|
Témaindító hozzászólás
|
2006.09.24. 00:59 - |
|
A hun-avar nép története Kr. u. 557-től a kaganátus felbomlásáig
Primer forrásszövegek
Modern értelmezések |
Hogy a térség mennyire fontos lehetett a perzsák számára, azt jelzi, hogy két természetes átjárót is megerősítettek, helyesebben szólva lezárhatóvá tettek a Kaukázus vidékén, az egyiket azon a ponton, ahol a Terek folyó a Kazbek keleti szikláit áttöri. Ezt a szorost már a parthusok Alán kapunak hívták (’l’nn troá)1, de a különböző időkben más neveken is ismerték, így például Σαρματικαι Πυλαι (= Szarmata kapuk)2 vagy Portae Caucasiae/Hiberiae (=Kaukázusi vagy Ibér kapuk) néven3.
Tabarī már I. Pērōz korából (457–484) beszámol erődítési munkálatokról a kaukázusi alánok vidékén4, egyértelmű információval viszont csak az említett uralkodó fiának, I. Kavādnak az uralkodása idejéből (488–496, 498/9–531) rendelkezünk az itteni építkezésekről. Al-Balādurī szerint5 Kavād volt az, aki a később Drownk’ Alanac’ és Bāb al-Lān6 formában is emlegetett masszív völgyzáró gátat emeltette.
A másik helyszín, ahol erődítmény segítségével szabályozták a perzsák az átjárást a Kaukázusban, a híres Darband (=Zárt kapuk) a Kaszpi-tenger nyugati partjainál. Ez utóbbiról a források azt állítják, hogy szintén Kavād kezdte építtetni, de a munkálatok fia és utóda, I. Huszrau (531–579) idejéig elhúzódtak7.
Mindezek az adatok természetesen inkább csak megengedik, semmint bizonyítanák, hogy azok között a Kófén menti perzsák között, akikre az uguroknak a türk fennhatóságot elismerő csoportjai a Volga alsó folyásánál célozgattak, var-khun egységek is lettek volna.
A bizonyítékot más irányban kell keresni, éspedig a légvonalban több mint kétszáz kilométerre nyugatra emelkedő humarai várnál. Ez az erődítmény Karacsajevszk várostól 11 km-re északra található a Kubán folyó partján, s 1974-ben bukkantak érdekes leletekre falai között a régészek. A felfedezés szempontunkból azért jelentős, mert Gadlo és munkatársai a kapu külső oldalánál egy szászánida tűztemplom alapjait tárták fel8. Már a szentély alaprajzából9 sejteni lehetett, hogy erős szászánida hatásnál többről lehet szó, az Erdélyi István kutatócsoportja által megtalált falazókő10 1978-ban aztán csaknem bizonyossággá érlelte a feltevést: tudniillik hogy perzsa helyőrség állomásozott a korábban itt magasodó erődítményben.
Harmatta szerint az ominózus kőre vésett középperzsa felirat minden nehézség nélkül olvasható, s a következőt jelenti: „Ezt Bahrān építtette.” A jelformákból ítélve az V. század második felében, Pērōz korában kerülhetett a szöveg a kőre. Tekintettel arra, hogy egyfelől Lazar Pcarpecci örmény krónikás fenntartotta Vahramnak, Pērōz spahbadjának, hadsereg-főparancsnokának a nevét – ő volt az, aki a sahansahot 484-ben le akarta beszélni a heftaliták elleni háborúról –, másrészről pedig a határvédelem a spahbad feladata volt, igen nagy a valószínűsége annak, hogy a jelenlegi khumarai vár elődjét Pērōz nagykirály építtette Bahrān nevű főparancsnoka útján.
