1. rész
Amikor Krisztus születése után elmúlt ezernégyszáz esztendő, és azután a harminckilencedikben húsvétkor és pünkösdkor, valamint miután Albert, a nemes fejedelem a Szent Római Birodalom királyává választatott, s ezt megelőzően Magyarország koronáját is elnyerte, és a királyné is elnyerte, őnagysága akkor Pozsonyba érkezett, de nem soká maradt itt. Erzsébet asszony, a nemes királyné akkor Budáról Pozsonyba jött hitveséhez. Albert fejedelem ekkor búcsút mondott Ausztriának, és udvarával szintén Pozsonyba ment. Önagysága ezután Bécsbe küldött, és legkisebb leányát, Erzsébet kisasszonyt kíséretével együtt elhozták onnan Pozsonyba; ez megtörtént, s akkor én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, és engem is elküldtek Albert királynak s hitvesének, a nemes és legkegyelmesebb királyné asszonynak udvarába. Nem sokkal ezután a királynéval és a hatal nemes hercegnővel együtt felkerekedtünk, és Buda felé vettük utunkat.
Még csak rövid ideig voltunk Budán, amikor ott a németeket kirabolták. Ez idő tájt halt meg az esztergomi püspök, akit akkor Pálóczi Györgynek hívtak. Mind ez ideig a szent korona Esztergomban volt; Albert király pedig elment a Pálócziakhoz, az esztergomi püspök testvéreihez, akik ekkor Esztergom urai voltak. Albert király itt a szent koronát és a koronázási jelvényeket is megtalálta. A Pálócziak akkor egymás között tárgyalni kezdtek, az esztergomi várba a káptalanhoz hírnököket küldtek, s az alatt sokat tanácskoztak. Akkor kiderült, hogy Albert királyt a szent koronával nem előzték meg, hogy azonban a király ellen vannak.
Nos, tudjátok meg, hogy abban az időben, amely addig elmúlt, Erzsébet királyné asszony terhes lett, majd Albert király számára nemes magzatot szült, akit Lászlónak neveztek. Mikor a szent koronáért folytatott tárgyalás véget ért, a nemes Albert király legkisebb leányát, a nemes Erzsébet hercegkisasszonyt a visegrádi várba küldte, és én, Kottanner Jánosné szintén vele mentem. A nemes Albert király még aznap útnak indult a nemes királynéval Esztergomba, a szent koronáért, amelyet átadtak neki. Ezután őnagysága hadinépéhez készülődött Szegedre. Amikor őnagysága elkészült, hitvesével, a nemes királynéval először is Visegrádra ment, és magával vitte a szent koronát legkisebb leányához, a hercegkisasszonyhoz, s többen vele mentek, magyar urak is, hozták a szent koronát, s bevitték egy bolthajtásos helyiségbe, amely ötszögletű volt, s én, Kottanner Jánosné szintén ott voltam, karomon tartottam a hercegkisasszonyt, és jól láttam, hogyan, hová teszik a szent koronát. Aztán bezárták a bolthajtásos helyiséget, a bolthajtásos helyiségbe vezető ajtót pedig sok pecséttel jól lepecsételték. Visegrád vára ebben az időben Bazini Miklós gróf és fia, György gróf nemesurak kezében volt. A nemes Albert király hitvesével, a nemes királynéval ekkor hadba indult, a Szeged környéki nádasokba.
Mi történt ezután, azt mindenki jól tudja, hiszen nem sokkal utána a nemes király megbetegedett egy kórban, amelyet vérhasnak neveznek. Akkor az asztalnokmestere így betegen elvitte, s elérve Visegrádra az alsó palotába fektette. Ide orvosok jöttek hozzá Bécsből. Amint őnagysága egy kissé javult, legkisebbik leánya, a hercegkisasszony ingecskét küldött neki, amelyet ő maga hordott a testén. Ekkor őnagysága az ingecskét egy Vinsterel nevű hűséges szentember útján ismét visszaküldte az asszony házba; leánya akasztót varrt ahhoz a zacskóhoz, amely két szentképből készült, s varázsszer volt benne: borsóhajak. Azután a nemes királyné László bánnak Budán túl fekvő birtokaira utazott nagy bánattal, mert a nemes Albert király szerette volna maga mellett látni. Sok üzenetet vitetett és küldött neki, különösen pedig azt, ha a királyné nem jöhetne hozzá, hogy egyszer mégis jöjjön, mielőtt ő tovább megy. Ennek utána vágyódásuk támadt egymás iránt. Akkor őnagysága így betegen elhagyta Visegrádot. Őnagysága ekkor még a kisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt is látni akarta, aztán Esztergom felé vette útját. Betegsége Neszmélynél még súlyosbodott. Itt halt meg Albert, a nemes király és fejedelem, Simon és Judás apostolok előestéjén.
