|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.24. 08:41 - |
Az avarok története kb. Kr. u. 310-től 557-ig |
Mleccshák: barbárok, civilizálatlan emberek, akiknek tisztátalan szokásaik vannak, pl. húst esznek. A védikus írások számos mleccsha népet sorolnak fel: hara, huna, barvara, gurunda, saka, khasza, jávana, pallava, romadzsa, sabara stb. Ők mind a védikus társadalmon kívül állnak. Azzal, hogy Njuhát a mleccshák királyának nevezi, a Bhavisja-Purána egyértelműen kimondja, hogy a vízözönhöz vezető események nem Indiában játszódtak le (bár az Indiát is érintette). |
Végső soron a hunok története is az ősi Elő-Ázsiába vezet vissza, akárcsak az avaroké. Nem véletlenül keresik többen az óegyiptomi forrásokban őket.
Prokopiosz szerint a hunokat vagy legalábbis azok egy részét, akikre az ő korában ezt a nevet alkalmazták, régen kimmereknek nevezték: "In the old days many Huns, called then Cimmerians, inhabited the lands I mentioned already. They all had a single king. Once one of their kings had two sons: one called Utigur and another called Kutrigur. After their father's death they shared the power and gave their names to the subjected peoples, so that even nowadays some of them are called Utigurs and the others – Kutrigurs."
Ugyancsak tőle tudjuk meg: "Beyond the Sagins dwell many Hunnish tribes. The land is called Evlisia and barbarians populate the sea-coast and the inland up to the so called lake of Meotida and the river Tanais. The people living there were called Cimmerians, and now they are called Utigurs. North of them are the populous tribes of the Antes."
Procopius
Libri de bellis VIII – Opera omnia I–III
Szerk. J. Haury, Lipcse, 1905–1913, 501–502. o. |
Mint az alábbi térkép is jelzi, ekkoriban – a Heftalita-hun Birodalom fennállása idején – nagyobb hunogur (hun-avar) csoportok éltek Európában, a Fekete-tenger északi partjainál. Theophülaktosz Szimokattész pedig azt is elárulja nekünk, hogy ezek az onogurok bizony már városokban éltek, így maguk építették fel például Bakat városát.
Most probably the Onogurs lived in the lands east of the Proto-Bulgarians, along the northern coast of the Black Sea. According to the Syrian compilation of Zachariah the Rhetor, Avnagur-Aunagur inhabited the steppes north of Caucasus, living as nomads.
However, Theophilactus Simocatta (Historae; ed. C. de Boor, Lipsiae, 1887, p. 259) informs us that they had towns – in earlier times they had built the town of Bakat. More precise about their dwellings is the 'Cosmographia' of Ravennatis Anonymi (Cosmographia; ed. M. Pinder et G. Parthey, Berolini, 1890, p. 170–171) who locates 'Patria Onogoria' above the Pontus near the lake of Meotida (the Sea of Azov).
Sőt, némely adatok arra engednek következtetni, hogy a későbbi heftalita beköltözések idején, a VII. században a hunoguroknak errefelé már saját püspökségük volt.
Judging from some eparchial lists from the end of the 7-th or the beginning of the 8-th century, in the 7-th century there was an Onogurian episcopate in the Gothic eparchy. This attests the early spread of the Christianity among the Onogurs (Gy. Moravcsik, Zur Geschichte der Onoguren – Ungarische Jahrbücher, X, 1930, p. 64).
Rendkívül értékesek az örmény adatok a Kaukázus-vidéki onogurokról.
The Onogurs are also known to some eastern authors, but there their name is so altered that their identification is very difficult and sometimes even impossible. Most numerous are the records about the Onogurs in the Armenian sources. The earliest are in the work of Egishe, written between 458 and 464 (O Vardane i vojne armjanskoj; Per. s armjanskogo akad. I. A. Orbeli, Erevan, 1971, s. 31.). Egishe mentions that to the north of the land Chora (the Derbend pass) lived the Huns Hajlandur (hajlandur'k). They already had a 'royal clan', that is, tribal aristocracy, and Christianity was beginning to spread among them. They maintained connections with the Kushans - in 454 a young Hajlandur at the service of the Persian ruler Yazdgird II (438-457) ran away to the Kushans, warned them about the forthcoming Persian attack and thus contributed to the victory of the Kushans. According to A.D. Gadlo the identification of the Hajlandurs with the Onogurs is confirmed by a fragment of the history of Egishe, preserved in the 10-th century Armenian author Moses Kagankatvaci, where the country of the Hajlandurs is called Aguandria (Aluandria), that is, country of the tribe Aguandur. This name resembles the ethicon auangur-avnagur by which the Syrian texts call the Onogurs.
The texts also locate north of the Caucasus the Unogundurs, a name that is very similar to that of the Onogurs. Almost all chroniclers connect the Unogundurs with the Proto-Bulgarians. For example the Byzantine patriarch Nicephorus calls the ruler of Great Bulgaria khan Kubrat "the ruler of the Unogundurs", (Nicephorus Patriarcha, Breviarium; ed. C. de Boor, p. 24) and both Theophanes the Confessor and Constantinus Porphyrogeneus explicitly state that the Bulgarians, settled in the Balkans, had been called earlier Unogundurs (Theophanes Confessor, Chronographia; ed. C. de Boor, I–II, Lispiae, 1883, p. 357; Constantinus Porphyrogenitus, De thematibus et de administrando imperii; Bonnae, 1840, p. 46; Istorija agvan Mojseja Kagankatvaci, pisatelja X veka; Per. s armjanskogo K. Patkanjan, Sankt-Peterburg, 1861, s. 11., Compare A. V. Gadlo, Etnicheskaja istorija Severnogo Kavkaza, s. 55–56).
The Armenian geography, written at the end of the 7th century and attributed to Ananij Shirakaci, also attests the Bulgarian affiliation of the Unogundurs. It says that north of the Caucasus "live the peoples Turk and Bulgar (Bulgark), who are named after the local rivers: Kupi-bulgar, Duchi-bulkar, Oghondor (Olhontor)-bulkar – the immigrants and Chdar-bolkar." (K. Patkanov, Iz novogo spiska "Geografii", pripisajvaemoj Mojseju Horenskomu; Zhurnal Ministerstva Narodnogo Prosveshtenija, 1883, ch. CCXXVI, s. 21–32)
The name Onghondor-blkar in the Armenian geography is a variant of the older Vh'ndur-bulgar in the History of Moses Horenaci and the both works give the Armenian form of the ethnicon transcribed in Greek as Unogundur or Unogur. Because of the similarity of the two names as well as the location of the two tribes, it is generally accepted that Unogundurs and Unogurs are two written forms of one tribe. This is confirmed by the deacon Agathius – hartophilacs of the Constantinople patriarchy and compiler of the acts of the VIth ecumenical council in 680–681 AD, who in a rider to the council's acts from 713 AD names the Bulgars of khan Tervel "Unogurs-bulgars". |
A Heftalita Birodalom Kr. u. 500 körül
In Europe the Kidarites became known as the Avar Huns, first mentioned attacking the Sabirs in 460 AD and who entered Europe in 557 |
Chionites (Red Huns)
From the Middle Persian word xiyon, 'Hun', a Hunnic tribe that began encroaching upon the frontiers of Iran and the the Kushan state circa 320 A.D. A distinct people from the Hephtalites, the Chionites were also called 'Red' Huns. Shortly after 340 (?) A.D., the enigmatic leader Kidara pushed the Kushans out of northern Pakistan and gave his name to this short-lived dynasty. At the end of the 4th century, a new wave of Hunnic tribes (Alchoni) invaded Bactria, pushing the Kidarites into Gandhara. The Kidarites in northern India continued to mint debased gold and copper coins until the end of the 5th century. Dates and attributions below are questionable. Kidarite principalities may also have existed at Kota Kula, in Kashmir and Taxila; the names of the monarchs in those areas are unknown.
Kidara's southern Xionites were the first "Hunas" to bother India. Indian records note that the Hūna had established themselves in Afghanistan and North-West Frontier Province in present day Pakistan by the first half of the fifth century, and the Gupta emperor Skandagupta had repelled a Hūna invasion in 455.
Kidarite dynasty in Bactria
- Kidara I...........................................fl. c. 320 CE
- Kungas....................................................330's ?
- Varhran I..........................................fl. c. 340
- Grumbat............................................c. 358-c. 380
- Kidara (II ?)......................................fl. c. 360
- Brahmi Buddhatala..................................fl. c. 370
- unknown name.......................................fl. c. 390
- Varhran (II).......................................fl. c. 425
- Goboziko...........................................fl. c. 450
- Salanavira............................................mid 400's
- Vinayaditya..........................................late 400's
 
I. Kidara érméjének elő- és hátlapja
Átmérő: 18 mm
Tömeg: 7,74 g
Feliratai: KaPaN (bal oldalt), KiDaRa (a karja alatt), GaDaHaRa (jobb oldalt) |
Áttekintés a hunok (kunok) történelméről, annak okán, hogy az avarok történelme összefonódott a haftalita-hunokéval 310 körül:
Many historians consider the Huns (meaning "person" in Mongolian language) the first Turkic people mentioned in European history. References in Chinese sources to peoples called the Xiong-Nu (Hsiung-nu) go back to 1200 BC. Their Xiong rulers, first mentioned as a family in 1766 BC in the story of Chunwei and the fall of the Xia dynasty, may be the ancestors of the later, better-known (to western scholars) Huns, though not all scholars agree. Korean legend takes the stand that an alliance of northern Altaic tribes under a "Huan" ruler from 7193 BC pre-dated the establishment of China.
European Huns
A group called the European Huns and led by Attila the Hun is considered, with little certainty, to be the western extension of the royal Xiong family centered around Karaganda. Establishment of the first Hun state is one of the first well-documented appearances of the culture of horseback migration in history. These tribespeople achieved superiority over their rivals (most of them highly cultured) by their splendid state of readiness, amazing mobility and weapons like the Hun bow.
Attila's European Huns, like the eastern Xiong's 'Nu' (i.e. slaves) formed from groups of unrelated tributary peoples. In the European case Alans, Slavs and especially Gothic tribes all united under the Hun family military elite. Subsequently the term "Huns" became one of the derogatory terms for Germans (see, for example, "Kraut"). American and British forces during World War I and World War II commonly used the name, but this usage has declined recently.
Xiong-Nu Dynasty
The earliest reference in Chinese sources to a people called the Xiong-Nu (Hsiung-nu) goes back to early 12th century BC, in writings about the campaign by King Wuding of the Shang Dynasty against the Gui Fang tribe, which is regarded as a name of one of the Huns' vassal Nu tribes. Some vague archeological sources support this account, but await verification. Bronze inscriptions and oracle turtle-back bones from sacrificial worship prove the historical existence of the campaign but the Gui Fang did not necessarily equate to the core Hun clan per se.
Many scholars identify the Xiong Nu Xiong with the Huns because of similar descriptions of their appearance and living habits. Other scholars, confusing the Piong with their Nu serf and vassal tribes, find differences. Still others argue that any common appearance and habits also appear among various other tribes residing on the Mongolian steppes, rather than identifying characteristics specific to the Xiong and the Huns. Nevertheless, all agree that the two peoples shared aspects that are more than a coincidence.
With the exception of the 43–118 AD "North-South" feud, the Hun dynasty survived as a fairly tightly-knit political power until the 4th C. when the Nu tribes decisively threw off the yoke of the Xiong dynasty. Whether increasing squabbling amongst the Xiong dynasty caused their subjects to lose faith in them, or some other cause occurred, Hun unity came to an end. The rock was shattered and clans claiming the Hun name (Hunnoi, Chionites, Choni, Xiong, etc.) dispersed as nothing more than piratical raiding bands. They appear south in Persia (the Xiyon camel tribes – Chionites – in AD 320, also known as Red Huns), while a portion remained east in China (the Xiong deer people), and finally in one last brilliant flare west in Russia (the Hun horse tribes in AD 360).
The Hua managed to succeed to the Hun heritage in a campaign which spread from Bactria to Europe. After the failure of Xiong's Zhou county the influence of the Hua dragon tribe started to expand. The influence of the northern deer-people retreated north up the Yenisei as the Hua chased a western portion of the Hunnoi (Alchon/Alchoni often called "White Huns" and confused with Hephthalites) into what is present-day Uzbekistan in the late 4th century, while the easternmost branch would later found the Xiong's last eastern dynasty Xia (407–431). The colour names of the European Persian, Bactrian and Chinese Hun tribes may have something to do with their flank designations. Though apparently fleeing China from the Hua in the mid-4th century, later the Huns' Alchon component are recorded as in union with them (Varkun) against the western-most branch.
By 460 the Hua had begun to take over Central Eurasia. The Yuezhi's Hephthal family had become their ruling clan in Xinjiang by 507 and sometime during his rule (507–531) the Hua, now a unit with the Choni, left under Sarosios's father to conquer the Hunnic remnants in the West, leaving their Hephthalite brethren to fend off Juan Juan advances alone and relocate their seat of power with the Indian branch.
After this the Huns as a power unit disappear from history, though certain nations and noble families of Turanian origin continued to carry variations of the name into the present.
