|
Témaindító hozzászólás
|
2007.09.05. 14:58 - |
|
Szendrei László
Julianus barát
In: Kagylókürt 41. szám |
|
„Fájdalommal állapítjuk meg, hogy Juliánusz személye, eredete, s kiléte olyan homályban áll előttünk, mintha csak nevét sem ismernők” – írja Bendefy László, aki a 700 éves évforduló alkalmából 1936-ban jelentette meg Az ismeretlen Juliánusz címen a „legelső magyar ázsiakutató” életművének kritikai méltatását. Az már bebizonyosodott a majd három évtizedik tartó „szakmai háború” ellenére, hogy Julianus barát élő és nem kitalált személy volt.
Mi az, amit biztosan tudunk róla? Domonkos-rendi szerzetes volt, s ebből az következik, hogy 1235-ben, első útjára indulásakor már betöltötte huszadik életévét, mivel a domonkosoknál húsz év alatt senkit sem szenteltek szerzetessé. Arra nincs forrás, hogy magyar volt, de az út célját – melyről mindjárt részletesen szót ejtünk – tekintetbe véve magyarul mindenképpen tudnia kellett. Bendefy szerint biztos, hogy magyar volt, nagy valószínűséggel Bolognában tanult, s a leendő utazás fáradalmait figyelembe véve legfeljebb 30–35 éves lehetett indulásakor.
Julianus személyének történetiségét és a rá vonatkozó források eredetiségét Vámbéry Ármin vonta kétségbe 1882-ben egy akadémiai ülésen, melyről Bendefy így tudósít: „Vámbéry támadását nagy vakmerőségnek kell minősítenünk. Nagymértékű elfogultsága mellett nem is tudható be másnak, csakis – a kérdést illető – teljes tájékozatlanságnak.” (Az ismeretlen Juliánusz, 112.) Julianus védelmére – nem véletlenül – Hunfalvy Pál kelt, s a vitának egy új dimenziója nyílt, melyben a lényeg a magyarság származására tevődött át, s az „ugor–török háború” néven híresült el. Hunvalfy halála után Vámbéryvel Pauler Gyula vette fel a harcot, majd 1910–11-ben Mészáros Gyula (Magna Hungaria; A baskir–magyar kérdés. Bp., 1910) és Nagy Géza (Nagymagyarország; in: Ethnographia, 1911/1–3) „vívott meg” egymással Julianus eredetiségének kérdésében. Megjegyzendő, hogy a Julianus útjai által kapott információk nem támasztják alá a finnugor-elméletet.
Magyarországon Kelet megismertetői a keleti térítést elindító domonkosok voltak, kiknek szabályzatát III. Honorius pápa 1216-ban hagyta jóvá. A Bolognában kánonjogot tanuló magyar Paulus Ungarus (Magyarországi Pál), belépvén a domonkos rendbe, 1221-ben Szent Domonkos utasítására Magyarországon kezdte el a rend szervezését. A gyors sikerek után Paulus fráter szerzeteseket küldött a Szörénységbe, majd a Kárpátok bércein túl, a kunok földjére, ám azok először visszaűzték őket. A második kísérlet – amikor is eljutottak egészen a Dnyeperig – már sikeresnek volt mondható. Ebben nagy szerepet játszott az 1222–23. évi mongol támadás, melynek folytán a kunok nagy része a Dnyepertől nyugatra menekült. Bejbarsz (Barc) kun fejedelem is megkeresztelkedett, és elismerte a magyar király főségét. 1228-ban a kun területek tehát névleg már Béla – a későbbi IV. Béla, 1235–1270 – herceg (és ifjabb király) kormányzása alá tartoztak. 1229-ben Róbert esztergomi érsek felállította a kun püspökséget a dél-moldvai Milkó központtal. Az erősen vallásos Béla tovább szeretett volna terjeszkedni mind térítési, mind politikai céllal egészen a Volgáig, s így merült fel az őshazában maradt magyarok felderítésének – és az ügy számára való megnyerésének – kérdése.