Délelőtt egy magyar nemesúr, akit ...-nak neveztek, érkezett Visegrádra a hercegkisasszonyhoz, és rögtön beszélni óhajtott a nemes királynéval, édesanyjával. Minthogy nem tágított, azt válaszolták neki, amit ilyenkor illik. Végül is beszélt nagyságos úrnőnkkel, és azt mondta neki, hogy a nemes Albert király a szent koronát elvitette Visegrádról. Ez őnagyságát rögvest megijesztette. Akkor őnagysága irt Bazini Miklós grófnak és fiának, György grófnak, így van-e vagy sem, adják neki tudtára. Az előbb megnevezett két gróf ekkor hozzám jött, beavattak bizalmukba, s együtt mentünk az ajtóhoz, amelyen át a szent koronához lehetett jutni. Itt a pecsétek teljesen épek voltak, amit a királynénak rögtön meg is írtak. Önagysága ezután maga is meg akart győződni a valóságról, eljött Visegrádra, és sok magyar nemesúr jött vele, lementek a bolthajtásos helyiségbe, a szent koronát ládástul felhozták, s a szent koronát kivették a tokjából. Sok pecsét volt ezen. Ezeket feltörték, a szent koronát kivették és jól megnézték. Én is ott voltam. Aztán fogták a szent koronát, és egy ládikóba helyezték. Ebben volt a másik korona is, amellyel a nemes királynét Magyarországon megkoronázták, s így volt a két korona egymás mellett egy ládában, és a ládához közel egy ágy állott, ezen feküdt a nemes királyné nehéz terhével, ugyanabban a szobában vele együtt két udvarhölgy feküdt, az egyiket Borbálának hívták, ez egy magyar nemesúr leánya volt, a másikat Fronacher kisasszonynak nevezték. Virrasztóul egy viaszgyertya állt mellettük, ahogy ez fejedelmi asszonyoknál szokásos. Éjszaka az egyik udvarhölgy felkelt, s nem vette észre, hogy a gyertya eldőlt, és tűz támadt a szobában, sőt odaért a ládáig, amelyben a két korona volt, úgyhogy megperzselődött, a láda tetején pedig egy kék bársonypárna feküdt, ebbe lyukat égetett, egy arasznál nagyobbat. És figyeljétek a csudát: még az anya méhébe volt zárva a király, akinek majdan a szent koronát kellett viselnie, s alig két ölnyire volt egymástól a kettő, az ördög mindkettőjüknek szívesen ártott volna a tűzvész által. Isten azonban őrködött felettük, és idejében felébresztette az udvarhölgyeket, én pedig elöl feküdtem a kis királylánnyal. Akkor eljöttek hozzám az udvarhölgyek, hogy keljek fel tüstént, mert tűz van abban a bolthajtásos szobában, amelyben asszonyom őnagysága hált. Én szörnyen megijedtem, rögtön felkeltem, besiettem a szobába, ez telis-tele volt füsttel, én elfojtottam, majd eloltottam a tüzet, és kiengedtem a füstöt, ismét beillatosítottam a szobát, úgyhogy a királyné azon éjjel aludhatott benne. Reggel a magyar nemesurak eljöttek nagyságos úrnőmhöz, őnagysága ekkor elmondta nekik, miként járt az éjszaka, s milyen közel égett hozzá és a szent koronához, valamint a második koronához a tűz, amin a nemesurak fölöttébb csodálkoztak, s azt tanácsolták, hogy a szent koronát megint vissza kellene tenni a ládába, s ismét a kincseskamrába kellene vinni, ahol addig is volt. Ez még aznap meg is történt. Az ajtót akkor ugyanúgy lepecsételték, mint korábban is tették, csakhogy most nem annyi pecséttel, mint azelőtt. Amint ez megtörtént, az én nagyságos úrnőm elküldött Bazini György grófhoz, követelve tőle a visegrádi vár kulcsait, mert a magyar nemesurak akarták ezt így, hogy ti. a várat atyjafiának, Garai László bán úrnak adja át. Ez így is történt.
Garai László bán úr átvette a várat, és élére várnagyot állított. Mivel a nemes királyné most atyjafiával, László bánnal és a többi magyar nemesúrral ismét Budára akart menni, őnagysága bizalmasan így szólt hozzám: "Kedves és hűséges Kottannerné, gondjaira bízom a leányomat és a kincses kamrát is, önön és leányomon kívül senkit se engedjen be oda." Gondjaimra bízta az ő koronáját, nyakékét s más ékszerét is, mindez abban a kincseskamrában volt, amelyen át a szent koronához lehetett menni. Mikor így beszélgettünk egymással, odajött László bán úr a várnagyával, s így szólt: „Nagyságos úrnőm, hagyja meg ennek az asszonynak, hogy a kincses kamrába senkit Se engedjen be, csak a várnagyomat.” Önagysága kegyesen válaszolt, s így szólt hozzám: „Kedves Kottanner Jánosné, ha atyámfia, László bán úr vagy várnagya be akarnak menni, akkor engedje be őket.” A várnagy akkor odament az ajtóhoz, amelyen a pecsétek voltak, elővett egy kendőcskét, a többi pecsétre borította, összekötötte, s rányomta a saját pecsétjét. Mikor mindez megtörtént, a nemes özvegy s nekem nagyságos úrnőm atyjafiával, László bán úrral és a többi magyar nemesúrral Budára vette útját, nehéz teherrel terhesen és sok gondtól környékezve, mivel a magyar nemesurak folyton azt hajtogatták, menjen férjhez, sőt többeket is terjesztettek őnagysága elébe, az egyik Lengyelország királya volt, akit Ulászló úrnak neveztek, a másik pedig Szerbia despotájának a fia. A nemes királyné mindezekért igen búslakodott, és többrendbéli udvarias válasz után így szólt: „Kedves urak, ne pogányt adjatok hozzám, inkább egy keresztény parasztot.” Ekkor László bán úr, az ő atyjafia azt kívánta, hogy a lengyel királyt válassza. Erre a magyar nemesurak mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban ellenkezett, azt válaszolván, megvárja, mit ád neki az Isten, ahhoz igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz méhében, s ebben reménykedik, minthogy a valót még nem tudhatja, és még nem igazodhat utána. Önagysága ezután hirtelen felkerekedett Budáról, és megint Visegrádra ment, az alsó palotába. Akkor Cillei Ulrik gróf jött hozzá, ezt a magyar nemesurak megtudták, hamarosan eljöttek utána, és ismételten szorongatták a lengyel király miatt. Azt tanácsolták neki, egyezzen bele, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz, addig is vegye fontolóra, mi lenne számára a legjobb, majd találnak valami megoldást, amellyel továbbjut. Őnagysága úgy is tett, beleegyezett abba, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Mégis három feltételt szabott nekik, amelyek közismertek. Ha megtartják őket, akkor hozzámegy a lengyel királyhoz. Azonban jól tudta, hogy a három feltétel egyikét sem tartják majd be, sem a lengyel király, sem a magyar nemesurak, s így akart kibújni beleegyezése alól, amelyet adott, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Az urak ezt nem fogták fel, és örvendtek, hogy őnagysága beleegyezett, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz. Amikor a bölcs és nemes királyné erre rájött, minden gondolata és törekvése a szent koronára irányult, hogy keríthetné azt a magyar uraktól a saját birtokába. Ezt abban a hitben tette, hogy ha fiút szül, ezt ne semmizzék ki az ország birtoklásából, ha pedig leányt hordoz méhében, akkor még inkább szeretne a magyar urakkal megegyezésre jutni. Engem pedig nagyon kérdezett, kihoznám-e számára a szent koronát.