List of Important Hun Rulers (Tengrikut/Tangriqut/Shanyu/TarKhaan)
This list is incomplete and needs correction
1st Dynasty
| c. 1800–1766 BC |
Chungvi / Chunwei / Sunni mythology places |
| ?–270? BC |
Ta |
| 270–240? |
Tangriqut? |
| 240–209 |
(Tumen / Tu-Man Tengriqut) |
| 209–174 |
Mo-Tun / Mao-Tun / Batur Tengriqut |
| 174–161 |
Ki-Ok / Kokkhan |
| 161–126 |
Chun-Chin / Kunkhan |
| 126–114 |
I-Tsin-Xien / El'chishy |
| 114–105 |
Wu-Wey / Uvey |
| 105–102/1 |
Wu-Shi-Lu-Ir / Uyshilar |
| 102/1–101/0 |
Zhou-Li-Hu / Kulighu |
2nd dynasty (Name unknown)
| 101/0–96 |
Chu-Di-Hu / Qutighu |
| 96 |
Possible unknown ruler |
| 96–85 |
Hu-Lu-Ku / Hulugu |
3rd dynasty
| 85–68 |
Huandi / Chuangdi |
| 68–60 |
Hsu-Lu and Chuan-Chou / Shuluy Qanghuy |
| 60–58 |
Uyanquti |
| 58–31 |
Ho-Han-Yeh / Khukhenye I, opposed by:
|
Bosiuytang-Zhuki (West)
Huge (Northwest)
Cheli (Southwest)
Uji (Northwest) |
58–56
58–57
58–56
58–57 |
|
Zhunzhen (West)
Zhizhi-Guduhu (East) |
56–54
55–47 | |
| 31–20 |
Fu-Chu-Ley-Ju-Di / Pozhulonuti |
| 20–12 |
Su-Xie-Ju-Di / Shuzhunoti |
| 12–8 |
Che-Ya-Ju-Di/Qiyanoti opposed by... Ulunoti 11–10 |
| 8 BC–AD 13 |
Wu-Zhou-Liu-Ju-Di / Uchilonoti | |
Altheimék egyébként felhívták a figyelmet arra, hogy a Szászánidák nem kaptak túl sok lehetőséget az önálló politizálásra a Heftalita-hun Birodalom árnyékában, szinte nem is léphettek diplomáciai vonalon az onogur nagykirály tudta és engedélye nélkül... Hozzájuk képest a hunok mindenképp „erős”-nek, „hatalmas”-nak (haital) minősültek, amit maguk a heftaliták a fehér jelzővel fejezhettek ki.
Mégis valószínűbb talán, hogy a fehér-hun elnevezés hátterében az égtájak szerinti felosztás rendszere áll. Eszerint:
Fehér = nyugat a fehér-hunok mozdultak el először nyugat felé a mai Észak-Kína, Mongólia területéről
Fekete = észak a fekete-hunok a történelem bizonyos szakaszában más hunoktól északra laktak
Vörös = dél a vörös-hunok a kunok valamely déli csoportja
Kék = kelet kék-hunokról még nem kaptam hírt (elég érdekes viszont a kök-türk elnevezés, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a türkök korábban a hunok egy csoportja vagy egy általuk alávetett nép voltak) |
|
H. W. Bailey
Harahuna
In: Asiatica – Festschrift Friedrich Weller, Leipzig, 1954, 12–21. o.
Indian sources do not distinguish precisely between the Kidarites and the Hephthalites, designating the invader merely as Hunáas, though there are allusions to the S´veta Hunáa "White Huns" (evidently the Hephthalites). There is also possible mention of "Red Huns" and "Black Huns". |
„A kutatók közül Tóth Sándor volt az, aki megpróbált elszakadni a fehér és fekete magyarok etnikai csoportokként való értelmezésétől. A témával foglalkozó első tanulmányában hierarchikus különbségre gondolt: a fehér magyarok voltak előkelőbbek, a fekete magyarok pedig tőlük függő helyzetben voltak.”
Hogy a szegedi Tóth Sándor elképzelése mennyire nem új, az a Pallas-lexikon idézett címszavából egyértelműen kiderült. Elég felütni a lexikon megfelelő kötetét, hogy bárki meggyőződhessen róla: amit Tóth a fekete és fehér etnikai jelző értelmezéséről ír, az már őelőtte legalább száz esztendővel ismert gondolat volt. A téves állítás természetesen Klima László számlájára írandó. |
Klima László
Fehérvár, Fehéregyház, Fehértemplom
Névtani Értesítő 15 (1993), 185–191. o.
1992 őszén Sátoraljaújhelyen, a népvándorlás kor fiatal kutatóinak III. konferenciáján előadást tartottam Fehér és Fekete. Duális társadalmi struktúrák a népvándorlás kori népeknél címen. Az általam akkor előadott elmélet a fehér és fekete színek szimbolikus jelentéséről logikusan vezetett oda, hogy előadásom végén a címben szereplő földrajzi neveknek is új magyarázatát adjam. Ugyan a konferencia anyaga megjelenik a Miskolci Herman Ottó Múzeum évkönyvében, de nem tartom haszontalannak, hogy a névtannal foglalkozó kutatók számára az őket érdeklő részt itt újra kifejtsem. Ehhez azonban először össze kell foglalnom előadásom tartalmát. Ez következik most.
A történeti forrásokban több népvándorlás kori etnikum neve előtt szerepel a fehér és/vagy fekete jelző (pl. fehér és fekete magyarok). Ezeket előadásomban a teljesség igénye nélkül felsoroltam, most ezt újra nem teszem meg.
Az általam bizonyítani kívánt cél az volt, hogy fehér és fekete jelzővel az adott etnikum két egymással szembenálló csoportját jelzik, éspedig azért ezekkel a színekkel mert azok a dualisztikus mítoszok két egymással küzdő főhősének, a jónak és a rossznak a szimbólumai. (A fehér és a fekete jelzők jó – rossz értelmű használata máig fennmaradt nyelvünk szólásaiban.)
A színek jelentését a népvándorlás kori népeknél már többször elemezték a kutatók. Munkásságuk eredményeképpen ismert az a rendszer, amelyben a négy égtájnak négy szín felel meg. A fehér a nyugat jelképe, a fekete északé, a kék keleté, a vörös pedig délé. (de Saussure, L. 1923. 235–297., Pritsak, Omeljan 1953. 378., Váczy Péter 1940. 112–113.)
Egy másik rendszerben az etnikumon belüli kisebb egységeket – törzseket – lószínnevekkel különböztették meg. (Németh Gyula 1991. 100.) A fehér és fekete színek együttes használatának jelentésére Németh Gyula még nem tudott magyarázatot adni. (Németh Gyula 1991. 104/454. j.)
A probléma a magyar kutatás számára azért fontos, mert a korabeli források többször és viszonylag bőven szólnak a fehér és fekete magyarokról. Az elért eredmények közös vonása, hogy a fehér és a fekete magyarokat etnikai csoportoknak vélték. Az általános vélemény szerint a fekete magyarok a Kárpát-medence keleti részein laktak. Ezen belül van, aki az erdélyi gyulák népét látja bennük, mások inkább Ajtony népét, és olvashatunk olyan magyarázatot is, amely szerint a fekete magyarok vagy a kabarokkal, vagy a magyarokhoz csatlakozott összes keleti néppel azonosak. (Pauler Gyula 1899. 395/88. j., Karácsonyi János 1904. 20., Balanyi György 1931. 14., Hóman Bálint 1935. 178., Váczy Péter 1938. 502., Székely György 1964. 51., Horváth János 1967. 107–110., Györffy György 1977. 166., Györffy György 1984. 769., Kristó Gyula 1985. 11–17.) Előremutató volt László Gyula véleménye, aki A honfoglaló magyar nép élete című művében azt írta, hogy a fehér és a fekete olyan jellegű osztályozás, mint a jurta jobb- és baloldalra osztása. (László Gyula 1944. 202.) Az etnoszemiotikai kutatások igazolták ezt a feltevést. (Veres Péter 1976. 349–350.)
