|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.24. 00:59 - |
|
A hun-avar nép története Kr. u. 557-től a kaganátus felbomlásáig
Primer forrásszövegek
Modern értelmezések |
| Érdemes megfigyelni, hogy az epigrammában az ismeretlen költő még a Kr. u. VI. század közepén is médeknek nevezi a Szászánida Perzsia lakóit, amiben egyfelől az Óperzsa Birodalom méd (magyar) eredete, másfelől az a tény tükröződhet, hogy Kelet-Rómához a Szászánidák tartományai közül a méd vidékek estek közel. |
|
Ismeretlen költő verse – prózai fordításban – az Anthologia Graecából (XVI, 72)
Egy hadizsákmánnyal ékes szobrot a bátor méd állít majd urunknak győzelme nyomán, egy másikat pedig túl a Dunán a nagyhajú avar had, amely azonban lenyírni kényszerül fürtjeit ápolatlan fejéről. Ezt a szobrot meg itt a törvényesség felvirágoztatásáért hálából a császárváros emelte a consuli mitra felöltése nyomán. Maradj rendíthetetlen gyászoló, bizánci Róma, most is, amikor Iustinianos isteni uralmát máséra cseréled.
Szádeczky-Kardoss Samu
A közvetlenül ezt megelőzően idézett forrásban (Iohannes Ephesinusnál) II. Iustinos azzal fenyegeti a színe elé járuló avarokat, hogy hajukat levágatja. Ugyanez a motívum bukkan fel a fent lefordított anonim epigrammában is, amely II. Iustinos 566. január 1-i consulságba lépése nyomán íródott, s így az új császárnak a barbárok pénzelése helyett azok fegyveres féken tartását célzó politikájához jósol sikert (a két főellenség, a perzsa és az avar legyőzetése után szoborállítással hódol majd a bizánci uralkodónak).
A kézirati hagyományban névtelenül fennmaradt költeményről A. and A. Carneron (Bulletin of the Institute of Classical Studies of the University of London 13, 1966, 103) úgy véli, hogy az esetleg ( ?) Agathiastól vagy egy, az ő köréhez tartozó másik költőtől származhat. - Az epigrammának azt az új értelmezését vettem fordításom alapjául, amelyet Olajos Teréz cikke ad (Oikumene 4, 1980, s. a.). |
|
Jóannész Epheszinosz így adja elő, II. Jusztinosz hogyan szakított elődje,
I. Jusztinianosz kangar politikájával
Ez a hajviseletével feltűnő nép, amelyet avaroknak neveznek, Iusztinianosz császár napjaiban jött el, és mutatkozott a rómaiak földjén. Midőn [a császár] követeiket fogadta, gazdagon megajándékozta őket arannyal, ezüsttel, ruhákkal, övekkel és aranyozott nyergekkel [vagy lótakarókkal], s egyéb dolgokkal is, amelyeket nekik adott; közvetítésükkel ilyesmiket küldött fejedelmeiknek is. Azok csodálkoztak rajta, s ismét másokat [más követeket] küldöttek hozzá. Ezeknek is ajándékot juttatott, és gazdagította őket. Ezért aztán mindenféle ürügyekkel gyakran indítottak küldöttségeket, sőt nemcsak ezt tették, hanem csoportokba verődve is el-elmentek hozzá. S ő mindenkit megajándékozott elhalmozta őket, s mindig ilyenképpen távoztak tőle. Úgy vélte ugyanis, hogy általuk [a hunogurok által] minden ellenségét leigázhatja. De az egész senatus és az egész város egyre inkább zúgolódott ellene emiatt: „Íme, a birodalmat elszegényíti, és barbároknak juttat adományokat.” Az általa követett eme gyakorlat következtében akkor is, amidőn ő maga éppen eltávozott e világból, és nővérének fia, Iustinus lett az uralkodó, az történt, hogy az avarok közül egy csoport eljött. Szokás szerint ajándékokkal elhalmozottan kívántak távozni, s így néhány nap múlva Iustinus elé járulva ezeket mondották: „Ajándékozz meg, miként az elhunyt szokott volt megajándékozni. Aztán bocsáss utunkra bennünket a mi királyunkhoz.” Ám Iustinus éppen azok közé tartozott, akik bánkódtak és zúgolódtak, mert olyan