Az ősi krónikákból csak hozzávetőlegesen lehetett megállapítani az őshaza helyét, mely valahol a Meótisz (az Azovi-tenger) környékén terülhetett el. Mindenesetre Béla megbízásából Ottó barát három társával elindult, hogy felkutassa a magyar őshazát. Három év elteltével egyedül Ottó – aki kereskedőruhát öltve álcázta magát – érkezett vissza már nagybetegen, s az Úristen „nyolcadnapra a fáradt testből magához vette a hős barát lelkét”. Azt, hogy Ottó atya és társai tulajdonképpen hol jártak, nem tudjuk. Ottó írásbeli feljegyzéseket nem hagyott hátra, s tollba sem mondta útja részleteit. Bendefy szerint a Dnyeper–Donyec vidékéig juthattak el. Magának az utazásnak az időpontját sem lehet a források hiányában pontosan meghatározni, legnagyobb valószínűséggel 1231–1234 között kerülhetett sor rá. Ottó útja mégis fontos, hiszen ő hozott hírt elsőnek a keleti magyarokról, mivel találkozott néhánnyal, akik felvilágosították, merre laknak azok a törzsek, amelyekhez ők is tartoznak. Így Ottó közvetlen előkészítője lett Julianus barát útjának.
Julianus barát első útjáról (1235–1236) Richardus tudósít (Nagymagyarország tényleges létezéséről), aki Bendefy szerint Julianus felettese s „irodalmilag képzett magyarországi dominikánus volt, s nagy valószínűséggel IV. Béla királyunk egyik udvari jegyzője” (Magna Hungaria és a Liber Censuum, 187.). A második útról (1237–1238) maga Julianus írt egy jelentést a pápának Levél a tatárok életéről címmel. Annak ellenére, hogy a kézirat egészen 1695-ig lappangott a vatikáni levéltárban (Cseles Márton magyar jezsuita bukkant rá), már az 1240-es évektől ismert volt, amit bizonyítanak a későbbi utazók írásai és a korabeli térképeken Julianus által meghatározott Magna Hungaria.
Julianus és három rendtársa – akik közül csak egynek, Gerhardusnak (Gellértnek) a nevét ismerjük – utazásának kiinduló helye valószínűleg a legősibb és a legjobban felszerelt fehérvári rendház lehetett, ami mellett legfeljebb Pest és Esztergom zárdái jöhetnének számba. Bendefy Fehérvárat javasolja kiindulópontnak, mert az ősi koronázó-fővároson mindenképpen át kellett haladniuk, még ha a másik két városból indultak is volna el, hiszen Székesfehérvártól Konstantinápolyig nagyon is ismert és használt, nemzetközi útvonal állt a szerzetesek rendelkezésére. 1235. május elején indultak útnak, s kb. egy hónap elteltével érkeztek meg Konstantinápolyba. Ott hajóra szálltak, és a Fekete-tengeren át a Krím-félsziget keleti csücskével szemben fekvő Matrikáig (a mai Tamany) vitorláztak. Innentől kezdve már csak némi bizonytalansággal lehet rekonstruálni Julianus és három társa útvonalát. Kelet felé indultak, s Torgikánban, az alánok városában vesztegeltek fél évig. Egy idő után helyzetük olyan rosszra fordult, hogy Julianus és Gerhardus két társa feladta, s visszaindult Magyarországra. Alániából észak felé vették útjukat, s 37 napot gyalogoltak sivatagos területeken keresztül, mígnem megérkeztek egy Bunda nevezetű városba. Ezen a vidéken már iszlám hitűek éltek. A teljesen legyengült Gellért a következő városba érvén adta át lelkét a Teremtőnek. Julianus egyedül folytatta útját. Kénytelen volt egy muszlim pap szolgálatába állni, s annak kísérőjeként jutott el Nagy-Bolgárországba (kb. a Volga–Káma–Bjelája–Ural folyók által határolt terület). Itt találkozott aztán Julianus egy magyar nyelvet beszélő asszonnyal, amiről Richardus így tudósít: „Annak az országnak egyik városában, amely – mint mondják – ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra, amelyet ő keresett. Ez [az asszony] megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétségtelenül megtalálja azokat a magyarokat, akiket keres.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 59.)
Julianus a magyar asszony útmutatását követve meg is találta az ottani magyarok, azaz a krónikák Magna Hungariájának földjét, annak is a déli részét.
Richardus így tudósít Julianus jelentése alapján a Magna Hungaria-beli magyarokról és az ottani viszonyokról: „Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas- és efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek, s a hadakozásokban nagyon vitézek.
A régiek hagyományaiból tudják, hogy azok a magyarok tőlük származtak, de hogy hol laknak, nem tudták.
