Bene Sándor
A Szilveszter-bulla nyomában
Pázmány Péter és a Szent István-hagyomány 17. századi fordulópontja
Szent István kultuszának történetében – a huszadik századi utójátékot figyelmen kívül hagyva – három nagy fordulat figyelhető meg. Az első az 1083-i szentté avatás, a László által kezdeményezett „felemelés”, amely a keresztény államok közösségébe történelmi mértékkel mérve frissen belépett Magyar Királyság egészének reprezentációját szolgálta, s a térítő apostol-király alakjának megrajzolásával egyszersmind a pápasággal szemben sajátos jogokkal rendelkező uralkodói hatalom legitimációját erősítette. A második a barokk kor leleménye, az István által Máriának felajánlott ország, a „regnum Marianum” képzetköre, amely elsősorban a hitviták kontextusában vált hatékony fegyverré a protestánsokkal szemben, s az utóbbi évtizedek vizsgálódásai nyomán egyre több adat támasztja alá, hogy kezdetben nem Habsburg-érdekeket szolgált, hanem egy önálló, egységesen katolikus magyar rendi állam vízióját alapozta meg. A harmadik fordulópont a 18. század második feléhez, Mária Terézia István-kultuszához köthető, amely az uralkodóház és a rendek egyfajta kiegyezését reprezentálta a maga eszközeivel (a Szent István-rend alapítása, a Szent Jobb hazahozatala Raguzából stb.). Mind az első, mind a harmadik fázissal kimerítően foglalkozott a történetírás, az irodalomtörténet-írás, a művészettörténeti és egyháztörténeti kutatás – meglepő azonban, milyen kevés figyelem jutott a 17. századi jelenségeknek. Holott ezek jelentősége tagadhatatlan, s szembeötlő bennük Pázmány Péter meghatározó szerepe (elég arra gondolni, hogy István ünnepe az ő kezdeményezésére került be a római breviáriumba), illetőleg egy első pillantásra különös körülmény: a magyar nemzeti-rendi reprezentáció szolgálatába állított Szent István-kultusz erőteljes délszláv (horvát) kötődése.
A feltûnõ tartózkodás oka kézenfekvõ. A barokk kultusz elterjesztésében kulcsszerepe volt az elsõ magyar királyt és utódait apostoli címmel felruházó ún. "Szilveszter-bullának". Errõl a mindenkori magyar királynak (és a mindenkori klérusnak) Rómával szemben rendkívüli jogkört biztosító dokumentumról már a 19. század végén egyértelmûen kiderült, hogy hamisítvány, méghozzá (a bullát kritikai vizsgálat alá vetõ Karácsonyi János széles körben elfogadott feltevése szerint) a bosnyák püspök és zágrábi kanonok Marnavics Tomkó János mûve, aki a szöveget VII. Gergely brévéinek és Hartvik püspök Szent István-legendájának elemeibõl szerkesztette össze. [6] Karácsonyi János még a kor viszonyaihoz mérve is rendkívül indulatos kritikával illette az a Lánczy Gyulát, aki ezek után egyáltalán fel merte vetni, hogy a bulla az 1630-40-es évek magyar püspökkarának érdekeit szolgálta volna a Kúriával szemben [7] – amikor pedig Galla Ferenc 1940-ben gazdagon adatolt monográfiában tárta fel Pázmány és Tomkó szoros, éveken át töretlen kapcsolatának történetét, [8] a Szilveszter-bulla ügye hosszú idõre lekerült az egyháztörténet-írás napirendjérõl. Egyre nehezebbnek tûnt ugyanis elhárítani a következtetést, hogy mivel a bullahamisítás kétségkívül a harmincas években történt, a Kúriával sokszor konfliktust vállaló s Tomkóval együttmûködõ esztergomi érseknek szintén lehetett hozzá valami köze. A hírhedett falszifikációról utoljára nyilatkozók közül Vizkelety András óvatosan fogalmazva "Habsburg-kezdeményezésre hamisított Pseudo-Szilveszter-bullát" említ, [9] Dümmerth Dezsõ viszont siet leszögezni: a bullát Tomkó saját érdekeit szem elõtt tartva hamisította, boszniai püspöki címét akarván ily módon megerõsíttetni a pápával. (Holott ezt már Galla Ferenc kizárta, bizonyítva, hogy Tomkó éppenhogy párját ritkító gyorsasággal nyerte el a pápai konfirmációt.) Dümmerth ugyanakkor mégis alapvetõ ellentmondásra hívja fel a figyelmet, mikor egyfelõl a bullát nyomtatásban elõször közlõ Inchoffer Menyhért mûvének erõsen polemikus, nemzeti, már-már Habsburg-ellenes beállítottságát elemzi, másfelõl regisztrálja, hogy éppen a bulla közlése a Habsburg uralkodók "abszolutista törekvését" segítette – ám az ellentmondásra nem ad kielégítõ magyarázatot. [10] Az alábbiakban – az újabb egyháztörténeti kutatásokra, fõként Molnár Antal, Tóth István György és Tusor Péter eredményeire támaszkodva [11] – erre teszek kísérletet. Meggyõzõdésem ugyanis, hogy nemcsak szûkebben vett egyháztörténeti és diplomatikai problémáról van szó. Szent István tisztelete a kora újkori és modern magyar nemzettudat egyik legfontosabb, politikai önazonosságot biztosító eleme. A falszifikált bulla a kultusz történetének csupán egyik összetevõje (véleményem szerint vadhajtása), s Pázmány vagy utódai megítélésének inkább árt, mint használ, ha bármilyen megfontolásból megpróbáljuk elkerülni a kérdés tárgyalását. Ellenkezõleg: tevékenységüket, törekvéseiket a megfelelõ kontextusba helyezzük, talán a hamis bulla körül is rendezhetõk az összekuszált szálak. Az alábbiakban – a kontextus ismertetése után – két olyan aspektust vonok be az elemzésbe, amelyek eddig háttérbe szorultak a kutatásban: a Szentszék, a királyi kormányzat és a magyar püspökkar között mediáló, a második vonalban mûködõ személyek egyéni stratégiáinak feltárását és az egyházpolitikai csatározásokat ekkor már ugyancsak meghatározó nemzeti szempontok elemzését, a horvát és a magyar érdekek erõteljesen jelentkezõ széttartását.
*
Pázmány Szent István-kultuszának pályája elején még kevés nyoma van. Mit ismerhetett Pázmány Szent István örökségébõl, a korábbi kultuszkörbõl? Nyilván ismerte Szent István miséinek szövegét, a zsolozsmákat, a magyar liturgia hagyományos, középkori eredetû darabjait. [12] Bizonyára Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát széles körben elterjedt prédikációit is. [13] A legendák közül a Hartvik-félét (valószínûleg Laurentius Surius átstilizált változatából, az 1578-as Vitae sanctorumból). [14] Ismerte Bonfini elbeszélését Szent István életérõl, koronázásáról, haláláról, az ország felajánlásáról Máriának, [15] s ha Bonfinit olvasta, olvasnia kellett a Bonfini-kiadások függelékében rendszeresen megjelentetett Intelmek szövegét is. Bizonyára ismerte a protestáns Heltai Gáspár által Bonfini mûvébõl készített fordítás-parafrázist, amelybõl még nem hiányzik a Patrona Hungariae tisztelete sem. A király halála elõtti utolsó rendelkezésérõl itt a következõ olvasható:
"Én az Magyarországot ajánlottam még régen a Szûz Mária asszonyunknak, és aszt választottam patrónának a magyaroknak, és az õ nevére verettem a magyaroknak pénzét. Ez okaért állhatatos szûvel szolgállyatok minynyájan Asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jõni reátok, az õ palástyával befedezi és mególtalmazza a Magyarországot, mert õ a Patrona Hungariae." [16]
A meglepõen pozitív beállítás már Szekfû Gyulának is feltûnt, aki 1938-ban így fogalmazta meg a kutatás adósságát a Szent István-emlékkönyvben megjelent nagy tanulmányában:
"Sem az egyes szellemi irányok története nincs eléggé kidolgozva, sem pedig Szent Istvánnak ezekben való elhelyezkedése. Külön vizsgálatra volna szükség, amely az egész XVI-XVII. századi protestáns irodalomra kiterjedve meg tudná állapítani, meddig maradt meg Heltai felfogása, s mikor és mily gyorsan távolodott el tõle a katolicizmussal minden téren szembehelyezkedõ protestáns felfogás." [17]
