„A vogulok, saját elnevezésükön manysik, Észak-nyugat Szibériában, az Ural hegység és az Ob folyó közötti hatalmas területen élnek. Önálló köztársasággal nem rendelkeznek, tágabb hazájuk egy több mint öt magyarországnyi terület, a Hanti-Manysi Autonóm Körzet, melynek őslakosai ... a manysik és a hantik (osztjákok). A terület a tajga övezetébe esik, kb. egyharmadát erdő borítja, a többi részen lápok, mocsarak terülnek el, és rendkívül sok folyó kanyarog az erdőkön, mocsarakon át. A terület fővárosa Hanti-Manszijszk, egy mindössze hetven éve alapított, de az utóbbi évtizedben lendületesen fejlődő városka.
A manysik lélekszáma mindössze 6-8 ezerre tehető, de ennek is mindössze 30-40 százaléka, tehát csak 2-3 ezren beszélik saját anyanyelvüket. A körzetben az elmúlt ötven év alatt az olajkitermelésnek köszönhetően megtízszereződött a lakosság, elsősorban orosz munkások települtek ide. Mára az őslakosok aránya saját szülőföldjükön alig éri el a két százalékot. A manysik több mint négyszáz éve állnak kapcsolatban az oroszokkal, de azok kultúrája csak kicsiny hatással volt rájuk. Egészen a közelmúltig – a kommunista üldözések ellenére – megtartották sámánisztikus vallásukat, átvéve persze néhány elemet a pravoszláv vallásból is. Az utóbbi évtizedek iparosítása, elsősorban az olajkitermelés hatására azonban olyan nagymértékű természetpusztulás következett be, oly sok erdő, legelő és folyó pusztult el, hogy a terület nagy részén a manysik mára képtelenek hagyományos életmódjuk folytatására. Ez a kicsi nép, amely évezredek óta halászatból és rénszarvastartásból él, napjainkra elvesztette területének legnagyobb részét, így hagyományos életformájuk ma már csak a fővárostól több száz kilométerre északra, az apró falvakban él tovább.
... Embertanilag ... elég távol állnak a magyaroktól.
Az óriási távolságok és az utak hiánya igencsak megnehezítik a közlekedést Manysi-földön. A fővárosig még van repülőjárat, onnan azonban kisebb-nagyobb folyókon, kisebb-nagyobb hajókkal és ladikokkal, majd egészen kicsi repülőgépekkel értem el az erdei tábort. Télen, amely ott az év nyolc hónapját teszi ki – ha nem lenne ellenemre a gyakran 50 fokos hideg – könnyebben haladhattam volna rénszarvas húzta szánokon. Ilyenkor azonban a vízi út a legbiztosabb, mert a helyi járatnak számító kisrepülőgépek – melyek két, gyakran egymástól több száz kilométerre lévő nagyobb falut kötnek össze – sokszor több napot is késnek.
Öt nap alatt, 5000 kilométert magam mögött hagyva érkeztem meg a vogulul „Kicsiny városkának” nevezett táborba, melynek sátrai egy néhány faházból álló falu, Jászunt melletti fenyőerdőben álltak. Itt közel harminc, különböző életkorú és a legkülönbözőbb nemzetiségű (manysi, hanti, zürjén, nyenyec, enyec, evenki és gnanaszán) gyermek gyűlt össze, hogy többek között magyarul tanuljon, magyar népdalokat is énekeljen, megismerjen néhány ősi kézműves mesterséget, és közelebb férkőzzön a manysi kultúrához. A közös nyelv természetesen az orosz volt, hiszen ezek a gyerekek mind orosz nyelvű iskolába járnak. A legtöbb családban csak az idősek beszélik anyanyelvüket, így gyakori, hogy a csak vogulul beszélő nagyszülők nem értenek szót unokáikkal.
Ezen a vidéken csak néhány évtizede tartanak juhot, így nem ismerik a nemezkészítés mesterségét, a gyerekek mégis olyan nagy lelkesedéssel és türelemmel készítették a nemezlabdákat, a kicsiny nemeztakarókat, mintha születésüktől ezt csinálnák.
Tábori szállásul a manysik hagyományos nyári sátra, az ú.n. csum szolgált. Valaha ezt zsíros hallében főzve puhított nyírkéreggel fedték, ma már ponyva véd a nyáron gyakori esők ellen.
Egy hét után nehéz szívvel hagytam ott a tábort, de csábított, hogy felkereshetek néhány eldugott falut, ahol az emberek úgy élnek, ahogy több ezer éve mindig is éltek. Halásznak, vadásznak, rénszarvast tartanak, és mindent maguk készítenek, amire szükségük van: házat, sátrat, edényeket, ruházatot, eledelt.
Legnagyobb élményem Sikurijához kötődik. Ebbe a néhány család által lakott falucskába is lélekvesztőn mentem. A falusiak úgy fogadtak, mint messziről jött régi ismerőst. Amikor elmondtam, hogy magyar vagyok, mindjárt rokonságunkról beszéltek és vogulul szóltak hozzám. A fényképezést olyan örömmel fogadták, hogy csaknem a teljes falu összeállt egy csoportkép miatt. A falu legtekintélyesebb embere az idős áldozópap, kinek édesapja még sámán volt, maga facsónakokat készít. Felesége a kéregedény- és kéregbölcső-készítés, s a bundavarrás mestere.
Házuk előtti kis vaskályhán sült a cirbolyafenyő toboza, ennek magja különlegesen finom csemege. Alapvető táplálékuk a rénszarvasok húsa, és a sokféle hal. Mivel az áfonyán és a krumplin kívül szinte semmilyen növény nem terem ezen az éghajlaton, nyers halból fedezik vitaminszükségletüket. Úgy tartják, egy étel annál ízletesebb, minél zsírosabb, így a forró leves mellé tálban kínálják a zsírt.
... A halotthoz rendszeresen kijárnak, a sírnál főznek, esznek, isznak, az ételekből, italokból pedig – a sír egy kicsiny nyílásán át – a halottnak is adnak. Ezért a temetőben lépten-nyomon asztalkákba, székekbe, teáskannákba botlani. Sírjelként egy fenyőfára kötözött rénszarvaskoponya és agancs szolgál.
A hagyományos életmódot folytató urali ember mindent összefüggésben lát: az égi, a földi és a föld alatti világot, a múltat, a jelent és a jövőt, az erdőt, a folyót és annak állatait ... Életük nagy részét vándorlással töltik ég és föld között. Szánuk nyoma csak rövid ideig látszik a tundrán. Ügyelnek rá, hogy amíg látszanak a nyomaik, szépek legyenek, hogy az utánuk jövők jó szívvel gondoljanak rájuk.”
Árvai Anikó–Vetró Mihály |
AJÁNLOM AZ OLDALT