Abban az időben erről nem lehetett szó, azonban az volt ennek az igazi akadálya, hogy még nem érkezett el az ideje, amikor a mindenható Isten csudás művét véghezvigye, amint ezt még hallani fogjátok. A magyar nemesurak ekkor szívesen látták volna, ha a nemes királyné a visegrádi várban feküdt volna gyermekágyban. Önagyságának azonban ez nem nagyon volt ínyére, nem is tett semmit ennek érdekében, és nem ment az asszonyházba. Ezt rejtett bölcsességében tette, mert aggódott, hogy ha az asszonyházba jön, akkor gyermekével együtt erőszakkal ott tartják; aztán meg azért, hogyannál kevésbé gondolhassanak rá, hogy a szent korona megszerzésére törekszik. A nemes királyné ekkor legkisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt az asszonyházból magához vette a palotába, engem is vele együtt, meg két udvarhölgyet, a többit pedig fent hagyta a fellegvárban, nevezetesen egy sziléziai hercegkisasszonyt és más nemes kisasszonyokat. Ezen mindenki csodálkozott, miért hagyta fent őnagysága az udvarhölgyeket és a többi udvari népet, amely az én fiatal úrnőm mellé volt beosztva. Miért volt ez, Isten után nem tudta senki, csak őnagysága meg én. Nálam voltak a kulcsok ahhoz a szobához, amelyben az ő koronája, nyakéke és más ékszere volt. Akkor őnagysága titokban kijjebb ment az országban, s megkért, menjek fel az asszonyházba, és próbáljam a koronáját és egyéb ékszereit titokban lehozni a palotába. Ezt meg is tettem, felmentem az asszonyházba, és ruháim alatt, szánon nagyságos asszonyomnak nagy titokban levittem koronáját és minden ékszerét. Lefelé menvén a palotába, a magyar nemesurak jöttek velem szemben lóháton, s László bán úr ezt kérdezte tőlem:
„Kottanner Jánosné, mit visz itt?” – „Ruhámat viszem” – s nagyságos úrnőm boldog volt, hogy elvittem neki ékszereit. A koronát nekem, magam személyénél kell őriznem a szobában, ahol fiatal úrnőmmel feküdtünk, mivel nagyon kevés olyan szoba volt itt, amelyet el lehetett zárni; az ágy alatt tartottam nagy aggodalomban, mert nem volt itt semmiféle ládánk. Ha az urak a koronát tokjávaI együtt meglátták volna, azt hitték volna, hogy az a szent korona, s sok kellemetlenség és baj származott volna belőle, s rájöttek volna, hogy őnagysága kijjebb szándékozik menni az országban. Miután a nemes királyné a magyar nemesuraknak válaszolt a lengyel király ügyében, amint elébb hallottátok, s a leveleket is, a magyar nemesurakat is, akik lóháton küldöttségbe mentek a lengyel királyhoz, eligazította, ti. az egri püspököt, Matkó bánt, Vajdafi Imrét és más urakat, a magyar nemesurak Visegrádról ismét Buda felé vették útjukat. A nemes királyné pedig legkisebbik leányával, Erzsébet kisasszonnyal a várból elindult Komárom felé. Cillei Ulrik gróf mint hűséges atyjafia is eljött akkor őnagyságához, s együtt megtanácskozták, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a szent koronát a visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én tegyem meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket, mint én, akiben ezenfelül még meg is bízik.
Én bizony nagyon megijedtem, mert ez súlyos kockázat volt számomra és kis gyermekeim számára, s azon tépelődtem, mitévő legyek, s senkitől sem mertem tanácsot kérni, csak Istentől, s úgy gondoltam, ha nem tenném meg, s ebből valami baj származnék, az én vétkem volna Isten és ember előtt. Beleegyeztem tehát életem kockáztatásával a nehéz útba, de segítőtársat kértem. Rám hagyták, kit találok erre alkalmasnak. Akkor ajánlottam valakit, akiről úgy véltem, hogy teljes odaadással van úrnőm iránt, horvát volt; titkos tanácskozásra hívták, eléje tárták a dolgot, amit tőle kívántak. Ez az ember annyira megijedt, hogy színét változtatta, mintha félholt volna, nem is egyezett bele a dologba, hanem az istállóba sietett lovaihoz. Nem tudom, Isten akarata volt-e, vagy pedig egyébként is ügyetlenkedett, de az a hír jött az udvarba, hogy lováról leesve keményen megütötte magát. Amikor pedig állapota javult, ismét lóra ült, és Horvátországba lovagolt, az ügyet meg el kellett halasztanunk, s nagyságos úrnőm vigasztalan volt, hogy az a gyáva fickó most tud a dologról, s magam is nagy gondban éltem, de persze mindez Isten akarata volt. Ha a dolog ebben az időben sikerült volna, akkor nagyságos úrnőm nagy hassal és a szent koronával Pozsonyba ment volna, akkor méhének nemes gyümölcse, amelyet még hordott, megakadályoztatott volna a megkoronáztatásában, mert úrnőmnek talán nem lett volna olyan segítsége és hatalma, mint amilyen utóbb volt, amint ez azóta ki is derült.
Amikor aztán elérkezett az igazi ideje annak, hogy Isten csudatételét véghezvigye, akkor Isten egy férfiút küldött nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, ...-nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk néhány lakatot és két reszelőt. Ö, aki velem együtt akarta kockára tenni életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc volt meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk, azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen. Mikor pedig elkészültünk, nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész udvarnéppel közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért. Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ö is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb csudálkozott azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőmtől, mert ez még fiatal volt, s nem szívesen engedett el magától, ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruhájuk számára ládát csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába, és elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt egy kevés tűzifa hevert, amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a reszelőket. Ámde a férficselédek, akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én meghallottam, s rögtön megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét változtatta, magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig így szólt: "Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk." Én megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert sokat kell imádkoznom, minthogy éppen szombat éjjel volt, ti. farsang napját követő szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet elrejtettem őket. Miután aludni tértek az udvarhölgyek, és mindenki más is, én a kis szobámban maradtam egy öregasszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a dologról sem tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen aludt.
Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott. Kinyitottam neki, majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját, akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, ...-nak, és aki felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy elhozzam a gyertyákat, hát elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán meggondoltam magamat, visszamentem és csöndben fel költöttem az asszonyt, aki á gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyertyák elvesztek, pedig még sokat kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem; odaadtam őket segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie, odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt, mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább hagyjon előbb itt meghalnom. Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat beeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem őket, hagyják félbe munkájukat. Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az ajtóhoz értem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam, talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok, és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem, köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét, amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így imádkozom, megint csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál, amely az asszonyház igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem és hálát adtam Istennek, folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen meghiúsította volna a dolgot.
Imádságom végeztével felálltam, hogy a bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már szembejött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban olyan erősek voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől erős szag keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket, ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki, ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt, felkeltek az udvarhölgyek és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára. Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az. Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amelyben a szent korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe hajítottam, úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az útra. Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt. Erre kijelentettem, hogy magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközöIni ellátását a bécsi Szent Márton egyháznál, amit aztán meg is tettem. Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak, hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a száma, amelyre én és ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelóg ott, úgyhogy mindenki utánanézett és elkezdett nevetni.
Mikor aztán az asszonyházból leértünk a faluba, szívesen ettünk volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk, ebből ettünk hát egy keveset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték, annyira előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld oda az út. Mikor aztán útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka, ahol a szent korona feküdt, hogy rá ne üljek. És hálát adtam a mindenható Istennek kegyelméért, de azért gyakorta vissza-visszanéztem, nem jön-e valaki utánunk, aggodalmam egyáltalán nem szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött el, mit tett eddig az Isten vagy mit szándékozik még tenni. Mert amíg a várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam át nyugodtan e nagy ügy miatt, amelyet rám bíztak, és sok nehéz álmom volt. Különösen egyik éjszaka álmodtam, hogy egy asszony az összes falakon áthatolva bement a bolthajtásos helyiségbe, és elvitte a szent koronát. Akkor nagyon megijedtem, rögvest felkeltem, magam mellé vettem egy udvarhölgyet, akit Dachpeck kisasszonynak neveztek, és együtt odamentünk a bolthajtásos helyiséghez. Úgy találtam, ahogy annak idején elhagytam. Dachpeck kisasszony akkor így szólt hozzám: „Nem csuda, hogy kegyed nem alszik jól, bizony nagy dolgok vannak kegyedre bízva.” Ezzel megint nyugovóra tértünk. Mindezt végiggondoltam az úton. Amikor odaértünk a fogadó hoz, ahol enni szándékoztunk, a derék fickó fogta a rábízott vánkost, és mellettem vitte arra a helyre, ahol enni akartunk, és velem szemben letette egy asztalra, úgyhogy egész idő alatt, amíg ettünk, szemem előtt volt. Amikor az evéssel végeztünk, a derék fickó fogta a vánkost, és megint a száma tette, mint az elébb, és aztán egészen a sötét éjszakába tovább utaztunk. Így érkeztünk a Dunához, amelyen felhalmozódott a jég, de egyik-másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rámentünk a jégre, úgy a Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a szekér felfordult, az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem látta. Akkor nagyon megijedtem, és arra gondoltam, hogy a szent koronával együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre volt, úgyhogy senki sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a szekéren volt, leszóródott, részben a vízbe, a jég alá. A sziléziai hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb udvarhölgyeket magamhoz vettem a száma, és Isten segítségével így értünk át a jégen, meg a többiek is mind.