A kutatók közül Tóth Sándor volt az, aki megpróbált elszakadni a fehér és fekete magyarok etnikai csoportokként való értelmezésétől. A témával foglalkozó első tanulmányában hierarchikus különbségre gondolt: a fehér magyarok voltak előkelőbbek, a fekete magyarok pedig tőlük függő helyzetben voltak. Emellett azt is fölvetette, hogy a fehér-fekete színekkel a keresztény-pogány ellentétet is kifejezhették. (Tóth Sándor 1983. 7–8.) Később álláspontját úgy módosította, hogy a XI. század eleji források azokat nevezik fekete magyaroknak, akik oppozícióba kerültek az uralkodóval és a kereszténységgel szemben. (Tóth Sándor 1987. 28–29.) A két elképzelés között szerintem lényegi különbség nincs, az alávetett emberek egyes csoportjai könnyen kerülhettek a hatalommal oppozícióba. Tóth Sándor két tanulmányával a fehér és a fekete magyarság problémája lényegében megoldódott. Bebizonyosodott, hogy ezek az elnevezések nem nyelvi vagy etnikai, hanem politikai egységet jelölnek. Ugyanez jellemző Németh Gyula szerint általában a török nép- és törzsnevekre. (Németh Gyula 1991. 104.)
Az eddigi eredményekhez előadásommal csupán annyit próbáltam hozzátenni, hogy magyarázatot kerestem arra, miért éppen a fehér és fekete színekkel jelezték az etnikumokon belüli ellentétes érdekű csoportokat. Ehhez bizonyítani kellett, hogy a magyar népi kultúrában jelen voltak a dualisztikus mítoszok, és a mítoszok két főhősének, a jónak és a rossznak a fehér és fekete színekkel való szimbolizálása. Régészeti, történeti és néprajzi bizonyítékok egyaránt rendelkezésünkre állnak. A nevezetes nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsóján ábrázolt négy jelenetről előadásomban megkíséreltem bebizonyítani, hogy azok a két ellentétes erőnek az évszakok váltásához kapcsolódó örök küzdelmét jelenítik meg. A korsón látható négy jelenet rokon azokkal az ábrázolásokkal – templomi freskókkal és krónikáink illusztrációival – , amelyeken László herceg (a későbbi Szent László király) és a leányrabló kun harcos küzdelmét örökítették meg. A nagyszentmiklósi 2. korsó ábrázolásait László herceg és a kun történetével már László Gyula összekapcsolta. (László Gyula 1977. 63.) Ez utóbbi történetről Jankovics Marcell bizonyította be, hogy egy dualisztikus mítosz kései változata, keresztény szellemben történt átfogalmazása. László herceg és a kun vitéz küzdelmének mozzanatai párhuzamba állíthatók a csillagképek évszakonkénti változásaival, naprendszerünk bolygóinak mozgásával. A templomi freskók bevezető jelenete utáni négy jelenet a négy évszak jelképének tekinthető (Jankovics Marcell 1987. 67–88.), ugyanúgy, mint a nagyszentmiklósi 2. korsó négy ábrázolása. A freskókból és a krónikák illusztrációiból világosan kiderül, hogy László herceghez (vagyis a történet pozitív hőséhez) a fehér szín tartozik, a kun vitézhez (tehát a negatív hőshöz) pedig a fekete. A Thuróczi-krónika képén és a templomi freskókon László lova fehér, életfája világos színű, zsenge hajtásokkal. A kun lova fekete vagy vörös, fája sötét, elszáradóban lévő. (Jankovics Marcell 1987. 13–14., 105–126.) Ez a megkülönböztetés nem véletlen, az ősi hitvilágból ered. Diószegi Vilmostól tudhatjuk, hogy az uráli és altáji népek ősi hitvilága szerint a sámánok időnként állatalakban viaskodnak egymással. A két viaskodó bika vagy csődör színe különböző. Előfordulnak valódi állatszínek is, de a magyar néphitben szerepel a fehér és fekete bika alakjában vívott küzdelem is. (Diószegi Vilmos 1978. 108–122.) Ez utóbbi változat őrizte meg az eredeti színszimbolikát. A dualisztikus mítoszokból származtatható kettős szimbolikus szembenállások rendszere Claude Lévi-Strauss szerint a kulturális jelenségek többségére, a társadalmi szervezet, a nyelv, a gondolkodás, a hitvilág és a térelrendezés elveire egyaránt jellemző. (Lévi-Strauss, Claude 1958.) Az archaikus népek világszemléletének egyik jellegzetessége a duális szimbolikus osztályozás. (Ld. az obi-ugor frátriákat.) Ennek segítségével értelmezik, rendszerezik az általuk megismert jelenségeket és alakítják ki mindennapi életük kereteit. (Ivanov, Vjacseszlav Vszevolodovics 1969. 112., Veres Péter 1976. 350.) Ez a szembeállítás asszimetrikus, ítéletet tartalmaz: jó – rossz, igen – nem. (Köngas, Elli Kaija- Maranda, Pierre 1972. 26.)
Véleményem szerint ennek az osztályozási elvnek a továbbélése figyelhető meg a történeti források azon adataiban, amelyek valamely nép fehér és fekete csoportjairól szólnak. A heftaliták, a kazárok és a magyarok ilyen csoportjairól szóló adatokból megállapítható, hogy a kialakulóban lévő hatalmi központok jelölték magukat fehér színnel, és a hatalmi törekvéseiknek ellenállókat pedig feketével. A rendszer párhuzamba állítható a mai politikai élet jobboldali-baloldali osztályozó rendszerével. Úgy tűnik, hogy a kazárok és a magyarok esetében a fehér-fekete színszimbolikának emlékeit helynevek is megőrizték. Jelen cikkemnek tárgya ez.
Elsősorban a fővárosok mint hatalmi központok neveit kell vizsgálnunk. A kazár főváros török Szárigsin és arab al Baida neve egyaránt fehéret jelent, és a két magyar hatalmi székhely: Székesfehérvár és Gyulafehérvár neve is őrzi a fehér jelzőt. A történeti források – nevezetesen István király kisebb legendája – egyértelműen elárulják, hogy a fehér jelzőnek ezekben a városnevekben jelentésük volt: Székesfehérvárról a legendában azt olvashatjuk, hogy nevét különleges előkelősége miatt kapta. (SRH 1937–38. II. 396.) Ez az adat már korábban is fölkeltette a kutatók figyelmét: Horváth János méltóság- és rangjelzőnek tartotta a fehér színt a Fehérvár, Fehéregyház, Fehértemplom típusú helynevekben. (Horváth János 1967.) Azonban ezt az új nézetét megpróbálta összekapcsolni azzal a hagyományos nézettel, amely a fehér színt az épületek építőanyagából vezette le (Horváth János 1967. 110.), és nemigen tudott mit kezdeni Gyulafehérvár nevével, mivel idézett cikkében azt is bizonyítani próbálta, hogy a gyulák országrészét nevezik a források Fekete Magyarországnak. (Horváth János 1967. 107., 109.) Az elmélet bizonytalanságai vezették Györffy Györgyöt arra, hogy a Fehérvár, Fehértemplom típusú helynevekben szereplő fehér jelzőt minden esetben az építőanyag színére vezesse vissza. (Györffy György 1977. 243., 318.) Nagyon szellemesen kapcsolta össze azonban ezt a nézetét a források azon adataival, amelyek a fehér szín korabeli szimbolikus jelentéséről szólnak: véleménye szerint a fehér jelző azért bírt ’előkelő, királyi’ jelentéssel, mert fehér kőből csak a királynak állt módjában templomot emelni, az egyszerű falusi templomok vályogból vagy fából épültek. (Györffy György 1977. 243.)