Sajnos ez a feladat még ma is megoldatlan. Én azonban inkább úgy látom, nem a protestáns felfogás távolodott ettõl a "középtõl", hanem az egyre erõteljesebben ideologizálódó katolikus. A protestánsok elfogadták István politikai örökségét, de nem tulajdonítottak neki kiemelkedõ jelentõséget. [18] Az államalapító király tiszteletének gyökerei a hitszakadás elõtti idõkre nyúltak vissza, ezért inkább integráló tényezõ volt, mint a konfesszionális összeütközésekben haszonnal forgatható fegyver; másfelõl a politikai ideológiára sem lehetett akkora hatással, mint a wittenbergi történetteológia vagy a választott nép koncepciója, a zsidó-magyar párhuzam. A fejedelmi parainézisekben, az uralkodás mûvészetére felkészítõ vagy tanácsokat megfogalmazó mûvekben kimutatható az Intelmek közvetlen vagy áttételes hatása. A koronát protestáns oldalon is annak tekintették, aminek Werbõczy óta mindig mindenki: az ország egységét szimbolizáló, sõt, megtestesítõ tárgynak; de különleges fontosságra nem tett szert, sem pozitív, sem negatív irányban. Legföljebb a korona angyali eredetét és Mária védnökségét illették olykor racionalizáló kritikával, bár ez alól is akad kivétel. A luteránus Révay Péter még 1613-ban is olyan kommentárt szerkesztett az általa is "szentnek, angyalinak és apostolinak" nevezett magyar korona történetérõl, amelyet késõbb a frissen katolizált és erõszakosan térítõ fanatizmusáról közismert Nádasdy Ferenc szinte változtatás nélkül nyomtathatott ki negyven évvel késõbb. [19]
Pázmány eleinte még nem figyelt fel a Szent István hagyomány "gazdátlanságára", a benne rejlõ olyan ideológiai lehetõségekre, mint például a nemzeti önreprezentáció katolikus oldalról történõ megfogalmazása. Ez nem is meglepõ, hiszen a Rómából nemrégiben hazatért szerzetes 1606-ban még éppenhogy a pápaság, azaz Bellarminóék oldalán kapcsolódott be a velencei interdictum körüli vitákba, s a politia ecclesiastica autonómiájának álláspontját védelmezte, elutasítva a világi hatóságok beavatkozását egyházi ügyekbe. [20] A Magyari István röpiratára írott Feleletben (1603) felveti ugyan István országfelajánlásának jelentõségét (mint amely aktus régiségéhez kétség nem fér, s amely az ország mint corpus politicum számára is virágzást hozott – ez a tendencia fordult meg a hitszakadás nyomán). Ekkor azonban még Bonfini, illetve a középkori tradíció mentén érvel: gondolatmenetében nem a nemzeti szempont, hanem az uralkodó Róma iránti tisztelete jut központi szerephez:
"… az Romai Papatul vagion orzagunknac Coronaia: [István] az Eztergomi Ersekseget akkor zerze: akkor tiztele fel azokkal az iozagokkal, mellieket te ciac latuannis iriglez: Az Papat vgi tiztele, hogi megh ciac mikor emliteneiekis ötet, suueget vetne…" [21]
A fordulópontot 1617 jelzi: Pázmány elhagyja a jezsuita rendet, és elnyeri az esztergomi érseki széket, s már csak pozíciójából adódóan is a magyar rendi érdekek képviselete felé mozdul. [22] Mindez azonban még nem járt szükségképpen és azonnal együtt a Szent István-tradíció ideologikus töltetû felhasználásával a hitvitában vagy az azzal sokszor összefonódó politikai publicisztikában. A harmincéves háború elõtt erre mások sem igen gondoltak. Jó példa erre Pázmány közeli munkatársának, Balásfi Tamásnak Szenci Molnár Alberttel folytatott polémiája. Szenci, a Jubileus esztendei prédikációhoz illesztett latin nyelvû Appendixben, a loretói "bálványimádás" ellen ragadott tollat, de a vitát jellemzõ módon nem a magyar érdekeltségû Szent István-kérdésre, hanem a nemzetközi porondon jelentkezõ Mária-kultuszra hegyezte ki. Mindössze "a pápai sötétség, zsarnokság és a Krisztus elleni cselszövés egyéb példái között" említette egy félmondattal, hogy "a pápa azért küldte Szent Istvánnak az angyali kéz által fabrikált koronát, hogy az késõbb egész Magyarországot Máriához kösse végrendeletével". [23] Balásfi hosszú és igen szórakoztató értekezésben mutatott rá a "pedagógusnak" titulált Szenci latintudásának hiányosságaira, a latin conjunctivus használatának szabályaira, Bonfini szótárral való olvasásának hasznosságára [24] – de egy szóval sem említette, hogy például István "apostoli királyi" címe valamiféle aktuálpolitikai töltettel rendelkezhetne, s talán még jellemzõbb, hogy ez vitapartnerének sem fordult meg a fejében.