Amikor aztán Komáromban a palotás házhoz érkeztünk, akkor az, aki itt velem együtt szabadult meg gondjaitól, fogta a vánkost a szent koronával, és arra a helyre vitte, ahol jó oltalom alatt volt, én pedig az asszonyházba menve nagyságos úrnőmhöz, a nemes királynőtől szépen fogadtattam, mert Ő jól tudta, hogy Isten segítségével jó küldötte voltam. Azonban Istennek mindama csudáját és jelképes segítségét, amelynek tanúi voltunk, őnagysága nem tudta, s úgy is halt meg, hogy nem tudta meg. Sohasem adódott úgy, hogy olyan sokáig egyedül lehettem volna vele, hogy mindent az elejétől a végéig elmondhattam volna neki, mert nem voltunk soká együtt, és az sem adódott, hogy megkérdezhettem volna azt, aki gondomat velem megosztotta, történt-e vele valami jelképes dolog, amíg a bolthajtásos helyiségben volt, ahogy velem történt, mivel nem tudott németül, viszont nem bíztam senkiben, aki tolmácsolhatott volna. Amikor a nemes királyné fogadott, őnagysága az ágyon feküdt, és pihenni szeretett volna, s elmondta, mi történt vele egész nap. Ti. két tisztes asszony, két özvegy jött hozzá Budáról. Az egyiket Siebenlindernénak hívták, a másiknak Zauzechné volt a neve, s két dajkát hoztak magukkal, az egyik bába volt, a másik a dajka, akinek mellével a gyermeket kellett majd táplálnia, és ez a dajka a saját gyermekét is elhozta, ez is fiú volt, mivel a bölcsek úgy vélik, hogy jobb annak az asszonynak a teje, akinek fia van, mint annak, akinek leánya van. Ezeknek az asszonyoknak kellett volna őnagyságával Pozsonyba menniük, hogy ott a gyermekágyban őt ápolják, mert a számítások szerint őnagyságának még egy hétig viselősnek kellett volna lennie. Elhibázták-e a számítást, vagy pedig Isten akarata volt, de ha őnagysága ugyanazon éjjel nem szül, akkor őnagysága korán reggel útnak indult volna, mert a szekerek mind meg voltak rakva, az udvarnép meg útra készen állt. Amikor így beszélgettem a nemes királynéval, őnagysága elmondotta nekem, hogy a budai asszonyok megfürösztötték egy kádban, s hogy a fürdő után rosszul lett. Akkor felemeltem takaróját, hogy csupaszon lássam. Ekkor néhány olyan jelet láttam rajta, amelyről biztosan tudtam, hogy a gyermek szülésétől nem volt messze. A budai asszonyok kinn aludtak Szőny faluban, de azért volt nálunk egy bába, ezt Margitnak nevezték, gróf Schaumburg Jánosné küldte nagyságos úrnőmnek, s állítólag nagyon jó volt, ami aztán be is igazolódott. Ekkor igy szóltam: „Nagyságos úrnőm, keljen fel, úgy vélem, holnap nem megy Pozsonyba.” Önagysága akkor felkelt, ment, hogy elkezdje a nehéz vajúdást, én pedig elküldtem a magyar udvarmesternéért, akit Margit asszonynak hívtak. Ez rögtön jött, volt itt azonkívül egy udvarhölgy, akit Pronacher kisasszonynak neveztek, mindkettőjüket otthagytam nagyságos úrnőmnél, magam pedig rögtön a bábáért mentem, akit Schaumburgné küldött. Ez fiatal úr. nőm szobájában feküdt, és én így szóltam hozzá: „Margit, keljen fel tüstént, nagyságos úrnőmnél jön a gyerek.” Az asszony mély álomból felriadva így szólt hozzám: „Az Isten keresztjére, ha ma meglesz a gyermek, akkor holnap nemigen megyünk Pozsonyba.” És nem akart felkelni, én meg sokallottam a vitát, és visszamentem nagyságos úrnőmhöz, hogy valami baj ne érje, mert az a kettő, aki nála volt, ezekhez a dolgokhoz nem értett semmit. Nagyságos úrnőm ekkor így szólt: „Hol van Margit?” Önagyságával közöltem az asszony balga válaszát. Önagysága erre így válaszolt: „Menjen rögtön vissza, hagyja meg neki, hogy jöjjön, nem tréfadolog ez!” Rögtön visszamentem, és hevesen felráztam az asszonyt. Mikor nagyságos úrnőmhöz ért, nem tartott félórát, hogy a mindenható Isten ifjú királlyal ajándékozott meg bennünket, abban az órában, amelyben a szent korona Visegrádról Komáromba érkezett, ugyanabban az órában született meg László király. A bába okos volt, és ezt mondta: „Nagyságos úrnő, teljesíti-e, amit kegyedtől kérek, ha megmondom kegyednek, mit tartok a kezemben.” Ekkor ezt felelte a nemes királyné: „Igen, kedves bábaasszony.” A bába így szólt: „Nagyságos úrnő, egy ifjú királyt tartok a kezemben.” A nemes királyné ennek nagyon megörült, az ég felé emelte kezét, így köszönte meg Istennek kegyelmét.
Miután a gyermekágyast ágyba fektették, és senki sem volt már nála, csak én egyedül, letérdeltem, szóltam a nemes királynéhoz, és ezt mondtam: „Nagyságos úrnőm, nagyságod hálát adhat Istennek, amíg csak él, azért a nagy kegyelemért és sok csudáért, amelyeket a mindenható Isten tett azzal, hogy a király és a szent korona egyazon órában találkoztak.” A nemes királyné ezt válaszolta: „Persze, hogy ez a mindenható Istennek nagy csudája, mert elébb ez így nem történhetett volna meg.” Amikor a budai asszonyok megtudták, hogy nagyságos úrnőm a gyermeket megszülte, örültek neki, ahogy ez illett. Azonban nagyon megorroltak azért, hogy ők nem voltak jelen, és ezért legfőképpen engem fogtak gyanúba, pedig nem az én hibám volt, hanem az idő volt rövid. A király nem akart tovább várakozni, sietett a szent koronához, mielőtt egy másik jönne, mintha mondta volna neki valaki, hogy a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére. Ha még egy hetet aludt volna anyja méhében, akkor Pozsonyba ment volna, és nem lehetett volna egyhamar olyan hatalmat összehozni, nem lehetett volna erőszakkal sem visszajönni, és akkor a lengyel király talán hamarább ért volna Székesfehérvárra, mint őnagysága. És amint igaz, hogy Szent Istvánnak Magyarországra Isten küldte és szánta a szent koronát, ugyanúgy igaz az is, hogy szemmel láthatóan Isten akarta, hogy Magyarország szent koronáját az igazi örökös király, László viselje, és ne a lengyel király. És ezt a fejezetet egyesek tartsák emlékezetükben.