A fentiekből nyilvánvaló: a kutatás bizonytalanságai onnan erednek, hogy nem találtak magyarázatot arra, miért éppen a fehér színnek volt méltóság- és rangjelző szerepe. Györffy György, amikor a fehér jelzőt kizárólag az építőanyagra való utalásként értelmezi, kitér arra, hogy nem csak fővárosok, hanem határvárosok is viselhették a fehér jelzőt nevükben, pl. Nándorfehérvár, valamint a kazár Sarkel vára, amelynek neve fehér épületet jelent. (Györffy György 1977. 318.) Ezekkel az érvekkel szemben ellenvetéseink vannak. A szakirodalom szerint Sarkel vára a magyarok elleni védekezésül épült, ugyanakkor a források arról is szólnak, hogy a kazárok harcban álltak a fekete kazárokkal. Ezek az adatok szerintem ugyanarról szólnak. A fekete kazárok között keresendők (ha ugyan nem kizárólag ők voltak) függő, lázadó helyzetük miatt a magyarok, s az ellenük épült vár – jelezvén a hatalmon lévőkhöz tartozását – ezért kaphatta a fehér épület nevet, annak ellenére, hogy nem főváros, csak egy határvár volt. Nándorfehérvár esetében pedig azt tartom figyelemre méltónak, hogy a fehér jelző egy idegen népnévvel társul, a magyar elnevezés tehát magában hordozza azt az információt, hogy ez a fehérvár nem a magyarok fehérvára, vagyis vezető rétegének központja, esetleg határvára. Nagyon érdekes a helyzet Gyulafehérvárral is. Nevét minden nehézség nélkül beilleszthetőnek tartom az általam elképzelt névadási szisztémába. Tudjuk, hogy a kazár kettős fejedelemség rendszerét átvették a magyarok is, mégis a kazároknál csak egy főváros nevében találjuk meg a fehér jelzőt, míg a magyarok esetében Székesfehérvár és Gyulafehérvár egyaránt őrzi ezt. Ez a két magyar hatalmi központ rivalizálására utal. A forrásokból tudjuk, hogy István király harcolt a gyula ellen, és harcolt a fekete magyarok ellen is. A két dolog egy és ugyanaz: a gyula saját hatalmi törekvéseit jelezvén, fővárosa nevében feltüntette a fehér jelzőt, a király pedig fekete Magyarországnak nevezte azt a területet, jelen esetben a gyula országrészét, amely nem fogadta el hatalmát.
A fehér és a fekete színek jelentéséről megfogalmazott elmélet tehát ebben az esetben sem mond ellent a történelmi forrásoknak. Magyarázatomat Székesfehérvár, Gyulafehérvár, Nándorfehérvár, a kazár főváros és Sarkel neveire tartom érvényesnek, mivel a forrásokból kellő bizonyossággal csak a kazárok és a magyarok esetében rekonstruálható a fehér-fekete megkülönböztetést alkalmazó duális társadalmi struktúra Kelet-Európában a késő-népvándorláskorban.
Más a helyzet a Fehértemplom, Fehéregyház típusú helynevekkel. Esetükben elképzelhetőnek tartom, hogy Györffy György már említett magyarázata elfogadható. Saját alternatív magyarázatom bemutatásához megint vissza kell kanyarodnom sátoraljaújhelyi előadásom ismertetéséhez.
A magyarság körében nagyon sajátosan fejlődött tovább a fehér-fekete duális osztályozó rendszer: az Árpád-ház egyes tagjai is megkaphatták a fehér jelzőt. A források I. András királyról és testvéréről, Béla hercegről, a későbbi I. Béla királyról jegyezték ezt fel. (Horváth János 1967. 101–105.) Testvérük, Levente azonban nem volt fehér. Véleményem szerint a krónikák elárulják, hogy miért: nem keresztény életet élt, pogány módon is temették el. (SRH 1937–38. 344.) Ezek az adatok újfent elárulják, hogy a fehér-fekete osztályozó rendszer a hatalom szempontjából pozitív-negatív megítélést tükröz. A krónikák azonban I. András királyt nemcsak fehérnek, hanem katolikusnak is nevezik. A két jelző összefonódása természetes dolog. A keresztény vallás a dualisztikus mítoszok egyes elemeiből is építkezett: Jézus Krisztus személye rendelkezik a naphéroszok egyes vonásaival, születése a téli napfordulóhoz, a nap évenkénti újjászületéséhez kapcsolódik. A keresztény állatszimbolika is épít a korábbi hiedelmekre, és az ördög fekete színe mutatja, hogy a jó ellentétét a hagyományos szimbólumrendszerben jelenítették meg. A kereszténység tehát annyiban lép túl a dualisztikus világnézeten, hogy csak az egyik oldal, a jó tiszteletét hirdeti. A kialakulóban lévő magyar állam hatalmának egyik pillére a kereszténység volt, és ezáltal szerencsésen egymásra talált az, hogy a hagyományos fehér-fekete duális osztályozó rendszerben a magyar uralkodó réteg a fehér oldalra helyezte magát, azzal, hogy a kereszténység is ezen az oldalon állt. Jézus személyében is azonosítható volt a két világmozgató erő közül a jóval. Ezt a párhuzamot a korai magyar állam tudatosan felhasználta belső pozícióinak erősítésére. Erre előadásomban régészeti példákat is felhoztam (a lándzsa mint Szent István szimbóluma, László herceg és a kun történetének ábrázolásai, a ludaspusztai kereszt).
A fentiek figyelembevételével térjünk vissza a középkori Magyarország Fehéregyház, Fehértemplom típusú helyneveire. Ezek száma olyan sok (kb. 20) az egyéb, építőanyagra utaló helynevekhez – pl. Hímesudvar, Sövényháza, Veresegyház – képest, hogy emiatt elképzelhető, hogy nevük nem az építőanyag színére utal. A gyakori építőanyag nem lehet egy épület megkülönböztető jegye, emiatt nem lehet megkülönböztető elnevezésre sem alkalmas. Lehetséges egy olyan magyarázat is, amely a fehér színnek és a kereszténységnek a korai magyar államban fennállt és a fentiekben bizonyítani próbált összekapcsolódásából indul ki, tehát Fehéregyház, Fehértemplom helyneveink jelentése: keresztény templom. Nem hallgathatjuk el ennek a magyarázatnak sem ellentmondásait: a nem ezzel a névvel illetett templomok is keresztény templomok voltak. Elfogadhatónak tartom Györffy György magyarázatát is, amely szerint ezekben a helynevekben a fehér szín a királyi udvarral való kapcsolatra, esetleg a templomok királyi alapítására utal. (Györffy György 1977. 243.) Ez a magyarázat levezethető a fehér színnek a hatalmi elithez való kapcsolódásából. Györffy György magyarázatát azzal egészíteném ki, hogy a Fehéregyházak, Fehértemplomok a fehér magyarok, tehát az államhatalomhoz hű, kereszténységükben erős közösségek templomai is lehettek.