„Mindebből az következik, hogy Chumara vára, ill. sāsānida kori elődje fontos láncszeme volt a limes Sasanicusnak a Kaukázusban. Az is világossá vált továbbá, hogy a sāsānida határvédelem mélyen tagolt volt. Chumara vára messze előretolt támaszpontnak tekinthető, amely egyrészt akadályozta az alán kapu (Dar-i Alān) megközelítését, ahol újabb, bevehetetlen erőd állta útját a nomád népek portyázó támadásainak. Ugyanakkor azonban alkalmas volt a Kubán folyó egész völgyének ellenőrzésére is, és e funkciója most érthetővé teszi számunkra Menandros bizánci történetíró egy eddig nehezen értelmezhető tudósítását. Menandros elmondja, hogy amikor Zemarchos bizánci diplomata a nyugati türk kagántól Közép-Ázsiából a Volgához, majd az ugurokhoz (=ogurokhoz) visszaérkezett, az utóbbiak figyelmeztették, hogy a Kubán folyó mellett 4000 perzsa harcos áll lesben, hogy a bizánci követséget elfogja. Eddig érthetetlen volt, hogyan lehetett perzsa haderő a Kubán folyó völgyében. Most, hogy a Chumara várában talált középperzsa felirat bebizonyította, hogy ezen a fontos hadászati ponton perzsa helyőrség állomásozott, és a Kubán folyó völgyét ellenőrizte, egyszerre érthetővé válik az ogurok figyelmeztetése és Zemarchos óvatossága a perzsák lesvetésével szemben.”11
A humarai középperzsa felirat megfejtésével egyúttal a Kófén folyó azonosítása körüli vita is eldőlni látszik. Jóllehet ugyanis Khumara éppen a Kuma forrásvidékének meredek sziklafalain emelkedik a vidék fölé, csaknem bizonyosnak látszik immár, hogy Zemarkhosz a Kubánt emlegette Κωφην néven. Ez a feltételezés – melyet Harmatta mellett például Eichwald12 és Yule13 is képviselt – hangtanilag teljesen elfogadható.
A Kuun Gézára14 és Bálint Gáborra15 hivatkozó és e kérdésben Alemanyval16 egyetértő Bendefynek17 a fennmaradó érve, mely szerint Menander Protéktór egy mocsarakba torkolló és pusztaságba vesző Kófénról beszél, könnyűszerrel kivédhető, hiszen egy tiszteletbeli hadvezértől és diplomatától – bármennyire is a saját szemével látta az ingoványokat – nem várható el, hogy részletekbe menően tisztában legyen a Kaukázus és előtere vízrajzával. Így tehát fennáll a lehetősége, hogy a két folyó rendkívüli közelsége a humarai perzsa támaszpontnál megtévesztette Zemarkhoszt, aki azt gondolta, hogy a Kubán napkelet felé ömölve egy ingoványos tóban ér véget. Holott a Khumara váránál eredő Kuma folyó az, amely keleti irányban mocsaras torkolatban éri el a Kaszpi-tengert, míg a Kubán nyugat felé folyik, és vize a Meotiszéval egyesül.
A földrajzi leírásban egyébként is feltűnő a zavar, s ez visszavezethető az irodalmi sémákra. Így tudjuk például, hogy az antikvitásban a Maiótiszt majdnem akkorának hitték, mint a Pontosz Euxeinoszt, holott a valóságban az Azovi-tenger mintegy tizenkétszer kisebb a Fekete-tengernél18. Ez világosan visszatükröződik Menandrosznak a Kaszpi- és a Fekete-tenger közötti hatalmas állóvízről szóló előadásában.
Visszatérve azonban a nyugat felől a Kubánra néző khumarai erősségre, a várban a rövid perzsa építési szövegen kívül másfajta feliratokat is észleltek: egy helybéli tanító 1960-ban rovásírásos kövekre lett figyelmes, melyekről A. M. Scserbak leningrádi turkológus két évvel később egy magyar tudományos folyóiratban publikált tanulmányt19. Hamarosan V. A. Kuznyecov ordzsonikidzei régész is beszámolt20 az itteni köveken és marhakoponyákon olvasható – Erdélyi szerint21 türk jellegű – feliratokról.
Ezeknek a betűsoroknak a régészek szerint a Kazár Birodalom türk lakosságához lenne köze, ugyanúgy, mint annak a száguldó lovast ábrázoló rajznak, amely a citadella 6 méter vastag – 3 méter magasságig megmaradt – falának egyik kövén látható. Véleményünk szerint azonban nem zárható ki, hogy mégis inkább szászánida zsoldban álló varkhoniták készítették ezeket a feliratokat és az ábrát.