Amikor Cillei Ulrik, a nemes és hűséges gróf megtudta, hogy királya és atyjafia született, aki az ő atyafiságos ura volt, nagy öröm fogta el őt, a horvátországiakat is, valamint más grófokat és nemesurakat és az egész udvarnépet. A nemes Cillei gróf ekkor örömtüzet gyújtatott és rendeztetett a vízen fáklyákkal, úgyhogy éjfél utánig tartott az örömünnep. Korán reggel az esztergomi püspökért küldtek, hogy jöjjön, és vegyen részt az ifjú király megkeresztelésében. El is jött. Ferenc mester, a budai plébános is jelen volt. Nagyságos úrnőm azt kívánta tőlem, hogy én is legyek őnagyságának komaasszonya. Ekkor így szóltam: „Nagyságos úrnőm, nagyságodnak én különben is mindenkoron adósa vagyok jóságáért, arra kérem nagyságodat, válassza Margit asszonyt.” Önagysága így is tett. Amikor aztán a nemes királyt meg akarták keresztelni, akkor elvették a fiatal királynétól, Erzsébet asszonytól azt a fekete köntöst, amelyben a legjobb és legdrágább Albert fejedelmet és királyt gyászolta, és aranyozott ruhába öltöztették, vörös színűbe, az udvarhölgyeknek is díszesen kellett megjelenniük, dicséretére és tiszteletére Istennek, aki országoknak és népeknek örökösödés jogán királyt és uralkodót adott. Akkor Dénes úr, a nagyon tisztelendő prelátus és esztergomi érsek fogta az ifjú királyt, keresztelésre vitte, és keresztvíz alá tartotta. A horvátországi Bertalan gróf, a budai plébános és Margit asszonya nemes királyt szintén a keresztvíz alá tartották. A keresztségben László királynak nevezték, ez egyesekben haragot keltett, mert úgy vélték, Péter királynak kellett volna nevezni, mivel ezt a nevet hozta magával. Egyesek viszont úgy gondolták, hogy Albert királynak kellett volna elnevezni, atyjára való tekintettel, aki olyan nagyon derék király volt. Az én nagyságos úrnőm azonban már fogadalmat tett Istennek és Szent László királynak, sőt elküldte fogadalmi ajándékát Nagyváradra; Wilsnackba pedig Vinsterel útján ezüst gyermekszobrot küldött a Szent Vérhez, és kérte Istent, ajándékozza meg trónörökösseI, ami Isten akarata szerint hamarosan meghallgatásra talált. Miután mindez megtörtént, hírnököket menesztettek számos vidékre, és tudatták, hogy a mindenható Isten az országoknak és lakóinak királyt és örökös uralkodót adott, és ennek az országokban a legtöbben örültek. Akkor a nemes királyné futárt menesztett a magyar nemesurak után, akik a lengyel királyhoz mentek küldöttségbe, hogy térjenek vissza, mert Isten örökössel ajándékozta meg őt, és ez az örökös uralkodjon, senki más. Ezek az urak ezt nem akarták megtenni, és úgy vélték, hogy küldetésüket – amelyért elindultak – elvégzik és teljesítik, s tovább mentek a lengyel királyhoz. Amikor a nemes királyné ezt megtudta, nagyon aggódott, mégis reménykedett Istenben, és folyton azt mondogatta, jól tudja, hogy Isten nemhiába ajándékozta meg örökössel. A nemes gyermekágyasnak sohasem volt nyugta, mert nagy dolgokról volt szó, és az urak őnagysága nélkül semmit sem akartak elintézni, pedig sok úr jött oda. Eljött a győri püspök is, és természetes urának felajánlotta szolgálatait. Eljött az öreg Rozgonyi István is, és szintén felajánlotta szolgálatait természetes urának. Eljött a nádor is, Hédervári Lőrinc úr feleségestül. Felesége négy forintot ajándékozott a dajkának, és szóban szintén ajánlkoztak. A nádor pedig hozzám lépett, amikor éppen a bölcső mellett álltam, és így szólt: „Kottannerné, jól őrizze, Magyarország királya, Csehország királya, Ausztria hercege és Morvaország őrgrófja van itt együtt.” Válaszoltam neki, és ezt mondtam: „Uram, ez így van, őrzöm, ahogy csak tudom.” És mézesmázos szókat intézett nagyságos úrnőmhöz, de kétszínű volt, ahogy ez később ki is tudódott. A nádor ezután feleségestül megint visszament Budára. A nemes királynét pedig sok aggodalom környékezte, mert sokan figyelmeztették, hogy az ifjú király életére törnek, ezért senkiben sem mertünk bízni, nekem meg súlyos és kemény szolgálatot kellett ellátnom nagyságos úrnőm és az Ő gyermekei mellett is. Ameddig őnagysága a gyermekágyban feküdt, nem került le rólam a ruha, sem nappal, sem éjjel.
Amikor eljött az ideje, hogy a nemes királyné az asszonyok szokása szerint avatásra menjen, karjára vette a fiát és elvitte a komáromi várkápolnába. Ez húsvét napján történt. A nemes és hűséges Cillei Ulrik gróf állandóan nagyságos úrnőm mellett volt, és hűséggel támogatta, s egy lendvai herceg, Szécsi Tamás nevezetű, az is hűségesen kitartott mellette egészen a végóráig, és Horvátország grófjai, Bertalan gróf és a testvére szintén melléje álltak, és még más grófok, püspökök és nemesurak. így mégis sok nemesember, városi és falusi nép volt, akik teljes hűséggel viseltettek őnagysága iránt. Amikor aztán a nemes királyné felkelt a gyermekágyból, akkor érkeztek vissza a lengyel királytól azok a magyar urak, akik küldöttségben voltak nála. így jött Vajdafi Imre és Matkó bán úr Komáromba, de Garai László bán úr és több püspök, gróf és nemesúr is ott volt. Egy cseh nemesúr is jött, ezt Smikosskinak hívták. Amikor jelentkezett nagyságos úrnőmnél, meglátta az ifjú László királyt a bölcsőben, felszólítás nélkül odament, letérdelt a bölcső előtt, jobbjának két ujját felemelte, és megesküdött, hogy a nemes László király és édesanyja iránt teljes hűséggel fog viseltetni.
