A legutóbbi időkig a komondor szót francia hangzásúnak vélvén, úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent. (Eszembe jutnak a szeged-alsóvárosi emberek, akik annak idején – régesrégen – az „Úristenhez” jártak ott bevásárolni, mert magyar fülük képtelen volt az Ohrenstein szatócs nevéből mást kihallani.) Aki pedig parancsolót olvasott ki a komondor szóból (tudtommal első ízben Pethe Ferenc 1815-ben Természethistóriájában) elárulta ugyan a kun nyelvismeretben való járatlanságát, ez szent igaz, de hogy ennek ellenére jó mélyen belelátott a komondor egész valójába, az is bizonyos. Pethe írja, hogy ha ezt a Magyarországon kívül kevesek által ismert hatalmas és igen szép kutyafajtát „a maga valódi köntösében esmernék, ezt tennék a pásztorkutyák lajstromában vezérnek, mely tisztes nevét nálunk érdemesen viseli a comendeur francia szótól”.
Nyelvészeink szerint a komondor szó kun eredetű: gumandur, jelentése ’kun, kunokhoz tartozó’ (a kun szó guman = kun + dur török képző). Mai jelentését a komondor kutya, eb szókapcsolatban nyerte. Ennek első tagja, a komondor magába szívta az egész szókapcsolat jelentését (ugyanúgy, mint pl. farkasállat = farkas). A komondor szó eddigi ismereteink szerint első ízben 1454-ben fordul elő, ám mint családnév. Köznévként egy 1519 körüli írott emlékben fordul elő először. Ezután ismételten találkozunk e fajtajelző névvel a következő, XVII. (1653, 1673), a XVIII. században (1769). A XIX. Században, 1815-ben Pethe F. még pontosan leírja a komondort, utána azonban valóságos zűrzavar keletkezett. Ennek az a magyarázata, hogy amíg a XVIII. sz. első felében még magyar juh dominált, ezt követően a merinó birka térhódítása olyan iramban folyt, hogy a következő század végére már alig maradt juhból 1-2 százalék, helyét a merinó birka foglalta el, mivel pedig a juh és komondor közt szoros kapcsolat, mintegy sorsközösség állott fenn, a juh eltűnését a komondor is követte, és lassanként a feledés homálya vette őt körül, úgyszólván ismeretlenné vált, úgyhogy századunk elején már szinte fel kellett fedezni. Annak illusztrálására, hogy az említett homály mily gyorsan vált vaksötétséggé, elégedjünk meg (bő választék állna rendelkezésre) annak megemlítésével, hogy nem is akárki, hanem korának nevezetes zoológusa, Méhelÿ komondor gyanánt vizsgált meg 1902-ben a bugaci pusztán két, leírásából kitűnően komondor–kuvasz keresztezési produktumot, basztardokat. Persze akkortájt a XX. század elején a komondornak mint nyájőrzőnek, -védőnek már befellegzett, mert a jámbor természetű selyemgyapjas birkáknak, amelyek ösztönös viselkedéssel egymással összetartottak, nem volt szükségük komondorra, annál kevésbé, mivel a farkasveszedelem is elmúlóban volt. Ám forduljunk vissza, és tegyük fel a kérdést, vajon mikor lett a komondor komondor, mikor került hazánkba az a juhászeb, amelyre a kunok azt mondották, hogy az övék, hozzájuk tartozik? Egyáltalán nem valószínű, hogy az 1068-i vagy 1085. évi erdélyi rabló-betöréseik alkalmából, s valószínűtlen az is, hogy 1091-ben, amikor ugyancsak Erdélyen át jővén végigsöpörték az Alföldet és a Duna–Tisza közét, de teljesen valószínű, sőt bizonyosra vehető, hogy az 1239. évi bevándorlásukkor, amidőn negyvenezer kun család letelepedett le a Tisza-vidék füves területein. Figyelemre méltó az, amit erre vonatkozóan Kenéz Zoltán ír Komondor című munkájában a kunsági szájhagyományról, mely szerint „ a kunksági juhászkutyát, értve komondort és kuvaszt, maguk a kun ősök hozták be még a XII. században”. Annak idején a kunok alighanem a hasonló magyar juhászebtől való megkülönböztetés okából nevezték juhászebüket a magukénak, kumandurnak. Képtelenség volna ugyanis csak feltételezni is, hogy akkoriban a magyar népnek nem lett volna juhászebe, holott már a XII. sz. első felében királyi decretum rendelkezik a juhtenyésztésről, a XIII. században pedig már királyi vámtarifa tesz bizonyságot fejlett juhbőr-kereskedelmünkről. Ismeretes, hogy a rackának nevezett magyar juh sehol máshol nem lelhető ősi magyar specialitás volt. E szilaj jószág mellé pedig okvetlenül megfelelő őrző-védő kellett. Ilyen volt az a magyar juhászeb, amelyre utóbb a komondor név ráragadt (úgy vélem, hogy kellő számban végzett megfelelő mérésvizsgálatok e tekintetben útbaigazítanának). Itt tüstént felmerül az a kérdés, hogy vajon hát mikor, mily úton került hazánkba az eredeti magyar juhászeb? Hiszen feltevésekben, találgatásokban nem volna hiány. Valaki egyszer azt mondotta, egy biztos adat többet ér, mint száz mégoly éleselméjű kombináció. A biztos adat egyelőre még várat magára.