Mióta ugyanis bebizonyosodott, hogy türk rovásírásos feliratok egyre több hunugur tárgyon olvashatók, aminek következtében „elkerülhetetlenné vált a következtetés, hogy az avarok ismerték az orchoni–jeniszeji türk rovásírást”22, egészen más szemmel tekintünk már a türk írás és általában véve a török kultúra eredetére. A kínai évkönyvek annyit már korábban sejteni engedtek, hogy a türkök egykoron beletartoztak a Hun Birodalom kötelékébe, vagy másként mondva a hunok egyik törzsét alkották23. Az újabb kutatások, melyekben N. Iąjamcs úttörő munkát végzett24, végül nyilvánvalóvá tették, hogy „a hun rovásírás a »keleti türk« rovásírással volt azonos, illetve annak lehetett az előzménye”25. Így tehát nem lehet kétséges többé, miszerint a türk jellegű írás részben a var-khunok utóbbi, hun komponensével jutott Európába.
A perzsák khumarai erődjében talált rovásfeliratok akár az 557/58-ban az alánok között táborozó – és Bizánccal rajtuk keresztül kapcsolatba lépő – hunuguroktól is származhatnak tehát. A perzsák hadászati politikája könnyen megenged egy ilyen feltételezést. Korábban például a Szíriai Ephraim említette, II. ©āpūr seregében Amidánál állomásozó és Edesszát 360/61-ben valószínűleg ostromló hunokat26, továbbá a szászánidák észak-mezopotámiai határait Kelet-Rómával szemben védelmező Qadish nevű hadvezért27 tartotta heftalitának a kutatás28.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy 540/41-ben és 568-ban megint csak hun-avar népcsoportot telepített Huszrau a birodalom végvidékeire. E népcsoportnak a neve a pehleviben ’wngr-ként van lejegyezve, Mār Aba életrajzának szír változatában pedig kangarāyē, hangarāyē formában jön elő29.
Együtt érkeztek-e ezek a varkhoniták azokkal, akiknek a létszámát húszezerre becsülte a szogd Maniakh II. Jusztinosz császár előtt30, nem tudni. Ha így is történt, még mindig csak találgathatjuk, hogy a sahansah „átdobta-e” az egész kontingenst – legalábbis mindjárt az elején – a Kaukázus túloldalára, vagy pedig egy jelentősebb különítményt Transzkaukáziában marasztalt belőle.
Akárhogy is van, Zemarkhoszt – akinek a türk kísérőit Szaroész király nem volt hajlandó fogadni – még 567/68-ban is intették az alánok, vigyázzon, mert a perzsák az ő földjeikkel határos Svanet’i (Szvania) egész területén lesben állnak31. A bizánci követ nem is tudott a szokásos ösvényen továbbmenni, az alánoknak kellett a dareinéi úton – talán a Marukh-szurdokon32 – végigvezetniük őt33.
1 Agustí Alemany: Sixth Century Alania – Between Byzantium, Sasanian Iran and the Turkic World; in: Matteo Compareti–Paula Raffetta–Gianroberto Scarcia szerk.: Ērān ud Anērān – Studies presented to Boris Il'ič Marąak on the occasion of his 70th birthday; Cafoscarina, Velence, 2006, 44. o.
2 Ptolemaiosz V, 9, 11 és 15
3 Plinius, Hist. nat. VI, 30 és 40
4 Theodor Nöldeke: Geschichte der Perser und Araber zur Zeit der Sasaniden aus der arabischen Chronik des Tabari; Brill, Leiden, 1879, 158. o.
5 Salāh al-Dīn al-Munağğid szerk.: Kitāb Futūh al-Buldān; Kairó, 1956, 231–232. o.
6 Alemany i. h.
7 Harmatta János: A Nagy Sándor-fal és a limes Sasanicus; in: Antik Tanulmányok XXXIX/1–2 (1995), 95. o.
8 Х. Х. Буджиев–A. В. Гадло: Исследования в Карачаево-Черкесской Aвтономной Области; in: Археологические Открытия 1974 (Moszkva, 1975), 98–99. o. A. В. Гадло: Раскопки Хумаринского городища в 1974. г.; in: Археология и этнография Карачаево-Черкесскии, Cserkeszk, 1979, 27–51. o.
9 Erdélyi István: A humarai vár és feliratai; in: Antik Tanulmányok XXX/2 (1983), 4. kép. Harmatta i. m. 96. o.
10 Erdélyi i. m. 2. kép
11 Harmatta i. m. 96–98. o.
12 Carl Eduard von Eichwald: Alte Geographie des Kaspischen Meeres, des Kaukasus und des südliches Russlands; Friedrich Heinrich Morin, Berlin, 1838, 526. o.