Lehetséges, hogy túl hosszúnak tűnt két-három helynévvel ilyen sokat foglalkozni, azonban a mögöttük fölsejlő történelmi háttér sem mindennapos. Segítségükkel bepillanthattunk a távoli múltban élt elődeink gondolkodásába.
Felhasznált irodalom
Balanyi György 1931: Szent István. Bp.
Diószegi Vilmos 19782: A pogány magyarok hitvilága. Bp.
Györffy György 1977: István király és műve. Bp.
Györffy György 1984: Államszervezés. Magyarország története I/1. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Bp. 717–834.
Hóman Bálint 1935: A törzsszervezet bukása. Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet I. 2. bővített, teljes kiadás. Bp. 153–180.
Horváth János 1967: Székesfehérvár korai történetének néhány kérdése az írásos források alapján. Székesfehérvár évszázadai/1.
Ivanov, Vjacseszlav Vszevolodovics 1969: Dvoicsnaja klasszifikacija u afro-aziatszkih narodov. Narodi Afriki i Azii 5.
Jankovics Marcell 1987: Csillagok között fényességes csillag. Bp.
Karácsonyi János 1904: Szent István király élete. Bp.
Köngas, Elli Kaija-Maranda, Pierre 1972: Strukturális modellek a folklórban. Strukturális folklorisztikai tanulmányok. Documentatio Ethnographica II. Szolnok.
Kristó Gyula 1985: A fekete magyarok és a pécsi püspökség alapítása. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica LXXXII. Szeged. 11–17.
László Gyula 1944: A honfoglaló magyar nép élete. Bp.
László Gyula 1977: A nagyszentmiklósi kincs. Bp.
Lévi-Strauss, Claude 1958: Anthropologie structurale. Paris.
Németh Gyula 1991: A honfoglaló magyarság kialakulása. Második, bővített és átdolgozott kiadás, közzéteszi Berta Árpád. Bp.
Pauler Gyula 18992: A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt. Bp.
Pritsak, Omeljan 1953: Orientirung und Farbsymbolik. Saeculum 4.
de Saussure, L. 1923: Le systéme cosmologique Sino-Iranien. Journal Asiatique. 235–297.
SRH 1937-38: Scriptores Rerum Hungaricarum I-III. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Bp.
Székely György 1964: Magyarország története a honfoglalástól Mohácsig. Molnár Erik-Pamlényi Ervin-Székely György (szerk.): Magyarország története I. Bp. 39–158.
Tóth Sándor 1983: A fehér és fekete magyarok kérdéséhez. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica LXXV. Szeged. 3–9.
Tóth Sándor 1987: Kabarok és fekete magyarok. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica LXXXIV. Szeged. 23–29.
Váczy Péter 1938: Gyula és Ajtony. Szentpétery emlékkönyv. Bp. 475–506.
Váczy Péter 1940: A hunok Európában. Németh Gyula (szerk): Attila és hunjai. Bp. 61–142.
Veres Péter 1976: Duális osztályozó rendszerek. Ethnographia. 348–358. |
Akkerman vagy Nyeszterfehérvár erődje a Dnyeszter partján épült. 1484-ben vették be az oszmánok, de csak 1503-ban változtatták át a nevét Akkermanná (= Fehér szikla).
Ennek az elnevezésnek az előzményei a következők:
A Kr. e. VI. században milétoszi kereskedők alapítottak itt települést Türasz néven a Dnyeszter nyugati partján. Sztrabón, Ptolemaiosz és Plinius említik.
Ezután a városka a hettiták (szkíták) kezébe került, az antik szerzők attól fogva Asperonnak nevezték, ami 'fehér'-et jelentett besenyő nyelven (is), legalábbis így magyarázzák. Állítólag azért kapta ezt a nevet, mert a folyó partja itt tele volt világos színű kagylóhéjjal.
Traianus innentől kezdve építtetett egy falat egészen a későbbi Bolgrad városáig.
A IX. században aztán az itt megjelenő primitív kis szláv törzsek – a tivercek és az ulicsok – Bilhorodra fordították le a nevét.
Tehát a hatti (szkíta) uralom alatt lett a település neve a „Fehér”, amit aztán sorra átültettek a maguk nyelvére az újonnan érkező népek!
Magyarul Dnyeszterfehérvár, Ukránul Білгород-Дністровський, oroszul Бе́лгород-Днестро́вский, oláh nyelven Cetatea Albă, lengyelül Białogród, olaszul Moncastro. |
Horvát István 1805. ápr. 26-ai naplóbejegyzésében olvassuk, hogy a Gyulafehérvár helyén álló római kori település nevének láthatóan semmi köze a későbbi névadáshoz.
Thuróczi írta ezekről a római maradványokról: „Ez a Gyula pedig nagy és hatalmas vezér volt, aki Erdélyben vadászva egy nagy városra lelt, melyet még a rómaiak építettek.”
A Fehér Gyula nevű helyet Alba Iula formában fordíthatták latinra, annál inkább, mivel a magyarban a j és gy hangok gyakran felcserélődnek. Kézai is Julaként emlegette Szt. István nagybátyját.
Voltak azonban, állítja Horvát „kiváltképpen iszonyú nagy számmal múlt századainkban oly tökfejű s színrekelt tudományú emberek, kik minden szeg s lyukban hanyatt-homlok Rómát keresnek, és buta elméjöknek minduntalan római maradványokkal kedveskednek”. Ezek keresztelték át szerinte a várost Iuláról Iuliára, egy i hang hozzátoldásával...
A fehér méltóságjelző szín volt az ókori Keleten és a sztyeppén, vö. Ineb Hedzs (Menfer/Memphisz), Sarkel jelentős kazár erődítmény, de lásd Alba Longát is (Titus Liviusnál mintegy a széles/latus Latium ellenpárja)...
Székesfehérvár is uralkodói központ volt, Gyulafehérvárhoz hasonlóan...
Tengerfehérvár, Nándorfehérvár, Nyeszterfehérvár... |
Gyula szavunk akadémiai nyelvészeink szerint is fáklyát jelentett. Ez a méltóságnév a kusánoknál adatolható.
Dzsajháni khorezmi – a régi mohamedán értelmiség túlnyomó többségéhez hasonlóan nem arab, hanem helyi bennszülött származású – államminiszter X. század elején készített munkája nyomán Ibn Ruszta és Gardézi írja a magyarokról:
„Vezetőjüket k.n.d.h-nek hívják. Ez a név uralkodójuk megkülönböztető neve, mert dzs.l.h a neve annak a férfiúnak, aki [ténylegesen] uralkodik felettük. Minden magyar arra hallgat, amit a gyulának nevezett fejedelmük támadás és védelem dolgában és másban parancsol nekik.”
E híradás szerint tehát a szűkebben értelmezett magyar – méd – népnél kettős királyság volt. (A magyarság fogalma természetesen nem azonos még a XI. században a Kárpát-medence teljes népességére kiterjedő népnévvel!)