A század késõbbi évtizedeinek politikai publicisztikájára vagy katolikus énekköltészetében viszont már szembetûnõ s rendkívül hangsúlyos az István- és a Mária-kultusz tudatos összekapcsolása, az apostoli királyság gondolatkörének egybefonása a protestánsok elleni polémiával. A Szõlõsy Benedek által összeállított Cantus Catholici c. gyûjtemény (1651) Szent István-éneke például éppen az államalapító uralkodó apostoli voltára veti a hangsúlyt, elszakadva a középkori eredetû forrásszövegtõl [25] (ahol ez még nem nyert különleges jelentõséget):
Királyi nevet a' Romai Pápa,
Más böcsületes nével szaporítá,
Mert Apostolnak nevezé, és hivá,
Magyar Országnak.
Christusnak Annyát, áldott Szüz Mariat,
Alázatossan mint édes Aszszonyát,
Tisztelé, és rá bizá önnön magát,
És az Országát.
Innen hivattatik Pátronájának,
Magyar Országnak óltalmazójának,
Ellenseg ellen baj-vivó paisnak,
És biztatójának. [26]
A század közepének legjelentõsebb anonim röpiratában, a Siralmas könyörgõ levélben önálló egységet képez az "Eretnekségrõl" beillesztett indulatos szónoklat, amely szemére hányja a magyar nemzetnek, hogy "a rusnya német Luther és Calvinus büdös bugyogójábul származott, kifecsegett és nagy álnokul elhintegetett hazugságin elindulhatott", holott "annak elõtte oly erõs és állhatatos volt a Catholica Religioban, oly áhítatos az isteni és sok szentek tiszteletében". [27] A szent királyok emlékével való cselekvésre buzdítást érdemes hosszabban idézni:
"Vedd elõ lég inkáb az egy igaz Cath. Religiót és hütõdben ualó egyességedet, szép alkuásodat, kõzõnséghes szeretetedet, minden jóra ualó hailandóságidat, kikben az Eleink az Lutheranismus és Calvinismus minden emlékezeti elõt uoltak. (…) ama szélesen elterjed[t] népünknek csodássan megh térétõje, Sz. István Királiunk, Országunknak méltóságos Apostola, vallion el feleitie, semmi gondban haitiae ez[t] az Országot, kit oly geriedezõ szeretettel és tekélletes kíuánsággal hozot rendbe, oly erõs tõruényekel és decretumokkal állétot és erõssétett? (…) Tehát hol lesz te Országunknak dicsõséges és kegyes Patronáia, Boldoghságos Szüz, Istennek Nemes Anyja? Ellenségink ellen erõs oltalmunk, kész gyámolunk, és Isten elõt foganatos szoszollónk? hol lesz a te kegyességed, Anniai gonduiselésed? Országunk gonduiselésed alát hagiattatot, aiánl[t]atott, mink fiaid volnánk, ielen leszel, hidgyük. (…) Apostol Királyunk volt, tehát Országunk is Apostoli. (…) Nemes országh, sziues magyar nemzeth! Ez a négy kincsünk tehát, ugy mint nemességünk, szabadságunk, Apostoli Széktõl származot bõcsületes dicséreti nemzetünknek és az Szent Coronánk nem uolnának kõzõnséghes dolgok és iátékokra való kis eszkõzõk, hanem minden bõcsületre ualo méltóságok."
Mind a verses anyag, mind a röpiratok teljes mértékben kihasználják a szentkirály-kultuszban és az országfelajánlásról szóló legendában, valamint az apostoli királyság gondolatában rejlõ politikai és egyházpolitikai potenciált: e képzetkörök révén lehetséges a nemzetközi Mária-kultuszhoz úgy kapcsolódni, hogy közben a Rómától nagy mértékben független nemzeti egyház dicsõíttessék, illetve a protestáns eretnekek ellenében fellépni úgy, hogy a Habsburgokkal szemben is érvényesüljön önálló államiságunk igénye és ideája.
