ki, ezek tagjai közül alig tér vissza valaki. A túlélők hatalmas sereg közeledtéről adnak hírt, erre a római haderő széles vonalban húzódik szét, hogy megakadályozza a bekerítést. Crassus azonban hamarosan átlátja ennek a taktikának a hibáját (gyakorlatilag egyetlen lendületes lovasrohammal felmorzsolható a sereg), s klasszikus négyszögletes, 12 főnyi, mély sorokba rendezett védekező alakzatba vonja össze csapatait.
A középhadat maga Crassus vezeti, a két szárnyon az ifjabb Crassus és Cassius áll.
Így érik el a Belik (Belissus) folyót. Itt rövid időre megállnak, vizet vesznek. A katonák megörülnek a folyóvíznek, s tábort kívánnak verni, hogy a csata napja előtt kipihenjék magukat. Crassus azonban – fia és a vele lévő lovasok követelésére – a parthus csapatok közelségére hivatkozva támadást követel. A hadparancs olyan gyorsan jön, hogy a római katonák menet közben fogyasztják el az ételt.
A surena az első sorban a könnyűlovasságot állítja fel, mögéjük a nehézlovasságot, melynek fényes páncélzatát ruhákba takarja, hogy megtévessze a rohamozó ellenséget. A rómaiak magabiztosan támadnak, ekkor azonban a két sor váratlanul helyet cserélt. A takarók alól kibukkanó páncélzat vakító csillogással veri vissza a Nap sugarait a meglepett rómaiak szemébe. Ezzel egy időben dobok és más zajkeltő eszközök hangja dübörög fel, s keveredik a parthusok harci kiáltásaival. A rómaiakat ez szörnyen megrémíti.
Először a parthus nehézlovasság indul rohamra az ellenfél középvonala felé, de hirtelen kettéválik, s a két szárnyra csap le, majd szétszóródást színlelve körülveszik a négyszögbe rendeződött légiókat.
Crassus a könnyűfegyverzetű csapatokat indítja meg, ellentámadása azonban összeomlik a rettenetes nyílzáporban.
A parthus könnyűlovasság újra és újra előrelendülve, visszavonulva, körözve a rómaiak körül szüntelen nyílzáporral tartja sakkban az ellenséget. A rómaiak vesztesége kétségbeejtő. Mivel a tömött sorokban álltak fel, az avaroknak gyakorlatilag célozniuk sem kellett, szinte minden nyílvesszejük embert talált. A harcedzett légionáriusok elképedve tapasztalták, hogy a parthus íjaknak nincs ellenszere: a nyílvessző pajzson és páncélon egyaránt áthatol.
A római haderő már csak abban reménykedhetett, a parthusok kifogynak a nyílvesszőkből. A kézitusáról szőtt futó ábrándokat azonban a távolban megjelenő tevék gyorsan szertefoszlatták… A könnyűlovasok gyors tegezcsere után azonnal visszatértek, s Crassuson az újabb nyílzápor közepette úrrá lett a csüggedés.
A római seregben kitört a pánik. Védekezni nem tudnak hatékonyan, támadni nem lehet az ellenfél kitérő hadműveletei miatt, de visszavonulni sem lehet, mert a sivatagban nincs hova, a legközelebbi erődített város, Carrhae, több órányi erőltetett menetre van.
Az ifjú Publius Crassus támadásra határozza el magát, 1300 lovassal (köztük a híres galliai nehézlovasság), 500 íjásszal, és 4 000 légionáriussal (8 cohors) nekironté a parthus vonalaknak. A parthusok mintha menekülnének, az ifjú Crassus a nyomukban, eltávolodva a főseregtől. Pár pillanat azonban, s a gyűrű bezárul a felelőtlenül előre nyomuló rómaiak körül. Megkezdődik a mészárlás. Az avar hadmozdulatot megkönnyítette, hogy a rómaiak olyan porfelhőt vertek fel, ami lehetetlenné tette a tájékozódást. A túlélők egy magaslaton körbe rendeződnek, de ez újabb baklövésnek bizonyul, hiszen jobb célpontot nem is nyújthatnának az egymást fedezetlenül hagyó katonák. Alig 500-an vannak (nagy részben gall nehézlovasság, akinek volt némi esélyük a parthus nehézlovassággal való harcban), amikor megadják magukat. Az egész támadás alig több mint két óra alatt összeomlott, s a római hadtest gyakorlatilag megsemmisült!
