Götz László
Keleten kél a Nap
Püski, Bp., 1994, 277–280. o.
Néhány szó az ugor népnév színeváltozásáról
Bizony, ennek az ugor névnek külön története van. Minden jel arra vall, hogy a vogulok, osztjákok azért kapták az ugor nevet, amely az oroszországi hun-bolgár, onogur-bolgár vagy bolgár-török népek megnevezésére szolgált, hogy így könnyebben be lehessen csempészni a köztudatba kizárólagos finnugor eredetünk tézisét. Hangsúlyozzuk, ez nem egyszerű gyanú, hanem Hunfalvy és iskolája tudományos publikációiban pontról pontra nyomon követhető megállapítás. Hunfalvyék lépésről lépésre lopták bele az ugor nevet a finn nyelv-családba. Eleinte úgy érveltek, hogy ezek az ugorok – akik alatt akkor még elsősorban a törökös kapcsolatú onogur-hunugur, ogur-ugor magyarokat értették (vö. a magyarok Ungar, hungar és ugri neveivel!) – mintegy nyelvi összekötő kapcsot képeznek a finn vagy urali és a török vagy altáji nyelvek között, az Ural–altáji nyelvcsalád nagyobb keretein belül. Ebben az időben még kifejezetten az ugorok közé számították Jordanes hun-ugurjait és Theophylaktos európai álavarjait is, akiknek igazi neve Theophylaktos szerint – ogor vagy ugor volt. (Hunfalvy: Magyarország ethnographiája, 41. par.) Ez az álláspont természetesen azok számára is teljes mértékben elfogadható volt, akik nem kizárólag az uráli népek között keresték a magyarság eredetét, valamint nyelvünk rokonságát, mert mint előbb Fiók Károlynál is láthattuk, a magyar nyelv szoros finn vagy uráli kapcsolatait a komoly kutatók közül senki sem tagadta, hanem éppen ebben az ugor-magyar nyelvcsoportban látták az altáji-török és az uráli-finn nyelvek közötti összekötő láncszemet.
A következő fokozatban az ugor nyelvek mindinkább az urali–finn nyelvcsalád felé tolódtak el, főleg „legközelebbi nyelvrokon”-aink, a vogulok és osztjákok nyelvei alapján. Ugyanakkor a valódi ugor, azaz a hunugor, onogur, ogur népek lassanként kimaradoztak az „ugor nyelvek” fogalmából, és e kifejezéssel már csak a vogult, osztjákot és a magyart kezdték jelölni.
Végül – miután ez utóbbi nyelvekre az ugor megnevezés már általánossá és megszokottá vált – megkezdődött az altáji nyelvek fokozatos eltávolodása az uráli nyelvektől, mígnem eljutottunk a finnugrisztika mai álláspontjáig: az uráli és az altáji nyelvek rokonsága ugyan állítólag „nem bizonyítható”, de az uráli nyelvek egyik ágát máig is minden kétséget kizáróan hunugur-onogur-bolgár-török népeket jelölő ugor néven nevezik.
Az ugor név valóságos történelmi jelentésére vonatkozólag utalunk Munkácsi Bernát Az ugor népnevezet eredete című értekezésére, ahol az összes eltérő forrásadatot összegyűjtötte. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy az ugor vagy ogur népnév és változatai az egykorú forrásokban minden esetben altáji, törökös népeket jelölnek.
Az ugor kérdésnek azonban van egy másik oldala is.
Thúry cikkének ismertetésekor már érintettük ezt a témát, amely egyúttal kitűnő példája a kizárólagos finnugor szemlélet jellegzetes bizonyítási módszereinek is.
A Nesztor-krónikában [Poveszty vremennüh let – Gandash], majd más orosz évkönyvekben többször előfordul a Jögra, Jugra, Jugria kifejezés, egy, a magas északon, valahol a Fehér-tenger és az Ob alsó folyása közötti térségben fekvő terület elnevezéseként. Majd a XVI. század első felében Herberstein báró, I. Ferdinánd moszkvai követe „hallotta” Moszkvában, hogy a magyarok Jugriából vándoroltak Pannóniába. Ezt az adatot használta fel annak idején Schlözer a magyarok északi, finn-vogul származásának kimondására. Azt állította, hogy a Jugra név azonos a magyarok külföldön elterjedt hungar, Ungar, ungri, vengre nevével. Később követői, Zeuss, Büdinger, Rössler és Dümmler is szorgalmasan érveltek ezzel az egyeztetéssel. Tőlük került át Hunfalvy kelléktárába, és idővel egyik legkedvesebb vesszőparipájává vált. Nem is csodálkozhatunk ezen, mert amennyiben bizonyítható lett volna, ez lenne az egyetlen, legalább a középkorig visszavezethető forrásadat a magyarok északi származására. Amint azonban már Thúry egyértelműen kimutatta, a két kifejezésnek semmi köze sincs egymáshoz (l. fent). Ez azonban nem gátolta meg a finnugor szemléletű magyar történelem- és nyelvkutatást abban, hogy Zsirain keresztül egészen napjainkig (Hajdú Péter) újra elő ne ráncigálja ezt a Schlözer-féle ötletet.