sokat kaptak és vittek el a birodalom vagyonából; így szólt hát: „Hasznot többé nem húztok a birodalom vagyonából, nem lesztek abból elhalmozva, anélkül távoztok. Tőlem semmit nem kaptok, így fogtok távozni.” Midőn erre fenyegetni kezdték őt [a hunogurok], megharagudott, és így szólt: „Ti, döglött kutyák fenyegetitek a rómaiak birodalmát? Tudjátok meg, hogy mindnyájatok haját le fogom vágatni, és így megcsonkíttatlak [lefejeztetlek?] benneteket.” Parancsára mindjárt elfogták, és hajóra rakták őket. Kiutasította a városból, s a tengeren átszállíttatva Khalkedónba záratta le őket. Testőrtisztekből és palotaőrökből sereget állítottak össze őrizetükre; hat hónap után bocsátotta csak szabadon, s küldötte haza őket ilyen szavakkal fenyegetőzve: „Ha akárkiket közületek itt vagy bárhol birodalmamban meglátok, életetek nem marad meg többé.” Azok féltek tőle, csendben maradtak, s ott őket többé nem látták. Végül aztán a barátság és meghódolás ügyében küldtek hozzá követeket azzal, hogy minden parancsát teljesíteni fogják. Napjai végéig barátai is maradtak.
Szádeczky-Kardoss Samu
Az 565. novemberi avar követségjárásról Konstantinápolyban Corippus rögtön az esemény lejátszódása után (566-ban!) írt, de egy szót sem szól a nomád követek fogva tartásáról és féléves internálásukról. Menandros Protéktór fennmaradt töredéke sem említ ilyesmit. Így azt kell hinnünk, Iohannes Ephesinus elbeszélése ezen az egy ponton kétes hitelességű. Legvalószínűbb az, hogy nem az 565-ös, hanem egy későbbi avar követséget ért az internálás sorsa, de a szír szerzőnél a két különböző időpontú esemény vonásai összekeveredtek. Hasonló hibára van biztos példa Ephesosi János történeti művében. S nem is meglepő, hogy nála ilyesmi előfordul. Hiszen saját maga szól arról, hogy a monofiziták üldöztetésének az időszakaiban írott feljegyzéseit különböző helyeken el kellett rejtenie; azok így nem állottak rendelkezésére egyháztörténete némely részeinek a megírásánál, s ez a körülmény zökkenőket okozott az anyagösszeállításban. Hadd említsük meg azt is, hogy későbbi időből (585-586 tájáról) van hiteles híradásunk, amely szerint avar követeket a megharagított császár (Maurikios) hat hónapra internáltatott (Theophyl. Simoc. I, 8, 7–9). S ha az avar követek bezárása a valóságban nem az 565-ös követségjárás történetébe tartozott, hanem csak a szír egyháztörténet-író tévedése folytán került oda, akkor legkézenfekvőbb ugyanezt foltételezni a hozzá szorosan kapcsolódó kijelentésről is, miszerint az avarok más követek útján utóbb készséges engedelmességükről biztosították II. Iustinost. Más kérdés, hogy miután a források szűkössége miatt teljesen biztosat az események összefüggéseiről nem mondhatunk, akadhatnak, sőt akadnak is olyan kutatók, akik a feltétel nélkül hódoló avar követségről szóló híradást ténynek fogadják el (így pl. Hauptmann ...). Ellene szól azonban az ilyen eljárásnak forráshelyünk utolsó mondata; miután az avarok Iustinos haláláig tartó barátsága legdurvábban meghamisítja a kútfőkből biztosan ismert tényállást, a nyilvánvalóan valótlan állításhoz elválaszthatatlanul hozzátapadó előző mondat (a hódoló követség említése) sem tekinthető hitelt érdemlőnek. |
|
Komentiolosz bizánci császári követ szavai 584/585 táján a várkonyok kagánjához, Theophülaktosz Szimokatta (I, 5, 2) előadásában
Tiszteld saját fejednél is jobban ezt a római államot és a mi földünket. Ez lett menedéked, földönfutó létedre magához ölelt, idegen jövevény létedre lakóhelyet adott akkor, amidőn keleten az ősi törzsről leszakadt, levált a te ágad.