Az avar lovasság visszatér a Crassus vezette fősereghez, s az ifjú Crassus fejét lándzsán hordozzák körbe.
Az első nap végén, a Nap leszálltakor a parthusok beszüntetik a mészárlást. A sereg teljesen magába zuhant, maga Crassus is képtelen volt bármit tenni. Az alacsonyabb rangú parancsnokok kezdték megszervezni a visszavonulást – vagy inkább a menekülést. A sebesülteket és a túléléshez nélkülözhetetlen dolgokat a rómaiak a helyszínen hagyják, teljes köztük a szervezetlenség. Óriási a káosz: amikor a sebesültek rájönnek, hogy társaik magukra akarják hagyni őket, hatalmas lármát csapnak. Maga Crassus már teljesen magába roskadt, Cassius és Octavius parancsnoksága alatt folyik a menekülés. Egyetlen reményük, hogy az éj leple alatta a város falai mögé tudnak vonulni.
Éjjel a katonák kisebb-nagyobb egységekre beomolva tévelyegnek a sivatagban. A parthusok egyelőre nem törődnek velük, csak másnap csapnak le a leszakadókra, megsemmisítve vagy elfogva őket. A mintegy 4000 főnyi veszteség mellett legalább 1500 fő lelte így halálát, vagy esett az ugorok fogságába.
A csata harmadik napján 5000 római a hegyes területeken besáncolta magát. Crassus 500 főnyi lovassággal Syria felé menekült. Később visszafordult, mert a surena a megadás feltételeiről szóló tárgyalásra hívja. A tárgyalásból harc lesz, és Crassust tisztjeivel együtt meggyilkolják. Egyesek szerint Crassust azért ölték meg, mert gyalogosan lépett a parthus vezérek elé, s ezt ők sértésként értelmezték.
A parthus haderő méretét kizárólag becsülni lehet. Az egyes leírások 15 és 50 ezer fő közötti adatokat közölnek, a legvalószínűbb becslés 1 000 nehézfegyverzetű lovast és 9 000 főnyi lovas íjászt feltételez, ehhez társulva pedig 1 000 tevényi hadtest szállította az utánpótlást, a nyílvesszőkkel megrakott tegezeket.
A csata mérlege
A parthus haderő szó szerint megsemmisítő vereséget mért Rómára. A hadból mintegy tízezer fő tért vissza az Euphratészen át, a többiek meghaltak vagy fogságba estek. A parthusok megszerezték a légiójelvényeket, ami a lehető legnagyobb szégyen volt egy római hadvezérnek, illetve a légióknak. Crassus a közel-keleti haderőt mind fizikailag, mind erkölcsileg lenullázta. Mivel a római hatalmat a provinciákban a jelen lévő légiókra, katonai erőre alapozta, a keleti provinciákban megingott a hatalma, hiszen a legszükségesebb helyőrségen kívül Crassus elvitte az összes mozgósítható katonát (7–11 légió) , s nagy részük nem tért vissza.
Crassus a hadvezetés során több, egyenként is a végveszélyt kockáztató hibát követett el:
1. Megfelelő előkészítés, felderítés és tájékozódás nélkül fogott bele a hadműveletbe. Nem tanulmányozta a lovas hadviselést, s egyáltalán nem vette figyelembe saját csapatainak hátrányait. Támadását a legnagyobb hőség idejére, júniusra időzítette.