Nem ok nélkül hozták kapcsolatba már sok évtizeddel ezelőtt ezt a híradást a kazár kettős királysággal. A kazároknál a szakrális uralkodót k.n.d.r-nek hívták (Isztakhri, Ibn Haukál, Ibn Athir, Ibn Ruszta, Ibn Fadlán stb.). A kende/kündü méltósága nemzetségen belül öröklődött, de elfogadása nem volt kötelező. Ha a jelölt vállalta a méltóságot, figyelmeztették jogaira és kötelességeire, az uralkodása alatt elkövethető hibákra és mulasztásokra. Ha mindezek után is kötélnek állt, fojtogatni kezdték, s közben megkérdezték tőle, hány évig kíván uralkodni. Ha elérte az általa megjelölt évet, vagy uralkodása éveinek száma 40 lett, megölték. Halál lett osztályrésze a népet ért csapásokért is.
Ibn Ruszta szerint a seregük élén vonuló főkirály előtt egy napkoronghoz hasonló tárgyat hordoztak a kazárok. Gardézi viszont a tényleges hatalommal rendelkező kazár királyról azt állítja, hogy egy viaszból készült fáklyát visznek előtte meneteléskor.
Ibn Fadlán: „Amikor a helytartó [a második király] a főkirály elé járul mezítláb, egy nyaláb fát [fáklyát] tart a kezében, s midőn üdvözli, a nyalábot előtte meggyújtja, aminek megtörténte után a királyi székbe tőle jobbra ül.”
Akárcsak a kazár szakrális uralkodó jobbkezének számító második uralkodót, vékony faágak, vesszőnyalábok illették az etruszk királyokat is a régi Rómában. Ez valószínűleg bíráskodási jogkörükkel függött össze, erre következtethetünk legalábbis abból, hogy később, a köztársaság idején ezt a méltóságjelvényt az egyaránt bírói funkciókat is gyakorló consulok és praetorok előtt hurcolták a lictornak nevezett törvényszolgák. (Az etruszk királyok, majd a consulok előtt 12, a praetorok előtt a falakon belül 2, azokon túl 6, a dictator előtt 24, az utóbbi helyettese, a magister equitum előtt pedig 6 lictor menetelt.)
A kundur (k.n.d.h, kündü, kende) méltóságnevet a török kün ’Nap’ kifejezésből származtatják, a gyula (jyla, jula, dzs.l.h) jelentése pedig ’fáklya, csillag’. Vö.: magy. gyúl, gyullad. A ghulok a háborúság szellemei voltak a perzsáknál, akik csillagokból születtek. |
Pallas nagy lexikona
Az ural-altáji népek fehérnek szokták nevezni mindazt, ami kiváló, előkelő, ellentétben a feketével, ami közönséges, alárendelt. Népnevekben szintén gyakran találjuk e jelzőt: Prokopius szerint a keleti-hunokat, akik ti. nem vegyültek idegen, mint szarmata, ugor, szláv és más elemekkel, fehér-hunoknak nevezték; ezekkel szemben a nyugati, vagyis fekete-hunok alatt a hunok által meghódított más fajta elemek értendők. Városnevekben a „fehér” jelző a fővárost jelenti, így a pannóniai magyarok főhelye Székes-Fehérvár, a Gyulák uralma alá tartozó erdélyi vagy fekete Ungroké Gyula-Fehérvár, a Körös-melléki kozároké Bihor vagy Bihar (l. o.), mely a szláv Bellarad elnevezés tanúsága szerint szintén a. m. fehér (vár); a régi Singidunum helyén a Duna és Száva torkolatánál volt az avarok, később a bolgárok fővárosa: Lándor-, Nándor- vagy Bolgár-Fehérvár, a mai Belgrád. Az a nagy befolyás, melyet az ural-altáji népek gyakoroltak a szlávokra, akik a Scitháktól kezdve majdnem kétezer évig jobbára ural-altáji (szarmata, hun, avar, bolgár, kozár, tatár) uralom alatt voltak, érthetővé teszi, hogy a „fehér” és „fekete” jelzőkhöz kötött felfogás előttük sem ismeretlen. Mindenesetre ezzel a befolyással függ össze a fehér cár cím, aztán a fehér- és fekete-orosz népnév, továbbá a régi horvát főváros Belgrád (Tenger-Fehérvár, a mai Zara Vecchia) neve. |
Alekszandr Nyikolajevics Poduskin
Ариская культура Южного Казахстана IV. в до н. э. – VI. в. н. э.
Яссави Издательский Центр, Turkesztán, 2000, 203. o.
Erdélyi István
Dél-Kazahsztán arisz kultúrája a Kr. e. IV–Kr. u. VI. évszázadokban
Klió XIV (2005/1)
Az 1991-től önállóságot kapott Kazah Köztársaság, az ország hatalmas természeti kincseire támaszkodva, nagyszabású régészeti kutatási és publikálási programokkal jelentkezett. A megélénkülő nemzeti identitás- és eredettudat iránti érdeklődés nagyon pozitív hatást gyakorol a régészettudományra.
Ennek egyik pompás eredménye A. Ny. Poduskin kiváló könyve is. Jóllehet már 1960-ban (!) éppen Kazahsztán régészeti topográfiáját adták ki elsőként az akkori Szovjetunióban, az nem válhatott tudományos közkinccsé, mivel a benne közölt, kisléptékű térképek miatt külföldre nem lehetett kiküldeni. Egészen az 1980-as évek elejéig a régészeti kutatások igen szerény volumennel folytak az országban. Arról, hogy milyen régészeti emlékek ismeretesek Dél-Kazahsztánban, most ebben a könyvben kiváló összefoglaló, színes térképet közöltek (22. old.). A lelőhelyeket jelző számok nyomán, azok elnevezését a kötet végén közlik. Dél-Kazahsztán a Kara-tau hegygerinctől délnyugatra fekszik, és olyan nevezetes lelőhelyek vannak a területén, mint például Otrar város romjai. Egyes lelőhelyeket kiváló légi felvételeken is bemutatnak, de ugyanakkor a róluk készült szintvonalas felméréseket is közreadják. Több temető feltárásából eredő leleteket részletesen ismertetnek, színes fényképekkel és rajzokkal.
A kötet III. fejezetében mutatják be a címadó arisz kultúrát, amely a hasonnevű folyóról nyerte a nevét (87–107. o.). Egymás után vették sorra a kultúrára jellemző tárgyi leleteket, és közülük a legfontosabbakat hatalmas táblázatban is közreadták (a 105. o. előtt).
A IV. fejezet a kultúra időrendjét taglalja (a 107. oldaltól), amelyet a tipológia és a rétegtan segítségével állapítottak meg. Tisztázták azt, hogy ezen a kultúrán belül kisebb etapokat (időrendi szakaszokat) lehetett kielemezni, ezek lelőhelyeit kisebb térképeken külön-külön mutatják be. Az egyes etapok a következők: altintobai a Kr. e. VI–IV. századra, a karaultobai pedig a Kr. e. IV–I. századra, majd a karatobai a Kr. e. I. századtól a Kr. u. IV. századra esett. A kötet V. fejezete szól az etnikai meghatározásokról (139–162. o.), ami nem volt csekély feladat a jelzett évezred népi sokfélesége miatt. Szerepelnek itt a szakák mint a karaultobai etap alapnépessége, szarmaták mint ugyancsak ennek a népe, illetve a következő etap elejének főszereplői, majd a szjunnuk (= hiung-nuk) következnek (153–157. o.) és végül a Kang-jü (Kanc’zjü) etap népe. Ennek meghatározása a VI. fejezetet is magába öleli (163–177. o.), ismét kitűnő térképmelléklettel a 166. oldalon.