Mint azt a forráshely is sejteti, a hunogur nép zöme a VI. század közepén keleten maradt.
Szádeczky-Kardoss
Az a gondolat, hogy a keletről futva menekülő avaroknak a Bizánci Birodalom adott menedéket, otthont, talán (?) Iustinianosnak arra lépésére is utal, amellyel lehetővé tette az avarok Durostorumba telepedését. |
|
Chronicon Monembasiae
Miután a császár szerető emberséggel fogadta őket, elnyerték tőle az engedélyt, hogy Mysia [= Moesia, a müszök földje] területén Dorosztolon [Δουρόστολον = Durostorum] városában, amelyet ma Drisztrának neveznek, telepedjenek le.
Szádeczky-Kardoss Samu
A császár, akiről a forrás szól, I. Iustinianos, s azok, akiknek a mai Silistra helyén álló Durostorumban való letelepedést megengedi, az avarok. Ezt a forráshelyet az avarokról szóló modern szakirodalom jóformán ignorálja: sem Iustinianos korának kutatói (pl. E. Stein, Histoire du Bas-Empire II, Paris 1949), sem az avar–bizánci kapcsolatok korai szakaszának és az avar honfoglalás előzményeinek vizsgálói (pl. Nagy T.: Antiquitas Hungarica I, 1947, 61–64, II, 1948, 131–149), sem az avar történelem monografikus feldolgozói (pl. A. Kollautz: Geschichte und Kultur eines völkerwanderungszeitlichen Nomadenvolken. Die Jou-Jan der Mongolei und die Awaren in Mitteleuropa L, II, Klagenfurt 1970; A. Avenarius, Die Awaren in Europa, Amsterdam 1974) nem vesznek tudomást a híradásról. Ezért próbáltam meg 1976 szeptemberében Athénben a nemzetközi bizantinológiai kongresszuson elhangzott előadásomban e kútfőre terelni a figyelmet (Actes du XVe Kongrés International d'Études Byzantines, Athénes, sajtó alatt). – Durostorum avar kézre adásának időpontjáról annyit állapíthatunk meg, hogy az valamikor 562 után történhetett, mert a Baján Al-Dunához érkezéséről szóló ...Menandros-részlet még arról beszél, hogy az avarok sehol sem lépték át a Dunát. Az avarok durostorumi tartózkodása átmenetinek bizonyult; hogy pontosan meddig tartott, a rendelkezésünkre álló forrásokból nem derül ki. Maurikios császár (582–602) első éveiben mindenesetre bizánci kézen van, mert a kalandozó avarok fegyverrel foglalják el és fosztják ki (Theophylactus Simocatta I, 8, 10). |
|
Agathiasz V, 25, 4–6
Majd kisebb beütéseket és rablóvállalkozásokat hajtottak végre, majd nyílt háborúba bocsátkoztak [ti. a kutrigurok és utigurok], mígnem haderőik mindkét részről szétolvadtak, és maguk teljességgel hontalanná váltak úgy, hogy még ősi elnevezésüket is elvesztették. Olyan balszerencsét értek meg ezek a hun népek, hogy még ha egy részük meg is maradt, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni, és nevét uráéra kellett cserélnie. Így érte utol őket hatásosan a bűnhődés korábbi istentelen tetteik miatt. E két nációnak teljes felforgatása és szétrombolása valamivel később történt, s mindezt megfelelő módon lehetőleg az időrend menetével összhangban fogom elmondani. Mikor még tartottak a torzsalkodások, s azok híre elérkezett Bizáncba, már akkor mindenki egybehangzóan elismerte és világosan észlelte a császár előrelátását s terveinek helytállóságát, mert míg a barbárok egymást pusztították, ő ésszerűen fegyverét meg sem mozdítva mindenképpen diadalt könyvelhetett el, bármerre billent is a háború mérlege, s elérte a remélt célt. Miután állandóan saját otthoni bajaikkal voltak elfoglalva, és küszködtek, eszük ágába sem jutott többé a rómaiak ellen vonulni. Legtöbben még azt is elfelejtették, hogy a földön hol is vannak azok.