A tatár nemzet szomszédos velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az első csatában [a magyarok] verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották őket, és így egyesülve tizenöt országot egészen elpusztítottak. A magyarok földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal, sőt a tatár fejedelem követével. Ez magyarul, oroszul, kunul, németül, bolgárul és tatárul beszélt, ugyancsak ez mondta, hogy a tatár sereg, amely akkor ötnapi járóföldre volt tőlük, Németország ellen akar vonulni, csak egy másik seregre várakoznak, amelyet a fejedelem a perzsák elpusztítására küldött ki. Ugyanő mondta azt is, hogy a tatárok földjén van egy nagyszámú nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb, s olyan nagyfejű, hogy fejük – látszatra – egyáltalán nem is illik testükhöz. Ez a nemzet ki akar törni országából és hadakozni szándékozik mindazok ellen, akik ellenük akarnak szegülni, s el akarnak pusztítani minden országot, amelyet csak meghódíthatnak.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 59–60.)
Természetesen Bendefy is leszögezte, hogy amit „Juliánusz az Ural-vidéki magyarság vallási felfogásával kapcsolatban mond, az túlzás. Pogány véreinkről ezeket a sorokat csak a XIII. század elmélyült vallásos keresztény szellemében nevelt szerzetes mondhatta tollba. Tudományosan bizonyított tény, hogy igen is volt fogalmuk Istenről, szellemekről stb. Pogány őseinktől származik többek között a «magyarok Istene» kifejezés is” (Az ismeretlen Juliánusz, 59.).
Julianus három-négy hetet töltött Magna Hungáriában, s lóháton igen nagy terület bejárására nyílhatott alkalma. A fent említetteket megtudva – bár az ottani magyarok váltig kérlelték, hogy maradjon még köztük – úgy határozott, hogy hazaindul. Döntésének két fő okát Richardus a következőképpen magyarázta el: „egyrészt azért, mert ha azok a pogány országok s a rutének földje, amelyek a keresztény- és ezen magyarok közé esnek, meghallanák, hogy emezeket is a katolikus hitre térítik, nem vennék szívesen, és a jövőben minden utat elzárnának: attól tartván, ha sikerülne ezeket amazokkal a kereszténység által összekapcsolni, valamennyi közbeeső országot meghódítanák. Másrészt azért, mert meggondolta, ha ő rövid időn belül meg találna halni, vagy elbetegesednék, munkája füstbe menne, minthogy sem egyedül nem boldogulhatna közöttük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van ez a nemzet” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 60.).
Hazafelé jövet Julianus nem az idefelé vezető hosszas és veszedelmes utat ismételte meg, hanem az ottani magyarok kitanították őt egy másik útra, amelyen hamarabb juthat haza. Bendefy szerint Julianus 1236. június 21-én, három nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt indult el, s az útbaigazítást megfogadva a kijevi kereskedők megszokott útvonalát használta, majd Rutén- és Lengyelföldön átkelve lépte át Magyarország határát az Úr születése utáni második napon (december 27-én). A székesfehérvári kolostorba Bendefy számításai szerint 1237. január 10-én érkezett meg.
Julianus még Rómában tartózkodott, hogy IX. Gergely pápának (1227–1241) első útja eredményéről jelentést – mely fontossága okán ekkor került bele a Liber Censuumba, az Apostoli Kamara hivatalos adókönyvébe – tegyen, amikor négy domonkos szerzetes az ő útleírása nyomán elindult Magna Hungáriába, hogy „magyar véreik között hirdessék az Úr igéit”. Julianus hazatérvén szintén útnak indult egy kis csoporttal. E második nagy-magyarországi küldetésének időpontját pontosan meg lehet állapítani. Bolgara városát a mongolok 1237 őszén pusztították el, Szuzdal viszont Julianus ottjártakor még állott, s csak 1238 tavaszán esett a mongolok dühének áldozatul. Tehát Julianus második útja alkalmából 1237–1238 telén tartózkodott Oroszországban.
Julianust Vlagyimir városában várta a szomorú hír, hogy a tatárok a környező keleti országokat, köztük Nagy-Magyarországot, Nagy-Bolgárországot, a mordvinok földjét is elfoglalták és teljességgel feldúlták. Miután Julianus megtudta, hogy a tatárok Magyarország ellen is készülődnek, minél több információt igyekezett megszerezni a tatárokról, s jelentése a Levél a tatárok életéről címet viselte.
Julianus a Levél a tatárok életéről címet viselő jelentésében így ír a tatárok harcmodoráról: „Hanem hogy valamit az ütközetről is jelentsek, beszélik, hogy messzebbre lövik ki nyilaikat, mint ahogy más népeknél szokásos, és hogy az ütközet első összecsapása alkalmával – ahogy mondják – nemcsak hogy nyilaznak, hanem úgy látszik, mintha nyíleső esnék. Említik, hogy az ütközetben a kardot és lándzsát kevésbé használják.