Miután mindez megvolt, és a nemes királyné megtudta, hogy Vajdafi Imre úr és Matkó bán úr visszajöttek a lengyel királytól, akkor őnagysága derűsnek és nyíltnak tettette magát, persze csak annyira, amennyire özvegyhez illik. Ezt azért tette, hogy azt higgyék, hozzámegy a lengyel királyhoz, bár ez nem volt szándékában, csak azért, hogy megtudja tőlük, milyen álláspontot foglalnak el természetes urukkal szemben. Amikor aztán az urak összejöttek, és tárgyalni akartak, akkor nagyságos úrnőm nem bocsátotta be őket a palotás házba, hanem kiment hozzájuk, és a ház előtt beszélgetett velük. Miután ezt befejezte, őnagysága megint bement. Ekkor figyelmeztették, ne menjen ki többet a házból, hogy hatalmaskodás áldozatául ne essen. Ezt meg is tette, bebocsátotta az urakat, de előbb vitézeket engedett be, és a tárgyalást a házban tartották. Miután mindegyik előadta a maga dolgát, és nagyságos úrnőm tudni akarta, mi az álláspontjuk természetes urukkal, László királlyal szemben, akkor kettőjük közül az egyik, Matkó bán vagy Vajdafi Imre, így szólt: „Nagyságos úrnőm, ha tízéves volna is a fia, akkor sem ismernénk el urunknak, mert nem állhatna élünkre a törökök ellen.” Az volt a véleményük, hogy menjen feleségül a lengyel királyhoz. Ez nagyon elkeserítette a nemes királynét, mégsem mutatta, hanem tanácsot kért atyjafiától, Cillei Ulrik gróftól és más hűséges tanácsadóitól, hogyan viselkedjék. Ekkor azt tanácsolták neki, fogassa el a két nemesurat, mármint Matkó bánt és Vajdafi Imrét. A nemes királyné nagyon is csöndben és bölcsen járt el ebben a dologban. Atyjafia, László bán elvonult, de nem tudott róla, és a két nemesúr is odább akart állni. Túl a Dunán, Komárommal szemben egy kicsiny falucskában voltak elszállásolva, úgyhogy a palotás házból jól lehetett látni őket, amint jártak-keltek. Nagyságos úrnőm kieszelte, mintha Tata felé venné útját, és a Cillei udvarnépét, Smikosski és saját más kíséretét késő éjszaka átszállíttatta a Dunán. Korán reggel, amint megvirradt, nagyságos úrnőm felkelt, én fáklyát fogtam, és együtt kimentünk a falakra, egy bódéba, hogy láthassuk, mi történik az urakkal. Amikor kivilágosodott, láttuk, hogy az urak egy házban találkoznak. Buda felől négy lóval egy lovas érkezett, ez Ország János volt, aki szintén az urakhoz ment a házba. Mindezt láttuk a falakról. Nem sokkal ezután lóháton nagy hadinép jött toronyiránt, ez nagyságos úrnőm udvari kísérete volt, körülvette a házat, elfogta a két urat, Matkó bánt és Vajdafi Imrét, valamint udvari kíséretüket. A szegény parasztok pedig mezítláb és egy szál ingben elmenekültek a faluból. Ország Jánost is elfogták, a bárkák meg már elő voltak készítve, ideültették be az urakat, és a vízen áthozták őket a komáromi palotás házba. Itt voltak fogságban, és azt kívánták, hogy Cillei Ulrik gróf menjen hozzájuk, mert nagyságos úrnőmnek jó tanáccsal akarnak szolgálni. Amikor Cillei elment hozzájuk, akkor azt ajánlották nagyságos úrnőmnek, koronáztassa meg László királyt a szent koronával, akkor az uralkodásból nem semmizhetik ki. Azonban nem tudták, hogy nála van a korona, mert nem vélhették másképp, mint hogy László bán úrnál van Visegrádon. Garai László bán úr ugyanis bizonyára egy húron pendült velük, s így reménykedhettek, hogy ezáltal megszabadulhatnak. Miután a nemes Cillei gróf elvitte nagyságos úrnőmnek az üzenetet, a tanács nagyon megtetszett neki, és atyjafiát, László bán urat is próbára akarta tenni. László bán úrhoz Mátyás urat, ez idő szerinti kancellárját küldte el, hogy adja ki számára a koronát, mert fiát atyai örökségeképpen meg akarja koronáztatni. László bán erre azt válaszolta, hogy ezt szívesen megteszi, azzal a feltétellel, hogy őnagysága Matkó bánt és Vajdafi Imrét szabadon bocsátja. A válasz nagyon tetszett nagyságos úrnőmnek, csak azon aggódott, hogy atyjafia, László bán úr majd elfordul tőle, mivel a szent korona már nála van. Beavatott tehát titkába, és így szólt hozzám: „Kedves Kottannerné, mit tanácsol nekem? László bán úr beleegyezett, hogy átadja nekem a koronát, mit tehetnék, hogy megint a visegrádi várba kerüljön.” Amikor ezt meghallottam, úgy megijedtem, hogy minden tagomban megéreztem, hogyan változhatott meg ennyire az okos asszony gondolkodásmódja, s azt gondoltam magamban, ez az ördög sugallata. Nem tudtam magamat türtőztetni, és ingerülten válaszoltam, így szólva: „Úrnőm, mondjon le erről, ezt nem teszem meg, és ennyire többé nem kockáztatom az életemet, nem is javallom, mindig jobb a bokorban, mint a kalodában. Visszaadni bizonyára még bármikor lehet, aki most barátja, abból ezután még ellensége lehet.” Miközben a nemes királyné ezt hallgatta, hogy indulatból ilyen gorombán válaszoltam neki, megnémult, nem mondott sem igent, sem nemet, válasz nélkül faképnél hagyott, és erről a dologról soha többé nem beszélt velem. Ha a korona mindvégig a visegrádi várban marad, akkor eleve a lengyel király kezébe jutott volna, amint ezt még hallani fogjátok.