Szádeczky-Kardoss Samu
Agathias fent idézett passzusa nem említi ugyan név szerint az avarokat, de a ...források tanúsága szerint éppen ők, az avarok voltak azok, akiknek az utigurok és kutrigurok hódolni kényszerültek, s akiknek mint uraiknak-parancsolóiknak a neve alatt emlegethették az utigurokat és kutrigurokat is: egykori önállóságukkal önálló nevük kezdett feledésbe merülni, az avar törzsek tartozékának számítottak. Eszerint Agathias elbeszélése a fegyverekhez nem nyúló, csak eszes diplomáciájával boldoguló öreg császár külpolitikájáról lényegében nem más, mint az avaroknak a többi steppei népek elleni bizánci szolgálatba állításáról szóló híradás. (Agathias ígéretét, hogy az itt csak érintett eseményeket az időrend fonalán haladva részletesen elbeszéli majd, nem válthatta be, történeti műve befejezetlenül maradt halálakor. Egyébként a kutrigurok és utigurok önálló népként való szereplése és az előbbiek betörése a birodalomba, amiről az idézetünket megelőző részben szólott Agathias, 559-re esett; így az avarok fellépése a Don két partját lakó nomádok ellen azutáni időre datálható.) |
|
Anastasius Bibliothecarius
Ugyanabban az évben követek jöttek Konstantinápolyba Asceltustól, az ermi-chionusok királyától, aki az Óceánhoz közel a barbárok népén belül helyezkedett el.
Szádeczky-Kardoss Samu
Anastasius pápai könyvtáros Hitvalló Theophanés megelőzőleg idézett passzusát ültette át latinra. Kézirataiban „avarok” helyett „barbárok” áll, akárcsak előképének kódexeiben. Az Asceltus névforma megerősíti a feltevést, hogy a görög szövegben a „tu” szótag nem határozott névelő genitivusa, hanem „Askél”-lel összeolvasandó része a tulajdonnév végződésének. |
|
Theophanész a. m. 6055
Ugyanabban a hónapban követek jöttek Konstantinápolyba Askélturtól, a hermé-khiónok királyától, aki az Óceánhoz közel a barbárok népén belül helyezkedett el.
Szádeczky-Kardoss
Hitvalló Theophanés világkrónikájában I. Iustinianos császár uralmának harminc-hatodik esztendejéhez fűzve írja a fentieket, így a követségjárás időpontja 563 júliusa a forrás szerint ... Theophanés Byzantinos lejjebb ... idézendő helye mutatja, hogy a herméchión (kermichión) etnonimikum (vörös chión = vörös hun) a türkök jelölésére szolgáló perzsa elnevezés volt. |
|
Chronicon Vedastinum (Annales Vedastini)
A hunok ismét dúlják Germánia egy részét, behatolnak Galliába is. Sigibert király harciasan ellenük vonul, győz a háborúban, futásra kényszeríti őket. Közben testvére, Chilperich király áthatol Reimsen, és amannak más városait és erődeit elragadja. A hunok legyőzése után visszatérő Sigibert elfoglalja Soissonnt, amely Chilperich birtokát képezte.
Az egyébként alapos és nem rossz megfigyelő Szádeczky-Kardoss megint csak elmulasztja megjegyezni, hogy a németalföldi évkönyv fontos új adattal gazdagítja az európai hunogur történelemre vonatkozó ismereteinket, nevezetesen: elárulja, hogy a Sigiberttel történő összecsapás előtt a germánok lakta földeket a hunogurok ismételten sanyargatták. |
|
Paulus diaconus II, 10
A következő nyáron olyan bőséges volt a termés, amilyenre, állítják, semmilyen kor nem emlékezett. Ebben az időben, miután értesültek Chlothar király haláláról, a hunok, más néven avarok, az elhunyt fiára, Sigibertre rontottak. Ez Türingiában találkozott velük, és az Elba folyónál hatalmasan legyőzte őket. Aztán kérésükre békét kötött velük.
