A Magyar Királyságot Kálmán király uralma alatt érte az országon átvonuló keresztes hadak első hulláma. Az első keresztes hadjárat erős uralkodói lovagseregeit megelőzve a „népi” keresztes seregek korábban indultak el a Szentföld irányába, és érkeztek Magyarország határaihoz. A népi keresztesek elegendő pénz hiányában a fentiekben ismertetett útvonalak közül csakis az olcsóbb, Magyarországon átvezető, szárazföldi utat választhatták. 1096 májusa és júliusa között több ilyen csapat igyekezett átvonulni hazánk területén, ami nem mindegyiknek sikerült. A népi sereg jellegéből adódóan ugyanis számos probléma merült fel az átvonulás során, amellyel a magyar uralkodónak minden passzivitása ellenére szembe kellett néznie, illetve adott esetben fegyveresen fel kellett lépnie. Nem arról van szó, hogy Kálmán király esetleg kevésbé keresztény uralkodóként hátráltatta volna a kereszteseket, hanem arról, hogy a főként parasztokból álló had felesleges energiáit Nyugat-Európában, ahogyan látni fogjuk, például a zsidók elleni pogromokban vezették le, amire Magyarországon nem nyílt mód, így néhány esetben a lakosság látta kárát annak, hogy a fellelkesített népi keresztes hadak adott esetben csak igen lassan értek el a Szentföldre, ahol a pogányok elleni indulataiknak szabad folyást engedhettek.
Májusban érkezett a Nincstelen (Sansavoir = Üreszsebű) Valter nevű francia lovag által vezetett, néhány francia lovagból és francia parasztokból álló csapat, június elején pedig Amiens-i Péter remete nagy létszámú francia–német serege. Szintén június első felében érkezett Csehország felől a francia Folkmar csapata, június közepén Gottschalk német pap keresztesei, majd július közepén Emicho leiningeni gróf és Vilmos meluni vicomte az eddigieknél erősebb és agresszívebb francia-német serege. E keresztes csoportok tetteiről bőséges irodalom és számos egykori vagy nem sokkal később keletkezett forrás számol be, többek között például a francia Guibert de Nogent, valamint a német Ekkehard apát krónikái, az angol Ordericus Vitalis krónikája, a kortárs, de nem szemtanú Albert aacheni kanonok Historia Hierosolymitana seu Chronicon Hierosolymitanum de bello sacro című munkája, Tűroszi Vilmos keresztes háborúkról írott, Belli sacri historia című monumentális műve, számos korabeli évkönyv (például egy szász, vagy a magdeburgi annalesek), illetve későbbi, 14. századi szerzők, mint például Marino Sanudo, vagy bolognai domonkos szerzetes, Franciscus Pipinus munkái.
Valter Sansavoir de Poissy – mint a neve is mutatja – vagyontalan francia lovag seregében, mely a krónikák túlzó adatai szerint tizenötezer főnyi volt, francia parasztokon és Valter rokonain kívül – a sereg indulásakor – még négy lovagról tudunk. E sereg a Francia Királyság északi részében gyűlt össze. Amiens-i Péter toborozta őket, de míg ő a Rajna-vidéken folytatta sereggyűjtő prédikációit, Valter a csapat egy részével útnak indult. A magyar határon Kálmán király keresztény zarándokokként szabad átvonulást és (fizetség ellenében) piacot biztosított nekik. A korábban már említett, 1018-ban megnyit zarándokúton (Moson–Győr–Székesfehérvár–Tolna–Baranyavár–Valkóvár–Zimony) három hét alatt érkeztek Zimonyba. Az úton erőszakos cselekmény nem történt. A sereg átkelt a Száván a bizánci kézen levő Belgrádba, de az utóvédből tizenhat ember Zimonyban maradt zsákmányolni, és összetűzött a város magyar lakóival, akik pénzüktől, ruháiktól és fegyvereiktől megfosztva áttették őket a határon, elvett fegyvereiket pedig diadaljelvényekként a vár fokára akasztották. Ez június első napjaiban történt. A kifosztott csapat Valtert bosszúra ösztönözte, de ő arra hivatkozva, hogy ennél fontosabb feladata van, nem próbált bosszút állni és továbbvonult Nis felé.