Ám ne gondoljuk, hogy csak nekünk okoz fejtörést ez a nagytestű, gubancos szőrű pásztoreb, amit mi komondornak hívunk, az oroszok meg délorosz afcsarkának neveznek. Őket is izgatja a kérdés, vajon honnan, mikor került az hozzájuk. Ennek a nagytermetű juhászebnek, amelyet – mint ismeretes – mi komondornak mondunk, az oroszok pedig délorosz afcsarkának neveznek, szembeszökő sajátossága az elnemezesedésre hajlamos gubancos szőrzet. Ez a szőrzet őseredeti örökség, ugyanúgy, mint a sötéten pigmentált bőralapból kinőtt fehér szőrzet. A bőr pigmentes, a szőr pigmentmentes volta minden valószínűség szerint az ázsiai, az orosz sztyeppék, a magyar puszta klimatikus hatásának köszönhető (Duerst).
Kezdetben, a nomád pásztorkodás megindulásakor és azután még századokon át a legelőterületek határtalan nagysága, a nyájak megszámlálhatatlan sokasága nyomták rá bélyegüket ama korok primitív gazdálkodási formájára. Még századunk legelején is, tehát egészen későn pl. több ezer – volt úgy, hogy 10 000 – lovat számláló tabunjaik, méneseik voltak a kirgizeknek, s elképzelhető, mennyi lehetett ugyanakkor a juh! A XVII. század vége felé pl. egyetlen debreceni polgárnak 10 000 szarvasmarhája legelt a Hortobágyon, a juhlétszám ennek többszörösére rúghatott. Az óriási juhlétszám minden bizonnyal a védelmi szolgálatot ellátó komondorok létszámát és általa a szelekció lehetőségét is előnyösen befolyásolta. Nem költői túlzás tehát (sőt messze, nagyon messze van a régmúlt reális számadatától), amikor a dal úgy szól, hogy „Húsz komondor elstrázsál engemet” s „Hat őrködik amellett…” A vázolt primitív kezdeti viszonyok s a velük kapcsolatos mamutméretű számok az emberi beavatkozást meghatározott korlátok közé szorították. Annak a kornak szemüvegén át tekintve tehát mosolyt keltően hat, amikor az jut kifejezésre, hogy a farkasveszedelem elhárítása érdekében emberi beavatkozással, kiválasztással vált fehér színűvé a juhászeb szőre, éspedig gyakorlatilag úgy, hogy kiválaszották a fehér színű ebet, hogy gazdája a sötétben valahogy ne őt találja el a farkas helyett. (Akkor már nagyon is kisüzeművé válhatott a juhászat.)