Ék alakú csatarendjüket pedig így építik ki: minden tíz ember élén áll egy tatár, ismét minden száz ember élén egy százados. Ezt annyi fortélyossággal csinálják, hogy a megjelenő kémek se tudjanak valami módon elrejtőzni közöttük, [és] az ütközetben lekaszaboltak számát is minden késedelem nélkül meg lehet állapítani. És a különböző elemekből összegyűlt népség nem képes semmiféle hűtlenség elkövetésére sem. Mindegyik – tíz egyénből álló – csoportot különböző nyelvű és nemzetiségű egyénekből állítják össze.
Az általuk meghódított összes tartomány királyait, vezéreit és mágnásait, amennyiben feltételezhető róluk, hogy valami módon ellenállást fejthetnek ki, késedelem nélkül meggyilkolják.
A katonákat pedig és a háborúban bátor, egyszerűbb népséget a háborúra felfegyverkezve maguk előtt hajtják akaratuk ellenére. Ellenben azokat a földmíveseket, akik a harcra kevésbbé alkalmasok, hátrahagyják, hogy gondosan megműveljék a földeket ... A katonákkal szemben pedig, kiket a harcba kényszerítettek, ha jól harcolnak és győznek, kevéssé hálásak, ha pedig elesnek az ütközetben, nincs gond rájuk; de ha a harcban meghátrálnak, könyörület nélkül megölik őket a tatárok ... A megerősített várakat nem ostromolják meg, hanem előbb feldúlják a környéket, a népet foglyul ejtik, majd ugyanannak a vidéknek a népét összeterelik és harcra kényszerítik: saját erődítményük megostromlására.” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 65–66.)
Julianus hozta Batu kán levelét is, ami IV. Bélához íródott: „Én, a Kán, az Égi Király küldöttje, kinek hatalmat adott a földön, hogy a meghódolókat a maguk viszonyai között fenntartsam, az ellenszegülőket pedig eltiporjam: csodálkozom rajtad magyarok királyocskája, hogy amikor már harmincadszor küldök hozzád követeket, vajon miért nem küldesz vissza közülük egyet sem hozzám? Sem követeidet, sem levelet nem küldtél viszont hozzám. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, hogy sok az alattvaló katonád és hogy egyedül uralkodsz egy nagy királyságban, és éppen ezért saját jószántadból nehezen hódolsz meg előttem. Pedig jobb és üdvösebb lesz reád nézve is, ha önként hódolsz meg előttem. Értesültem arról is, hogy a kunokat, az én szolgáimat pártfogásodba vetted. Ezért meghagyom neked, ne tartsd őket továbbra is magadnál, hogy ellenségeddé ne legyek miattuk. Könnyebb ugyanis a kunoknak kivándorolniok, mint neked; minthogy azok ház híján sátraikkal ide-oda vándorolnak, talán elkerülhetnek, de te házakban lakozol, neked váraid és városaid vannak, hogy menekülsz meg hát kezemből?!” (Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői, 67.)
Julianus útjainak jelentőségét három pontban lehet összefoglalni:
1. Ő volt gyakorlatilag az első, aki érdemi információkat hozott a Magna Hungariában élő magyarokról, s így neki „végtelenül sokat köszönhet a magyar őstörténet-kutatás”.
2. Julianus volt az első, aki hírt hozott a tatárok Európa elleni közelgő támadásáról.
3. A Domonkos-rendi barát volt szintén az első európai utazó, aki hiteles híreket hozott Ázsiából, s leírásai földrajzi szempontból is jelentősek, melyekkel jelentős ösztönzést adott a következő nemzedékek felfedezőinek (Piano da Carpino, Willelmus de Rubruk, Marco Polo).
Felhasznált irodalom:
Bendefy László: Az ismeretlen Juliánusz. A legelső magyar ázsiakutató életrajza és kritikai méltatása. Bp., 1936.
Bendefy László: Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. Bp., 1937.
Bendefy László: Magna Hungaria és a Liber Censuum. Kéziratos kútfők fr. Julianus utazásáról: Richardus beszámolója és Julianus levelei. Bp., 1943.
Erdélyi István: Juliánus és a magyar őshaza. In: Turán, 1998. március, 45–49.
Julianus barát és a Napkelet fölfedezése. Ford.: Györffy György, Gy. Ruitz Izabella. Bp., 1986.
Magyar utazók lexikona. Szerk.: Balázs Dénes. Bp., 1993. |
|
Szendrei László
Julianus barát
In: Kagylókürt 41. szám |
[2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