Felettébb tanulságos ezt a görcsös igyekezetet és energiapazarlást, amelyet a teljesen valószínűtlen ugor–Jugra egyeztetésre fordítottak – és fordítanak – az olyasféle könnyed kézlegyintésekkel összehasonlítani, amelyekkel történettudományunk például a Thúry által összegyűjtött harminchét VI. és XIII. század közötti forrást félresöpri, melyek mind hunoknak nevezik az avarokat (A székelyek eredete). Annak ellenére, hogy az újabb külföldi kutatások idestova már 30 éve megállapították, hogy az avarok az Eftalita-hun Birodalomból származtak, tehát nagyon is sok közük volt a hunokhoz – nem is beszélve egyik törzsük khunni, azaz hun nevéről.
Végezetül ismét hangsúlyozzuk: a vogulok, osztjákok ugor elnevezése teljesen önkényes, félrevezető, sőt egyenesen hamisnak mondható terminológia.
Nagy Géza sem fogadta el a szkíták, szarmaták és egyéb steppei népek irániságának tézisét, de sok egyebet sem a korabeli indogermanisztika, illetve a Hunfalvy-iskola feltevéseiből. Több dolgozatában például László Gyula „kettős honfoglalás” tételének pontos előképét találjuk, természetesen László Gyula régészeti alátámasztásai nélkül, amelyekről Nagy annak idején még nem tudhatott (A magyarság őskora; A honfoglalók). Maga Lászó Gyula is elismeréssel adózik Nagy éleslátásának: ismételten kiemeli, hogy Nagy Géza vetette fel először ezt a gondolatot.
Egyértelműen állást foglal Nagy a hunok, avarok és a magyarok szoros történelmi és etnikai kapcsolatai mellett is. Honfoglaló őseink című cikkében rámutat arra, hogy a Stephanus Byzantinus által a 4. század végén feljegyzett hun szó, vatni, amely ’pusztaság’-ot jelent, megegyezik a magyar vadon szóval. Ugyanígy Jordanes Hunnivar szava nem a Dnyeper hun neve, mint többen állítják, hanem a szövegből világosan kivehetően a hunok egyik erődített helyét jelenti, tehát azonosítható a magyar vár szóval.
Igen fontos Nagy Géza Jordanes-elemzése is, a hunok utódainak Attila utáni neveiről. Jordanes szerint a hunok két részre szakadtak: a kutziagir vagy ultziagir és a szabír népre. A szabírokat azután többé nem említi, hanem helyettük a hunugur népről kezd beszélni. Ebből nyilvánvaló, hogy a szabir és a hunugur ugyanezt a népet jelölő szinonim nevek, éppúgy, mint az előbbi kutziagir és ultziagir megnevezések is azok – állapítja meg Nagy. Jordanes szerint ezek a hunugurok szállították az északi vidék becses prémjeit a bizánciaknak. (Vö. a 264. oldalon mondottakkal).
Ehhez a hunugur népnévhez magunknak is lenne megjegyeznivalónk. A hunugur név ugyanis a későbbi forrásokban főleg onogur vagy unugur alakban jelentkezik. Nyelvtudományunk megállapítása szerint viszont külföldön használatos hungar, Ungar nevünk az onogur népnévből származik, s – ezt mindig hangsúlyozottan hozzáteszik – „az égvilágon semmi köze sincs a hunok nevéhez”.
Nos, tekintve az onogur, unugur és hunugur nevek ugyanazon Pontusz–Kaukázus-vidéki népcsoportra alkalmazott váltakozó előfordulásait az egykorú forrásokban, valamint azt a körülményt, hogy Jordanesen kívül a bizánci írók is mind az onogurokat, mind a szabírokat ismételten kifejezetten hunoknak nevezik (pl. így: onogur-hunok vagy szabír-hunok), másrészt pedig a hunokat gyakran unni vagy ounnoi névvel illetik (azaz h nélkül!), bizony édeskevés tárgyi alapot látunk erre a kategorikus megkülönböztetésre. Annál kevésbé, mert Bíborbanszületett Konstantin ráadásul a magyarokat egyenesen szabíroknak nevezi.
AJÁNLOM AZ OLDALT