Kang-jü vagy Kangüj ókori állam lakosságának javarészét nomád népek alkották, amelyek részben a Szir-Darja mellett éltek, így az állam neve annak egyik nevéből, a Kangából eredhet. Kialakulásának éve ismeretlen, létezése a Kr. e. II. században már igazolt. A Kr. e. I. évszázadban Horezmet is magába olvasztotta. Seregei Kínával álltak harcban Fergána és Kelet-Turkesztán népei védelmében. A Kr. u. első évszázadokban elvesztette uralmát Horezm és a taskenti oázis felett a Kusán Birodalommal szemben, de tovább létezett még a Kr. u. IV. évszázadig. A magyar kutatás számára a kötet talán legfontosabb fejezete ez, mivel nálunk is a kutatás homlokterében áll a hazai és a keleti hunkori leletek összevetése, a lehetséges egyezések elemzése. Ehhez azonban jól kell ismernünk azokat a leleteket, amelyek a belső-ázsiai hunok (hiung-nuk) közép-ázsiai feltűnésével hozhatók kapcsolatba. Dél-Kazahsztán területén a hiung-nuk (ázsiai hunok) még nagyon sok mindent megőriztek belső-ázsiai kulturális vonásaikból. Ezt tanúsítják a jellegzetes alakú és ékességű deréköv-csatveretek (105–106. o.), melyek párhuzamai Észak-Kínából, a Burját Köztársaságból és a mongóliai Góbi-sivatagból egyaránt ismeretesek. Tipikus nagy bronzüstjeiket itt még agyagból is utánozták, mert ez is kultúrájuk fontos jellegzetessége volt. A fegyvereik közül kiemelendők a csontlemezekkel megerősített végű, jellegzetes hun íjak. Az ázsiai hunok megjelenése a mai Kazahsztán területén Csi-csi nevű vezérük népével áll kapcsolatban, a Kr. e. I. évszázadban. Csi-csi szállása a Talasz folyó mellett volt.
Etnikai meghatározásként a szerző ezen a vidéken a szjunnu-szarmata kevert népesség-egységét állapította meg (154–155. o.). Elhárítja viszont A. Bernstam régebbi hipotézisét az alánok-ászok-aorszok dél-Kazahsztáni jelenlétére vonatkozólag (155. o.).
A kötet külön fejezetében adták közre a paleográfiai emlékeket, melyeket A. Muszakajeva dolgozott fel (181. o.). Az egyik felirat egészben megmaradt téglán van, valószínűleg a Kr. u. II–IV. század közé keltezhető, szogd nyelvű. Olvasatát nem oldották meg. A másik feliratos lelet téglatöredéken szerepel, ami valószínűleg már nem szogd, hanem pártus (vagy arameus?) nyelvű, és a Kr. u. I. és V. század közé keltezhető, de ha ez a nyelvi meghatározás igaz, akkor korábbi is lehet, azaz az ezredfordulóról való. Az elemző végül a Kr. u. III–IV. századi keltezést javasolja. Ezt a feliratot sem sikerült még elolvasni. Reméljük, hogy magyar szakemberek is megkísérlik a megfejtését.
Egy oldalnyi a kötetben mindössze az embertani összefoglalás (182. o.), A. Iszamgulov neves kazak antropológus tollából. Az összefoglalás mindössze 17 emberi koponyára épül, a férfikoponyák (12 db.) a steppei bronzkori andronovo kultúra népességének leszármazottait képviselik, a női koponyák (5 db.), tőlük jelentősen eltérnek, a gracilis földművelő lakosság képviselőiből származnak. Egyes koponyákon a mesterséges koponyatorzítás szokásának nyomai is kivehetők.
A monográfia kitűnő anyagközlést és értékes történelmi gondolatokat tartalmaz, amelyek mind a magyar, mind pedig a nemzetközi kutatást jelentősen elősegítik. |
Puskás Ildikó
Görögök, hunok, türkök, arabok
História XXIII (2001/8), 10–13. o.
… 400-ban újabb nomádok érkeztek Közép-Ázsiából, a heftalita-hunok, akiknek azonban csak másfél század adatott meg, mielőtt a Szaszanida–nyugati-türk koalíció legyőzte őket 565-ben. |
According to Procopius’s History of the Wars, written in the mid 6th century – the Hephthalites “are of the stock of the Huns in fact as well as in name: however they do not mingle with any of the Huns known to us. They are the only ones among the Huns who have white bodies ...”
Ephthalites was the name given by Byzantine historians and Hayathelaites by the Persian historian Mirkhond … |
Kézdy Vásárhelyi Zoltán
A magyarok útja Indiától Pannoniáig
A szerző kiadása, Bp., 1939, 60. o.
Az angol tudósok megállapítása szerint Nepal csodás építési emlékei mind a magarok és nevaroktól származó alkotások, úgyhogy ezen időtől kezdve teljes joggal beszélhetünk Indiában turáni művészetről, főleg, ha Buddha szkíta eredetét is tekintetbe vesszük, mert mint köztudomású, a buddhizmus adta meg az ihletet ezen népeknek arra, hogy építkezzenek. De ezeken kívül is egész Indiában sok oly kisebb néptöredék van, melyek nyelve a magyarral való közeli rokonságot tüntet fel az angol és több magyar nyelvtudós (Kőrösi Csoma Sándor, Bálint Gábor, Pongrácz Sándor, Fekete Zsigmond) megállapítása szerint. Sőt hely- és folyóvízneveinek egy része is megegyezik az észak-indiai hely- és víznevekkel.
De mint a napilapok közölték, a híres Gandhi egykori ügyvédtársa Budapesten tartózkodása alatt megemlítette többek között azt is, hogy a magyar textilminták is meglepő hasonlóságot mutatnak a hindu motívumokkal.
Ezen, az Indoszkíta Birodalmat alapító juecsik vagy szakaszkíták közt kell tulajdonképp a magyarok, vagy mint Indiában magukat nevezték s még Nepalban ma is nevezik, magarok őseit keresnünk …
A nagy-jüecsik – a Kusán Birodalom népei – mellett a hunogurok örökségeként értékelhetjük ezeket a jelenségeket Indiában. |
Azonos témájú érme, viseltesebb állapotban, ugyanazzal a bajszos hun-avar uralkodóval |
Heftalita vörösréz érme Napki Malik királyságból (Gandhára, ma: Afganisztán)
Tömeg: 3,4 gramm
Átmérő: 24,8 mm
Kr. u. 475–476
Az előlapon egyesek szerint pahlavi nyelvű felirat, az uralkodó ökörkoponyával ékített koronát visel, feje szárnyakkal környékezett.
A hátlapon Kabul és Zabul (akiknek nevei valószínűleg szatem és kentum változatai egymásnak) egy tűzoltárt fog közre, míg fejük felett egyesek szerint nyolcküllős kerék, valójában inkább nyolcsugarú napkorong, ami ősidők óta az isteniség kifejezője. A mai afgán fővárost az ind források szerint eredetileg Kabulának hívták. Neve a hunoguroktól való. |
[38-19] [18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