Nyilvánvaló, hogy a két határpont, a tízes évek vége és az ötvenes évek eleje között keresendõ az a fordulat, amelynek során létrejött az ideológiai összetevõknek ez a rendkívül hatékony, több társadalmi réteget is megmozdítani képes elegye. A magam részérõl ezt a fordulatot Pázmány Péterhez látom köthetõnek: õ az, aki a határozott lépések sorával élesztette fel tetszhalálából Szent István középkori tiszteletét, s aki azt úgy tudta a jezsuiták mozgatta internacionális Mária-kultuszhoz kapcsolni, hogy ezzel egyszersmind a magyar egyház sajátos kiváltságait és hagyományait is hatékonyan védte meg a túlzott római befolyás ellen. Pázmány Boldogasszony-kultuszának dokumentumaira (az Imádságoskönyvben, illetve a Prédikációkban) legutóbb Tüskés Gábor és Knapp Éva irányították ismét a figyelmet. [29] Csak sajnálhatjuk, hogy az érsek Szent Istvánról szóló prédikációja végül kimaradt az 1636-i nagy gyûjteményes kiadásból, s azóta nyoma veszett. [30] Így Pázmány István király iránti megkülönböztetett érdeklõdését csak közvetett forrásokból tudjuk rekonstruálni.
Ezt az érdeklõdést eleinte nem világi politikai szempontok motiválták, hanem a húszas évek közepén akuttá váló egyházpolitikai ellentétek. Nemcsak azért, mert Pázmány ekkor már nem az egyéni térítésekre vagy rendjének megszervezésére koncentrált, hanem az ország, méghozzá mindhárom rész misszionálását tartotta szem elõtt, beleértve a török hódoltság területét is. [31] Nem is csupán azért, mert a fõrendiház tagjaként a magyar rendek érdekeit kellett képviselnie az uralkodó elõtt. Mindkét esetben hasznosnak bizonyult volna a Szent István–kultusz valamiféle újjáélesztése – ám a döntõ aspektus az volt, hogy Pázmánynak, prímásként, a magyar püspöki kar érdekeit is képviselnie kellett Róma felé, s olykor Rómával szemben is. Az új kihívást a hitterjesztésre létrehozott "Propaganda Fide" kongregáció megalakulása jelentette 1622-ben, élén a hajlíthatatlan titkárral, az évtizedeken át meghatározó tényezõ Francesco Ingolival. A Propaganda Fide kiemelt céljai közé tartozott a török uralom alá került balkáni katolikusok lelki gondozásának megszervezése, a felszámolódott hagyományos egyházi struktúrák új, hatékony szervezettel való pótlása. Törekvései azonban súlyosan ütköztek a magyar püspöki kar érdekeivel, hiszen ezek a területek a történelmi Magyar Királyság részei voltak, s de jure sem Pázmány, sem elõdei vagy utódai soha nem ismerték el elszakadásukat. Éppen ezért a régi, a Tripartitum és a szokásjog által szentesített módon, a magyar király továbbra is kinevezte ezen egyházmegyék püspökeit, akik ugyan még ha akarták sem látogathatták volna híveiket, hiszen a török kémnek tekintette volna õket, viszont a cím viselése mellett valamely más egyházi jövedelmeibõl húztak javadalmat, és részt vehettek a fõrendek ülésein. A királyi kinevezések nyomán azonban a pápai megerõsítés rendre késlekedett, eleinte csak az ügymenet nehézkessége (és a püspökök által fizetendõ horribilis taxa, a beiktatási adó) miatt, késõbb azonban már a missziós – tehát valóban a területre utazó és ott de facto egyházi joghatóságot gyakorló – püspökök, pápai adminisztrátorok kinevezését támogató Propaganda Fide tudatos törekvése nyomán is. Bosznia esetében például az 1610-es évektõl a harmincas évek elejéig négy királyi kinevezéssel bíró, de pápai megerõsítéssel nem rendelkezõ püspökrõl tudunk (Balásfi Tamást Sennyei István, Deáky László, majd Posgay Miklós követte tisztében) – miközben a terület konkrét misszionálásáért, és az ezzel járó elõnyök megszerzéséért a raguzai kereskedõk által támogatott világi papok és a szívósan elõrenyomuló bosnyák ferencesek kezdtek ádáz harcba; a római kongregáció hol egyik, hol másik felet segítette. Hasonló feszültségek jelentkeztek Erdély esetében is, ahol folytonos problémát jelentett a váradi püspöki szék betöltése. [32]