Figyeljétek, milyen serény volt az ördög a kezdet kezdetén és a vége felé. Nem sokkal ezután a Galgóci Vajda Miklós jött nagyságos úrnőmhöz, és úgy találta, hogy ő derekasan fog szolgálni őnagyságának, aki ekkor adta át neki Székesfehérvárt. Nem sokkal ezután az a megbízható hír jött, hogy a lengyel király vonul be az országba, és Budára igyekszik, ahogy aztán meg is történt. Ezért titokban és sietve kellett a koronázásra felkészülnünk. Nagyságos úrnőm Budára küldött aranyszövetért László király ruhája számára, amely a koronázáshoz kellett. Küldötte azonban túl sokáig maradt el, és aggódtunk, hogy útja nagyon is hosszúra nyúlik, mert a koronázásnak valami főünnepen kellett megtörténnie. A legközelebbi, ti. pünkösd, már nem volt messze, úgyhogy igyekeznünk kellett. Nos egy szép, nagy miseruha volt ott, valamikor Zsigmond császár köntöse volt, vörös és aranyszínű, s ezüstfehér minták voltak beleszőve, ezt kellett kiszabni, és ebből kellett az ifjú király első ruháját varrnom, amelyet a szent koronához kellett felvennie. Nos, figyeljétek, hát nem bizonysága-e ez annak, hogy nagyapai és apai örökségében jogosan uralkodjék. Címerpajzsa vörös és fehér. Én készítettem el a kis öltözetet: a kápolnában zárt ajtók mögött titokban kellett megcsinálnom az albát, a palástot, a stólát, a karkötőt és a sarut a lábára. Mikor minden dolog el volt rendezve, nagyságos úrnőm Mátyás urat, kancellárját azzal küldte el atyjafiához, László bán úrhoz, hogy ez jöjjön el hozzá, és vele vonuljon Székesfehérvárra, mert fiát meg akarja koronáztatni, mert a szent korona nála van. Amikor László bán úr ezt meghallotta, nem nagyon tetszett neki, mégis abban reménykedett, hogy nem így van, hogy a korona még a visegrádi várban van, és nem is jött el nagyságos úrnőmhöz. Amikor őnagysága tudomására jutott, hogy László bán úr nem jön, akkor őnagysága a kettőt, Matkó bán urat és Vajdafi Imre urat felküldte Sopronba. Egy lovagot rendelt melléjük, ez a CiIIeinek volt az embere, Randeggi Henrik volt a neve, ennek kellett őket őriznie. Ugyanis Sopron ez idő tájt CiIIei Ulrik grófé volt, aki kapitányt helyezett oda, ezt Flednitzer Kristófnak hívták, erre bízták az urakat.
Ezután a nemes királyné nagy titokban a nemes osztrák fejedelemhez, Albert herceg nevezetűhöz küldött, és tudatta vele, hogy pünkösd szent napján akarja nagyságos uramat, László királyt megkoronáztatni. Albert herceg, a nemes fejedelem hűséges atyjafiának mutatkozott, akit szükségben ismerni meg: sietve lóra ült, és ugyancsak Székesfehérvár felé vonult, úgyhogy embereivel néhány lovat agyonlovagolt, de pünkösd napján saját személyében megérkezett atyjafiához, László királyhoz. És ha szükséges lett volna, életét is feláldozza érte. Mikor az udvari kíséret, amelynek nagyságos úrnőmmel Székesfehérvárra kellett vonulnia, együtt volt, őnagysága az esztergomi érsekért küldött, hogy jöjjön el, menjen vele Székesfehérvárra, és segítse fiát megkoronázni. El is jött jó hadinéppel. Mikor elkészült a bölcső, amelyben az ifjú királyt kellett vinni, négy embernek mindig mellette kellett lennie, hogy őnagyságát vigyék. Pünkösd előtti csütörtök délután a nemes királyné az ifjú királlyal és a nemes Cillei gróf, és Horvátország grófjai és a lindvai hercegek elindultak. A nádor, Hédervári Lőrinc úr is eljött kíséretül az én nagyságos úrnőmhöz. Aztán egy nagy vízi alkalmatosságot, amelyet dereglyének hívnak, rendeztek be. Ebben ment a nemes királynékirályi családjával, fiával és leányával, és sok derék ember velük, úgyhogy a dereglye bizony jócskán meg volt rakva, alig tenyérnyire állt ki a vízből, aggasztó vakmerőség volt. Ehhez járult még a nagy szél, de Isten szíves örömest átsegített bennünket a túlsó partra.
Attól kezdve, hogy átértünk, az ifjú királyt a bölcsőben vitték, mindig négy embernek kellett vinnie, és a legjobban felvértezett vitézek, meg én, a szolgálója, lovagoltunk a bölcső mellett. Nem vitték nagyon messzire, amikor keservesen sírni kezdett, és nem akart megmaradni a bölcsőben. Leszálltam tehát a lóról, és a karomban vittem tovább. Zuhogott az eső, úgyhogy rossz volt járni. Egy derék lovag volt velünk, Pielacher János úr volt a neve, ez vezetett át engem a mocsáron. Mire Tatára érkeztünk, már sötét éjszaka volt, itt is maradtunk éjjelre. Reggel én előrementem az ifjú királlyal, nagyságos úrnőm meg legkisebbik leányával hátramaradt, mert őnagyságának még elintéznivalója akadt a nádorral. Ez jó szóval tartotta, és azt mondta őnagyságának, hogy becsületben őszült meg, becsülettel akar sírba szállni. De ezt csak úgy mondta, és nem is akart őnagyságával Székesfehérvárra menni, hanem visszafordult, és Budára vette útját, ott várta be a lengyel király jövetelét. Én az ifjú királlyal előrementem, s így értünk egy szép vadászlakba, amelyet németül Grintsechdelnek38 neveztek. Itt nagyon rideg szállásunk volt, szívesen ettünk volna, de nem sokat találtunk itt, mert péntek volt, jól böjtöltünk, és éjszakára ott maradtunk. Megvártuk, amíg nagyságos úrnőm utolért bennünket. Aztán Székesfehérvárnak vettük utunkat. Amikor már majdnem odaértünk, a Galgóci, azaz Szécsi Miklós elénk lovagolt vagy ötszáz lovassal. Amikor a mocsárba értünk, az ifjú király sírni kezdett, és sem a bölcsőben, sem a kocsiban nem akart megmaradni. Egészen be Székesfehérvár városába karomon kellett vinnem őnagyságát. Ekkor az urak leszálltak lovukról, és páncélos vitézekkel, kezükben kivont karddal, körülvettek bennünket. A kör közepén nekem, Kottanner Jánosnénak kellett az ifjú királyt vinnem. Az egyik oldalamon Bertalan, Horvátország grófja haladt, a másik oldalamon másvalaki, és az ifjú király iránti tiszteletből ők vezettek engem. Így mentünk végig a városon egészen a szállásunkig. Ez pünkösd előestéjén volt. Nagyságos úrnőm akkor elküldött a legöregebb polgárokért, megmutatta nekik a szent koronát, és úgy rendeztetett mindent, amint illik, és régóta szokásban van. Volt itt néhány polgár, akik emlékeztek, amikor Zsigmond császárt koronázták, akik akkor jelen voltak. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