Bizonyos, hogy a komondor a nagytestű juhászebek közül a legjobban „felruházott” fajta. Ruháját az univerzális használhatóság jellemzi: még kemény kövön is puha fekvőhelyet biztosít, pótol jurtát, sátrat. Igaz, oda amúgy sem volt bejárása. Idevágóan érdekes dolgot tudunk meg Almásy leírásából: „… a jurtába nem szabad belépniök (az ebeknek ti.), onnan pedig vajmi ritkán vetnek eléjük csak egy falat megehető holmit is … Feltűnő, hogy a kutyákat ennyire kevéssé becsülik, holott a kirgizek egy legendája szerint az egész nép magát egyenesen valami sárga kutyától származtatja anélkül, hogy ebben a különös eredetben valami rosszat találna. Csak ez a monda magyarázza meg a különösen hangzó It-balla (kutyakölyök) nevet, amit többször hallottam mint keresztnevet, s amit kirgiz vagy kazak viselője egész büszkén viselt”. Szőrköntöse jól védi a komondort fagy és forróság ellen egyaránt. Fagyos időben meleget tart, a forrón tűző napsugarakat visszaveri, hatásukat enyhíti a fehér szőrzet. A komondor arcorri részét, szemeit beborító szőrfüggöny lösz- vagy homokfergetegek idején kínzó fájdalmaktól óvja viselőjét. Nem lebecsülendő a szőrköntös mint harapás elleni védőpajzs sem. Egyszóval a komondort szőrzete arra képesíti, hogy a nomád pásztorok rideg életmódját, az azzal egybekötött viszontagságokat elviselje. A nomád pásztoroknál igen gyakran élet-halál kérdését eldöntő értéket jelent a juh. A nyáj védelme annak idején, amikor a vérengző vadállatok nagyszámú falkái veszélyeztették a jószágot, elsőrendű feladat volt. Ezért volt az, hogy a juhászeb kiválasztásánál minden más meggondolást háttérbe szorított a védőszolgálatra való rátermettség kritériuma. Részben ez a magyarázata annak, hogy az érvényes hivatalos orosz standard szerint a gyávaság diszkvalifikál, viszont a fehér színen kívül megengedett a sárgás árnyalat, a fejen, fülön, háton és farkon, a fehér szín kékes színben játszó szürke aljszőrzettel, s szürkésfehér szín és egyéb szürkés árnyalat. Ám a kérdés az, vajon honnan indult útjára az az eb, amelyet tetőtől talpig szemügyre vettünk, töviről hegyire nézegettünk, megismertünk. Egy bizonyos: adottságait tekintve könnyen odaképzelhető „útra készen” akár a Tien-Sannak valamely szárazabb lejtőjére, akár a nehezen megközelíthető Pamírra, oda, ahol a völgyi pásztorok télen legeltetik nyájaikat, mert hó ott nincs, akár a Tárim-medence környékére, ahol annak idején sátoros pásztorok, kunok, ujgurok, karlikok tanyáztak, s ahol a levegő a portól mindig homályos, vagy akár a Tibetbe (ahová a „pipás” farokvég amúgy is invitál), a Szampó-völgy felső részén legeltető pásztornép közé, bárhova ottan, mert a féktelen szélsőséges klíma, a száraz légkör nagyon is megfelel, „fekszik” neki, és nincs az a mégoly nehéz terep, amelyen lábai az agyafúrtan megalkotott pneumatikaszerűen rugalmas lábbelikkel áthatolni nem tudnának. Elterjedésének területe igen nagy: az északi „Himalája, Bokhara, Turkesztán s a Kaukázustól egészen az északi szélesség 55. fokáig terjed”, írta Strebel 1905-ben. Ami végezetül a keresett kiindulópont végállomásait illeti, Ukrajna, Voronyezs, a Volga-vidék, az Észak-Kaukázus – valamennyi a keletről jövő sátoros parasztok útjaira utal. Amikor útra keltünk, a Raisits látta komondor-képet vittük útravalóul magunkkal. Most, hogy megtértünk, áldott emlékű kynológusunk 1924-ben keltezett örökbecsű soraival zárjuk:
„A magyar komondor ősi jelleme, tiszteletet parancsoló külseje hozzásimul az igaz magyar ember jellemvonásához. E kutyafajtánk becsületes jellemét, a földet verejtékes munkájával művelő nép éppen úgy, mint elsősorban a csordákat és nyájakat őrző szabadságot szerető pásztornép, megkedvelte és megbecsülte.” |
AJÁNLOM AZ OLDALT