Szádeczky-Kardoss nem utal rá, de valószínű, hogy Clothar halála és a hunogur támadás között ok-okozati összefüggés áll fenn, Siegebert, az új Meroving király valószínűleg megtagadta az adófizetési szerződés megújítását. |
|
Gregorius Turonensis IV, 23
Chlothar király halála után ugyanis a hunok a gall tartományokra törnek. Sigibert ellenük irányítja hadseregét, s háborút visel ellenük. Legyőzte és megfutamította őket. Aztán azonban királyuk követek útján kieszközölte az ő barátságát. Míg velük volt elfoglalva Sigibert, testvére, Chilperich Reimsen áthatolt, s más, az ő országához tartozó városokat elragadott tőle. Ebből kifolyólag kettejük között polgárháború támadt, ami mindennél rosszabb. A hunok legyőzése után visszatérő Sigibert Soissons városát foglalja el.
Szádeczky-Kardoss Samu
Chlothar frank király halálát a kútfők alapján 561 második felére (decemberére) szokták tenni. Így az avarok (a forrás szóhasználata szerint a „hunok”) vereséggel végződő összecsapása, majd kiegyezése a Reimsben székelő Sigibert frank királlyal hihetőleg 562-ben történt. |
|
Victor Tonnenensis, Post consulatum Basilii v. c. anno XXIII
Ebben az évben Iustinianus császár elsőként fogadta az avarok nemzetségének első követeit, és nagy ajándékokkal küldte vissza őket oda, ahonnan jöttek.
Szádeczky-Kardoss Samu
Az afrikai krónikás Konstantinápoly híreit bizonnyal erős késéssel kaphatta. Az azonban így is elképzelhetetlen, hogy az 558. január körüli avar követségről mint öt évvel későbbi 563-as eseményről szerzett volna tudomást. Itt tehát két küldöttség adatainak valamilyen összekeverésével állunk szemben: az évszám (563) a Dunánál álló avarság valóságban 562 tájára tehető követségére érthető csak, míg az a kijelentés, hogy ekkor első ízben jártak avar küldöttek a császárnál, valójában az 558. január körüli diplomáciai kapcsolatfelvételnek anakronisztikus viaszhangja egy későbbi eseményt említő passzusban. |
|
Menander Protéktór
Iusztinianosz az avaroktól érkezett követeket fogadott avégből, hogy körülnézzenek föld után, ahol a törzs lakóhelyet találhat magának. A császár Iusztinosznak, a hadvezérnek a jelzését megkapva, azt tervezte, hogy a herulok országába telepíti a népet, ahol korábban laktak a herulok. A terület elnevezése Pannonia Secunda. Ha ez szívük vágyának megfelelt volna, úgy a császár bizonyára hozzájárulását adta volna. Ám azok úgy vélekedtek, hogy nincs szükségük a Szküthián kívüli elhelyezkedésre; annyira vágytak éppen erre a területre. Ez azonban nem ment. Iusztinosz, a hadvezér mégis elküldötte követeiket Bizáncba, a császárnak pedig megüzente, hogy jó soká tartsa őket vissza ott. Sikerült ugyanis az egyik követet – neve Kununón volt – barátul megnyernie, s Kununón titokban elmondotta neki a következőket: más az, amit beszélnek, és más az, amit valójában gondolnak. A legmértéktartóbb szavakat használják, illendő magatartással leplezik ármánykodásukat, erősítgetve a rómaiak iránti jóindulatukat, hogy így kelhessenek át a Dunán; ám másképpen áll valódi szándékuk és elgondolásuk: ha egyszer átmentek a folyón, egész seregükkel támadni szándékoznak. Ezeket megtudván, Iusztinosz jelezte magának a császárnak, hogy tartsa vissza a követeket Bizáncban, így nem merészelik majd átlépni a folyamot, míg követeik elbocsátást nem nyernek. Mialatt Iusztinosz ezeket intézte, nem csökkenő erőfeszítéssel készült egyidejűleg a folyó átkelőhelyeinek az őrizet alá vételére is. Háznagyát, Bónoszt osztotta be a folyó őrzésére. Az avarok követei mindabból, aminek a császártól való kieszközlésére jöttek, semmit a maguk előnyére elintézni nem tudtak, ajándékokat kaptak csak tőle, miként ez bevett szokás volt. Bevásárolták azt, amire szükségük volt, részben ruhát, részben fegyvereket. Elbocsátást is nyertek aztán, de Iusztinosznak titokban utasítást adott a császár, hogy a fegyvereket valamilyen módon vegye el tőlük. S a fővezér aszerint is járt el, miután ismét fogadta a visszatérő követeket. Innen kezdődött a rómaiak és az avarok közötti nyíltan ellenséges érzület, amely már hosszú ideje a parázs alatt lappangott. Különösen az a körülmény játszott ebben közre, hogy a követeket nem engedték már korábban vissza. Baján ugyanis folytonosan azt jelezte, hogy vissza kell térniök. A császár azonban világosan tudta, hogy mit forralnak, s ezért majd így, majd úgy intézte a dolgot, hogy visszatartsa őket a császárvárosban.