Valter serege még nem hagyta el az ország területét, amikor megérkezett Amiens-i (Achery) Péter főserege, mely a krónika adatai szerint negyvenezer főnyi volt. Péter csekély műveltségű, előnytelen külsejű férfi, de kiváló szónok és karizmatikus egyéniség, aki azonban nem sokat értett a hadvezetéshez. Serege francia, lotharingiai, Rajna-vidéki, sváb és bajor parasztokból állt, akik Mosonhoz érkezve átvonulási engedélyt kértek és kaptak Kálmán királytól, azzal a feltétellel, hogy a keresztes had erőszakoskodás és kártétel nélkül vonuljon át az országon, s a vásárolt árukért készpénzzel fizessen. Péter beleegyezett a feltételekbe, élelmiszer-kínálatban nem volt hiány, s az árak ellen sem volt Péternek kifogása. Nem is volt seregével semmi baj, míg Zimony alá nem érkeztek. Ott azonban – úgy tűnik, félreértés következtében – véres eseményekre került sor. A keresztesek között elterjedt a hír, hogy a szerémi várispán, a krónikák szerint Guz (talán Géza) szövetségre lépett Nikita duxszal, a „bolgárok vezérével”, azaz a bizánci kézen levő belgrádi vár parancsnokával. Szövetségük célja a keresztes sereg megsemmisítése és kifosztása lett volna. Vajon mindez rémhír volt, vagy tényleg létezett ilyen terv – nem tudjuk. Mindenesetre Péter nem hitte el. A véleménye azonban megváltozott, amikor meglátta Valter levetkőztetett és a határon áttett embereinek fegyvereit és ruháit. Azt hitte, a magyarok megölték őket. Ezért aztán bosszút akart állni: megostromolta Zimonyt, amelyet aztán sikerült is bevennie. A krónikás szerint négyezer magyar és száz keresztes esett el a küzdelemben. Eszerint a város hétezer lakosából négyezer halt meg. A győztes keresztesek öt napig maradtak Zimonyban. Szívesen maradtak volna tovább is, de a hatodik napon Péter igen kellemetlen hírt hallott: Kálmán király egész országának hadserege élén közeledik, mert felháborította a zimonyiak lemészárlása, s ha bevárják, egyetlen keresztes sem remélheti, hogy megmenekülhet. Péter elrendelte, hogy nyájaikkal és lovaikkal együtt keljenek át a Moraván. Nem volt elég hajó, sokan összekötözött gerendákon menekültek, és közülük számosan odavesztek, annál is inkább, mert a bizánci császár besenyő határőrei nyilaztak rájuk.
Amiens-i Péter keresztesei után még három „népi” keresztes sereg igyekezett hazánkon át a Szentföldre. Egyik sem jutott túl Magyarországon. A francia Folkmar (Fulcerius) presbiter állítólag tizenkétezer fős serege Szászországon és Csehországon át érkezett Magyarországra, miután a zsidók üldözésében próbálták ki erejüket. A zsidókat megkeresztelkedésre kényszerítették, s akik ezt megtagadták, azokat megölték. Folkmar serege az ország területére érkezve mindjárt rabolni, erőszakoskodni kezdett, mire Kálmán csapatai Nyitránál körülzárták, s részben levágták, részben elfogták őket. Csak kevesen tudtak elmenekülni és hazajutni.
Folkmar seregénél nagyobb, a krónikások szerint tizenötezer főnyi volt Gottschalk pap főként Rajna-vidékiekből, svábokból és bajorokból álló serege, mely Folkmarénál jóval több bajt okozott. A sereget bebocsátották a mosoni kapun, s ott megfelelő áron tudtak élelmiszert vásárolni. Úgy látszik, izgatta őket az árubőség, lerészegedtek, rabolni kezdtek, sőt egy ifjút elevenen karóba húztak. Kálmán felháborodott ezen, s mivel elég nagy erőt képviseltek, országos sereget indított ellenük. A keresztesek, látva, hogy életükről van szó, keményen ellenálltak. Kálmán hadvezére állítólag csellel lefegyverezte őket, majd a fegyvertelen kereszteseket megsemmisítette. Gottschalk csak néhányadmagával menekült meg, s ezek a magyar király álnokságáról panaszkodtak.
Ezután érkezett a legerősebb és legveszedelmesebb „népi” keresztes sereg. E francia–német had, melynek vezére Emicho leiningeni gróf volt, különösen kitűnt a püspöki városokban lakó zsidók elleni „hadjárataival”. Nagyobbrészt Emicho csapata felelős Köln, Trier, Speyer, Mainz, Worms, valamint Metz zsidó lakossága nagy részének legyilkolásáért. Rossz tapasztalatai miatt Kálmán Emicho seregét már be sem engedte az országba, elutasította a követeket, mire Emicho, kinek seregében a korábbi keresztes sereghez viszonyítva elég sok lovag is volt, köztük a mindent széthasító kardcsapásairól „ács”-nak nevezett Vilmos meluni vicomte, úgy döntött, hogy erőszakkal fog behatolni az országba. A korábbiaknál nagyobb létszámú sereg a Duna és a Lajta közti mocsáron átvezető egyetlen úton indult el, a folyók és a mocsár közti, már Magyarországhoz tartozó területet elpusztította, a váraljai települést pedig felgyújtotta. Egy – a krónikás szerint hétszáz főnyi – talán felderítés céljából a mocsáron átkelő magyar csapatot háromszáz keresztes lovas szétvert. E csapatból, melyet állítólag egy ősz vitéz, a király rokona vezetett, csak kevesen menekültek meg. A győzelem felbátorította a kereszteseket, s elhatározták, hogy megostromolják a várat, s annak bevétele után elfoglalják az országot.
A vár ostroma jól haladt, az egyik krónika szerint a falat már két helyen áttörték, s az ostromlók már azon vitatkoztak, hogy ki lesz Magyarország királya, a várban lévők pedig kezdtek kétségbe esni. Ekkor váratlanul rémület fogta el az ostromlókat, felhagytak az ostrommal, és felszerelésüket hátrahagyva megfutamodtak. A vár védői ellentámadásba lendültek, s a keresztesek egy részét levágták. Ez augusztus vége felé történt. A lovagok nagy része megmenekült. Emicho gróf szégyenszemre hazafutott, számára a háború véget ért. Emicho keresztes seregének megfutamodására hiteles magyarázat nincs. Nem zárható ki, hogy a keresztesek pánikját az okozta, hogy a felmentő magyar sereg közeledését észlelték. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