2. A római légiók nem voltak felkészülve a sivatagi hadviselésre, és semmilyen utánpótlási vonalat nem építettek ki. Ezzel szemben az avarok megfelelő utánpótlással rendelkeztek, és a sivatagi hadmozdulatokhoz is kellőképpen fel voltak készülve, mivel „hazai pályán” mozogtak.
3. Lehetősége lett volna csapatait jól védhető hegyi útvonalon vezetni, ahol a lovas haderő előnyei nem érvényesülhettek volna, és római haderő nagyságrendekkel jobb eséllyel indulhat. Ehelyett a nyílt pusztaságot választotta, hol egyértelműen hátrányban volt.
4. Stabil táborhely, biztos háttérpont kialakítása helyett azonnal nekirontott a parthus haderőnek, hagyva, hogy egy fiatalabb, tapasztalatlanabb tiszt befolyásolja.
5. Az embereit többnapi menetelés után, fáradtan küldte csatába. A legjobb sereg ütőereje is megcsappan a kimerítő sivatagi menetelés után. Legalább egy éjszaka kellett volna a sorok rendezésére s a támadás átgondolására, amit katonáinak Crassus nem biztosított.
6. Hagyta, hogy fia a sereg jelentős részével leváljon, s a jelentős túlerővel harcba bocsátkozzon. Crassus nem használta ki azt az időt, amit azzal nyert, hogy fia lekötötte a parthus haderő jelentős részét. Az ifjú Crassus hagyta magát bekeríteni, és egy olyan helyen vonat össze csapatit, ahol még védtelenebbé váltak.
7. Visszavonuláskor hagyta szétforgácsolódni csapatait, fokozva ezzel a veszteségeket. A szervezetlen menekülés nemcsak a lemaradókra nézve volt halálos, de a főcsapat túlélési esélyét is rontotta.
8. Végül pedig tudhatta, hogy a surena el akarja fogni – semmi sem jelent ugyanis nagyobb dicsőséget, mint élve elfogni az ellenség hadvezérét –, mégis visszafordult.
A hadtörténelem szerint a parthusok „nem használták ki a győzelmet”. Vagyis nem indítottak büntetőhadjáratot, holott gyakorlatilag akadály nélkül hatolhattak volna be a Római Birodalom területére. A behatoló haderőt megsemmisítették, céljukat elérték, a bosszút azonban nem tartották fontosnak.
A csata utóélete
A Római Birodalom egy időre megtanulta a leckét, s igyekezett jó szomszédi viszonyt kialakítani a Parthus Birodalommal. Antonius vezetett egy nagyobb hadsereget Parthia ellen, de a 113 000 főnyi, jól felkészült hadsereg gyakorlatilag megszégyenülve, több mint 40 000 főnyi veszteséggel volt kénytelen visszatérni.
A parthusok belháborúi idején, a császárkorban egy nagyon rövid időre római hadak be tudtak hatolni egészen a Zagrosz–Urmia-tó vidékéig, ez azonban a legrövidebb életű hódítások közé tartozott, szinte azonnal ki is vonultak innét.
Sok történész a carrhae-i diadal szülte féltékenységnek tulajdonítja a surena kivégzését... |
Parthus páncélos lovag
Az avar vértezet az európai lovagi fegyverzet előképe. Valószínűleg a Crassust Kr. e. 53-ban legyőző Surena (szörény?) is ilyen páncélzatban harcolt. |
A makedón igát lerázó Arszak neve egyesek szerint nem is tulajdonnév, mivel jelentése 'uruság, uraság'. Például a kitűnő jogtörténész, Beleházi Bartal György is ezen a véleményen volt. Vö.: Urartu–Ararát. |
| Minden, amit a Parthus Birodalomról és az Arszakida-dinasztiáról (Kr. e. 247–Kr. u. 228) tudni kell |
[20-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