Szádeczky-Kardoss Samu
Az itt szereplő Iustinos ugyanaz a bizánci fővezér, aki 558 januárja táján az avarok első követségét ... a császárvárosba indította. Időközben a kaukázusi határról a dunai limes csapataihoz vezényelte az uralkodó ... Kunimán neve nagyon emlékeztet a gepida Kunimund személynévre. Fel szokás tételezni, hogy az avar kagán még a Kárpátoktól keletre meg tudott nyerni magának a helyi viszonyokat jól ismerő és így hasznos szolgálatokra képes gepidákat. Persze Kunimónt utóbb a bizánci arany hűtlenné tette a nomád fejedelem ügyéhez. Igen valószínű ugyanis, hogy Iustinos nem pusztán szép szóval nyerte meg a császár titkos hívének Kunimónt ... Az itt elbeszélt és körülbelül 662-re datálható esemény az első, amelyet kifejezetten Baján kagán nevéhez fűz a forrás. |
|
A X. századi Szuda-lexikonból (Himéton … himonia)
Az avarok oda vonultak, ahol a Dnyeper folyó folyik. |
A Kimmer-Boszporusz Kercsnél |
|
Menander Protéktór
Miután az anták vezetőivel nyomorultul elbántak, és azok elestek saját reményeiktől, az avarok tüstént feldúlták a földjüket, és kirabolták az országukat. Ellenségeik lerohanásaitól szorongattatva követet küldtek hozzájuk az anták. A követségre megválasztották Mezaméroszt, Idariziosz fiát, Kelagaetész testvérét. Kérték, hogy a saját törzsükből való hadifoglyok közül néhányat váltson ki. Mezamérosz, a követ bőbeszédű volt és nagyhangú. Megérkezvén az avarokhoz, fennhéjázó és a kelleténél vakmerőbb kijelentéseket vetett oda. Miután Mezamérosz egy követhez illőnél magasabb hangnemben tárgyalt, az a kotragérosz [kutrigur], az avarok híve, aki a legellenségesebb szándékkal volt az anták irányában, a következőket mondotta a kagánnak: „Ez a férfi az anták között a legnagyobb hatalomra tett szert, s így képes bármifajta ellenségével szembeszállni. Meg kell tehát ölni őt, és azután bátran lerohanni a másik nép földjét.” Ez meggyőzte az avarokat: mellőzték a követek személyének kijáró tiszteletet, semmibe vették az igazságot, s megölték Mezaméroszt. S ettől fogva a korábbinál több dúlást vittek véghez az anták földjén: nem hagytak fel vele rabszolgákat elhurcolni, rabolni, fosztogatni.
Szádeczky-Kardoss Samu
A Fekete-tenger északi partján át már az antikvitásban sok rabszolga érkezett a mediterrán civilizáció országaiba. A korai középkorban legnagyobb számban talán szlávokat hurcoltak el és adtak át bizánci kereskedőknek a steppei nomádok. Innen van, hogy mint több germán és román nyelvben (Sklave, esclave stb.), úgy néha a bizánci görögben is a szláv népnév egyben a rabszolga jelölésére is szolgált. Az avarok anta (szláv) földről elhurcolt rabszolgáikat jórészt kelet-római kereskedőknek árusíthatták Bosporosban, Chersónban s másutt.