Pázmány elõször 1622-ben nyilatkozott meg a kérdésben, a Propaganda felkérésére szövegezett opiniójában, s nagy óvatossággal foglalt állást, igyekezve fenntartani a királyságból kiinduló misszió lehetõségét. Ehhez kért anyagi segítséget és erkölcsi támogatást Rómától, papneveldék felállítására, a szertartásokat segítõ könyvek íratására és beszerzésére gondolva. A Propaganda vezetése végül – alapos helyzetelemzés nyomán, a váci és a zágrábi püspök véleményét is kikérve – másképp döntött, s a geopolitikai realitásokkal is számolva, a balkáni missziót Bécs helyett Rómából kezdte szervezni. [33] A helyszínen tevékenykedõ apostoli adminisztrátorok munkájának megkönnyítésére szükségessé vált a hitéletet elõsegítõ vallásos kiadványok megjelentetése, s ebben Ingoli igyekett a Rómában élõ bosnyák tudós, költõ és történetíró, Marnavics Tomkó János (Ivan Mrnaviæ Tomko), valamint a horvát származású ferencrendi szerzetes, Levakovics Raphael (Rafael Levakoviæ) szakértelmére támaszkodni. 1622-ben õk ketten kaptak megbízást a glagolita misekönyv és breviárium elkészítésére. [34]
Ezek után Pázmány és a Szentszék viszonyában – legalábbis a Propaganda Fide vonatkozásában – a húszas évek közepétõl egyre kitapinthatóbb a feszültség, az érsek nézeteltérésbe is bonyolódik Caraffa bécsi nunciussal. Pázmány 1625 januárjában két levélben is figyelmezteti a nunciust a királyi püspökkinevezõ jog érvényére. Az egyikben úgy fogalmaz: "Mi, akik ma élünk, harminc, negyven, ötven évre visszamenõleg emlékszünk, hogy a boszniai püspököket mindig a királyi felség jelölte ki, a Szentszék pedig ugyanezeket erõsítette meg hivatalukban." A másikban leszögezi: "jóllehet ezen eljárás okát nem lehet pontosan meghatározni, a több évszázadon át feledésbe nem ment gyakorlat mégis elegendõ alapot biztosít számára". [35] Caraffa azonban másképp gondolta, s ennek több ízben kifejezést is adott, amiben számíthatott Róma támogatására. [36] Tény, hogy a Kúria jogászai korábban (a hírhedett Balásfi-eset kapcsán) még a királyi fõkegyúri jog magyarországi gyakorlásának alapját is megkérdõjelezték, nemhogy a hódoltsági területen történõ érvényesítését. [37] A források tanúsága szerint Pázmány ekkor kezdett az emlékezet és a szokás (consuetudo) helyett szilárdabb jogi alapot keresni a ius patronatus megtámogatására. Álláspontjának lényege élete utolsó évtizedében változatlan maradt, de a megfogalmazás módja a konkrét körülményekhez igazodott, s fokozatosan radikalizálódott, amit természetesen nemcsak a püspökkinevezések elhúzódása, hanem az 1632-i római követség egyéb természetû súlyos konfliktusai is magyaráznak. [38]
Az érsek 1627. augusztus 5-én írja elsõ levelét II. Ferdinándnak a kérdésrõl. Ebben már felveti, hogy a királyi kegyúri jog megerõsítésre szorul, mert az azt megerõsítõ pápai bullák elvesztek, így a szokásjog mellett csak elszórt másodlagos forrásokkal lehet igazolni (mellékeli is a sebtében összeállított hivatkozásjegyzéket, Werbõczy, Hartvik püspök és Bonfini mûveit, valamint II. Lajos király Aranybullát megerõsítõ oklevelét említve). [39] A problémát ezek után az jelenti (s néhány évvel késõbb II. Ferdinánd fel is teszi a kérdést az érseknek), hogy vajon a királynak mint fõkegyúrnak joga van-e a püspökök kinevezésére és az egyházi javadalmak adományozására is, vagy csak a választott püspökök Rómának történõ bemutatására? Pázmány 1635. április 10-rõl keltezett terjedelmes memorandumában válaszol a kérdésre. Általában a kegyurak a püspökségek alapításával csak a bemutatás jogát szerzik meg, ám szerinte Magyarország kivételt képez, itt ugyanis az egyházi javadalmak juttatása is uralkodói jog: "a pápát pedig, a kinevezett püspökök megerõsítésén túl, ebben az országban semmiféle jog nem illeti meg az egyházi javadalmak tekintetében". Álláspontját négy érvvel támasztja alá:
1. a magyar királyok olyan feltétellel tettek alapításokat, hogy a kinevezés joga végig a kezükben marad;
2. a magyar királyok hat évszázadon keresztül háborítatlanul bírták a püspökkinevezés jogát, ebben a Szentszék nem akadályozta õket;<SPAN style="F |
AJÁNLOM AZ OLDALT