Hogy már ekkor berendezkedtek a szlávok ama kegyetlen elnyomására az avarok, amelyről valószínűleg Hérakleios császár korára vonatkozóan ad hírt az óorosz ún. Nestor-krónika, erre a kérdésre forrásaink hiányossága miatt nem felelhetünk határozottan. Annyi biztos, hogy amikor 584/585 táján a türkök nyugati előnyomulása immár az avar törzsországot látszik fenyegetni, az anták nemhogy nincsenek avar uralom alatt, hanem egyenesen a Balkánt dúló kagán al-dunai szláv szövetségeseire rontanak a kelet-római birodalom zsoldjába szegődve (Iohannes Ephesinus VI, 48 ... Mich. Syr. X, 21 ...). |
A Kimmer-Boszporosz |
|
Euagriosz V, 1
Az avarok szkíta nép. Ama szekéren élők közül való, akik a Kaukázus felett a túloldali síkságokat lakják. A szomszédos türköktől futottak el mindenestül, miután azok részéről bajt kellett elszenvedniök. Így érkeztek el a Boszporoszhoz. Maguk mögött hagyták az Euxeinosz Pontosznak mondott tenger partjait, ahol sok a barbár nép, de a rómaiak is építettek városokat, katonai táborokat és kikötőket akár úgy, hogy kiszolgált katonáik kerültek oda, akár úgy, hogy a császárok gyarmatvárosok telepítésére küldöttek lakókat; az átvonulást úgy hajtották végre [az avarok], hogy szembeszálltak minden útjukba eső barbárral, mígnem a Duna partjaihoz jutottak, és követeket küldtek Iusztinianoszhoz.
Szádeczky-Kardoss Samu
A szkíta jelző egyszerűen nomádot jelent ... Ugyanígy a görög hamaxobios ’szekéren élő’ melléknév, amely az ekhós szekéren járó pásztornépekre vonatkozik. – A „maguk mögött hagyták … tenger partjait” kifejezés kétféleképpen érthető. Vagy azt jelenti csak, hogy lépésről lépésre áthaladva e partvidéken annak egyes szakaszait egymásután hagyták maguk mögött. Vagy esetleg azt is jelentheti a kifejezés, hogy Kercstől nyugatra immár nem közvetlenül a tengerparton haladtak, hanem azt elhagyva, a szárazföld belsején át. A steppeövtől északra fekvő erdőzóna szláv antáival való találkozásuk ... mintha ezt az interpretációt támogatná.
A Βόσπορος több tengerszoros neve volt az ókori görögöknél. A két legismertebb a Thrák- és a Kimmer-Boszporosz.
A Kercs városánál található, az Azovi-tengert a Fekete-tengertől elválasztó Kimmer-Boszporusz mintegy 40 km hosszú, és legkeskenyebb részén 4 km széles. Ennek a partjain állott valaha a szarmaták által is lakott Boszporuszi Királyság. |
|
Theophülaktosz Szimokatta VII, 8,1–6
Midőn Iusztinianosz császár gyakorolta a hatalmat, eme var és khunni népekből az ősi törzs egy kicsiny része elfutott, és Európába vándorolt át. Ezek avaroknak nevezték el magukat, s vezérüket a kagán címmel tüntetik ki. Hogy honnan eredt nevük megváltoztatásának a szokása, elmondjuk semmiben az igazságtól el nem térve. A barsélt, az onogur, a szabir s ezeken kívül néhány más hun nép is igen nagy rémületbe esett, amidőn a saját területén meglátta a var és khunni szökött néptöredékét; azt gyanították ugyanis, hogy a bevándorlók avarok. Ezért fényes ajándékokkal tisztelték meg az elfutottakat, s úgy vélték, ezek fejében bántatlanságot nyernek részükről. A varok és khunnik pedig, amint idegenbe futásuk kezdeti sikerét tapasztalták, saját nevüket avarra változtatták, így mintegy magukévá tévén a hozzájuk követséggel fordulók tévedését. Az avarok törzse ugyanis, mint mondják, a legügyesebb [legkeményebb] a szkíta népek sorában. Mindenesetre egészen a mi időnkig az álavarok – mert így megfelelőbb őket nevezni – uralkodó nemzetségeik szerint megoszlanak, s egyik részük neve ősi hagyomány szerint var, más részük elnevezése khunni.
Szádeczky-Kardoss Samu
A valóságban ... a theophylaktosi var és a közkeletű avar szó egyazon névnek két változata lehet esetleg: az (a)var elnevezés az egyik néprész nevének a nép egészére való alkalmazásával lett összefoglaló etnonimikummá. |
[144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