13 Henry Yule szerk.: Cathay and the Way of Thither; I. köt., Hakluyt Society, London, 1866, 166. o.
14 Relationum Hungarorum cum Oriente gentibusque orientalis originis historia antiquissima; I. köt., Kolozsvár, 1892, 68. o.
15 A honfoglalás revisiója, vagyis a hun, székely, magyar, bessenye, kun kérdés tisztázása; Stein, Kolozsvár, 1901, 71. o.
16 Agustí Alemany: Sources on the Alans – A Critical Compilation; Brill, Leiden, 2000, 183. o.
17 Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája – Gyeretyán országa; Cserépfalvi, Bp., 1942, 34. o. Uő: Zemarkhosz és Valentinus követségjárása; in: Földrajzi Közlemények 1941/3, 164–179. o.
18 Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története; Balassi, Bp., 2003, 31. o.
19 Les inscriptions inconnues sur les pierres de Khoumara (au Caucase du nord) et le probléme de l’alphabet runique des Turcs occidentaux; in: Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae XV (1962), 283–290. o.
20 В. A. Кузнецов: Надписи Хумаринского городища; in: Cоветская Aрхеология 1963, № 1, 298–301. o.
21 Erdélyi i. m. 266. o.
22 Harmatta János: Avar rovásírásos edényfeliratok Haithabuban; in: Antik Tanulmányok XXXI/2 (1984), 263. o.
23 Götz László: Keleten kél a nap; I. köt., Püski, Bp., 1994, 307. o. Harmatta János: A türk rovásírás legkorábbi emlékei – Hun rovásírás; in: Antik Tanulmányok XLI/1–2 (1997), 173. o.
24 Nomads in Eastern Central Asia; in: Harmatta János szerk.: History of Civilizations of central Asia, II. köt., The Development of Sedentary and Nomadic Civilizations: 700 B.C. to A.D. 250; UNESCO, Párizs, 1994, 161–169. o.
25 Harmatta: A türk rovásírás… i. h.
26 Carl Brockelmann: Syrische Grammatik mit Paradigmen, Literatur, Chrestomathie and Glossar; Porta Linguarum Orientalium 5, Harrasowitz, Lipcse, 1951, 391. o.
27 Bar Hebraeus III, 159
28 Franz Altheim–Ruth Stiehl: Geschichte der Hunnen – Die Hephthaliten in Iran; II. köt., Walter de Gruyter, Berlin, 1960, 3. o. Vásáry i. m. 52. o.
29 „540/541-ben … valószínűleg egy kis létszámú onogur csoport települt be iráni területre. Az 568. évi nagy betelepítés már nyilvánvalóan a nyugati türkök … hódításainak volt a következménye”. Lásd: Egy szászánida arany pecsétgyűrű felirata; in: Bálint Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai; JATE Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja, Szeged, 1995, 347–348. o.
30 Carl de Boor szerk.: Excerpta de legationibus; Weidmann, Berlin, 1903, 450–452. o.
31 Prokopiosz, De bello Persico I, 15, 1
32 Alemany: Sources… 184. o.
33 De Boor i. m. 453–454. o., Karl Müller szerk.: Fragmenta Historicorum Graecorum; IV. köt., Didot, Párizs, 1883, 229b–230a |
|
Theophülaktosz Szimokatta I, 8, 2–7
Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.
Szádeczky-Kardoss Samu
A valószínűsége rendkívül kicsiny annak, hogy egy rövid, négy- (legfeljebb öt-) éves időszakon belül két különböző avar kezdett volna bűnös szerelmi viszonyt a kagán háremének egy asszonyával, és menekült volna a megtorlástól félve bizánci területre. Éppen ezért abból kell kiindulnunk, hogy Theophylaktos jelen elbeszélése és Menandros Protektórnak …feljebb idézett közlése ugyanarról a személyről szól. Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőrjeik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, „sámán” kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és „casus belli”-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik, amelyről lejjebb lesz szó).
Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk.
Hogy görög-latin szerzők a számukra idegen nyelv rangelnevezését végső soron személynévfélének fogták fel, mint itt a Bookolabras esetében történt, az (s a fordítottja is) rendkívül gyakran fordult elő; nemhiába írja A. Christtinsen (L'Iran sous les Sassanides, Copenhagua, 1944, 105): „il est bien commun que les auteurs byzantins confondent les noms de famille at les titreols des Perses”. A steppei nomádoknál különben valószínűleg általános jelenség volt, hogy az előkelőbb rangra emelkedett személyt elsősorban nem személynevén, hanem inkább rangelnevezésén említették a hivatalos gyakorlatban, s annak következtében a nyugati (görög-latin) források személynévként fogták fel az eredetileg méltóságot jelölő szót. A számos példa közül egyet ragadok ki: a Bajántól Nagy Károlyig tartó két évszázadból egyetlen avar fejedelem személynevét sem őrizte meg kútfő; jellemzőek Gregorius Turonensis (IV, 29 fin.) szavai: „…a hun …királyt Kagánnak hívták. Annak a népnek tudniillik minden királyát azzal a névvel illetik” (…rex Chunorum …vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine).
A kezem ügyébe eső szakirodalom jelentősen újat a bookolabra(s) címmel, illetve a Bookolabra(s) névvel jelölt avar „sámán”-ról nemigen hozott Moravcsik (Byzantinoturcica II, 95) összeállítása óta. – Legújabban E. Dorutiu-Boilá (Studii clasice 18, 1979, 145–9) mérlegelte, vajon Libidina (’a libidinek városa’) Slava-Rusá egy sírfeliratán a Lib(idae?) kiegészítéssel és Scythia Minor egy városnevének (Proc., aedif. IV, 7, 19) (L)ibida emandációjával lokalizálható-e meggyőzőbben, avagy Theoph. Sím. (II, 15, 3) Libid(ob)urgos (így Besevliev: Byz. Ztschr. 43. 1950, 257–8) thrákiai helynévre támaszkodva. |
Andrea Dandolo
Közben Mauriciusnak, a katolikus fejedelemnek három súlyos háborúja támadt: az avar – e népet hunoknak is nevezik –, a perzsa és a langobard – ez a nép állítólag végül is az avarokkal szövetkezett. Az avarok királya, a kagán ugyanis, miután Sirmium dúsgazdag városát elözönlötte, egészen a Hosszú Falakig jutott el, ahonnan a praetorként kiküldött Comentiolus szorította vissza őt, győzelmet aratva felette. Ezek a falak választják el Görögországot és Trákiát a barbárok földjétől, kezdve az Istria határain fekvő Tarsia városától, és elnyúlva egészen Konstantinápoly városának falain is túl.
Szádeczky-Kardoss Samu
A híres XIV. századi velencei doge és történetíró idézett részletéből csak Sirmium avar kézre jutása tényleg a jelen összefüggésbe tartozó adat. Dandolónak egy Istriától Konstantinápolyig nyúló falról szóló híradása – bármilyen forrásból származzék is – zavaros és kevés hitelt érdemlő. A kagán által titokban felbujtott szlávok 585–586 táján tényleg elérik a Konstantinápoly előterét védelmező Hosszú Falakat, s innen, mint lejjebb látni fogjuk, valóban Komentiolos császári hadvezér szorítja vissza őket (Theophyl. Sim. I, 6, 6–7, 3). Sőt tudjuk Theophylaktostól (I, 4, 6–9), hogy a kagán már ezt megelőzőleg is fenyegetőzött a Hosszú Falak megtámadásával, s Komentíolos akkor is szerepet játszott mint követ, akit az Anchialosnál táborozó avar fejedelemhez küldött a császár. Ám hogy ezek a Bosporos–Márvány-tenger közötti falak valamiképpen valamiféle istriai védőfallal össze lettek volna kötve, az így több mint valószínűtlen, elfogadhatatlan. Más kérdés az avaroknak a langobardokkal való szövetkezése. Ezzel kapcsolatosan a legvalószínűbb, hogy a langobardok többsége Itáliában az 581–582-es években is Bizánc rovására terjeszkedett, s így természetes szövetségese volt a császár másik ellenfelének, Bajánnak. Ennyiben helytálló lehet a velencei krónikás értesülése. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Cleph halála (674) után egy évtizedig nem volt királya a langobardoknak, a különböző hercegek egymástól függetlenül kormányoztak, külpolitikájuk sem volt összehangolt. Így lehetséges, hogy a friauli langobard herceg, Grasulf éppen Bizánc szövetségét kereste (Epistolae Austrasiacae 48: Mon. Germ. Hist., Epist. III, p. 152–153 egy olyan 581 körüli történeti pillanatról szól, amidőn II Childebert, Austrasia királya, Grasulf és a bizánci császár egy táborban látszanak lenni az Itáliában terjeszkedő langobardokkal szemben; egyes langobard hercegeknek 581 körüli Bizánchoz pártolására utal Menander Protector E L p. 471, 10–24 is). Tehát a jelen paragrafus elején olvasható híradásban (Ioh. Ephes. VI, 30; Mich. Syr. X, 18) is a történeti igazság magja rejtőzhet, miszerint Sirmium ostromakor Konstantinápoly szövetségesi kapcsolatot keresett az avarok ellen langobard előkelőkkel. Hogy ezek a császárhoz húzó langobardok nem tudták hátba támadni Sirmium alatt a kagánt, ennek el képzelhetően az volt az oka, hogy a Kelet-római Birodalom ellen fellépő s így az adott pillanatban az avarokkal érdekközösségben álló szlávok Illyricumot elözönlötték, s ezzel útját állták a friauli herceg Sirmium alá nyomulásának (erre vonatkozhat Iohannes Biclarensis „anno V Tiberii” híradása: „A szlávok népe Illyricumot és a trák tartományokat dúlja”). |
Egy másik sírfelirat Salonából
A kisded Domnica sírba helyezése szeptember 24-én, akit Sirmiumból hoztak át Salonába.
Szádeczky-Kardoss Samu
A felirat értelmezői általában feltételezik, hogy a kicsiny leányt, Domnicát Sirmium 582. évi avar kézre jutásakor vitték el Salonába, ahol aztán rövidesen meghalt. |
Egy Salonában előkerült sírkő felirata
Itt nyugszik békében … a szentséges Iohanna apátnő, a sirmiumi, aki 40 évig élt … pénteken távozott porhüvelyéből, május 12-én, a 15 indictio idején.
Szádeczky-Kardoss Samu
A magadott időjelzések a Julianus-naptár szerint számolva a 612-es esztendőre vonatkozhatnak, ha – ami valószínű – a sirmiumi leány 582-ben (tízesztendősen) az avarok elől költözött el szülővárosából, Sirmiumból. [Érdemes talán utalni arra, hogy V. Popović, Rev. Et: August. 21, 1975, 91–111 Sirmium „utolsó”, a város 582-es kapitulációjakor Itáliába távozó püspökét véli felismerni egy Sebastianus nevű korabeli főpapban (19). Sőt vannak, akik feltételezik egy Iohannes nevű püspök működését Sirmiumban még a 690-es években is: Gregorius Magnus papa, Epist. IX, 155; A. Kollautz, Denkmäler byzantinischen Christentums aus dar Awaranzeit der Donauländer, Amsterdam, 1970, 17.] |
Görög nyelvű téglafelirat Sremska Mitrovicából, a régi Sirmiumból; a szöveget még kiégetés előtt karcolták az építőanyagba:
Uram, Krisztus, segíts a városon, és tartsd vissza az avart. Őrizd meg Rómániát [a római földet] és azt, aki ezt írta. Ámen.
Szádeczky-Kardoss Samu
A rövid szöveg részben egyházi írásokban szokásos rövidítéseket, részben vulgáris nyelvi szóalakokat tartalmaz. A fohász, amely az avar fenyegetéstől való rettegés közepette Krisztushoz fordul, tekinthető lenne esetleg Sirmium első, 568 körüli avar ostroma emlékének is …Akkor azonban a Száva menti város nem került olyan kétségbeejtő helyzetbe, mint az 579–582. évi blokád idején. Valószínűbb tehát, hogy az utóbbi esemény alkalmával karcolta téglába a szorongatott lélek fohászát egy városbeli. |
Niképhorosz Kallisztosz Xanthopulosz XVII, 30
Sirmium a barbárok [hunogurok] kezére került. Ezt megelőzőleg a gepidák tartották hatalmukban, aztán azonban Iusztinosznak ajándékozták, önként vonulva ki onnan. |
Chronicon Monembasiae
Elvették [a hungarusok] Európa jeles városát, Sirmiumot is, amely most Bulgáriához tartozik, s neve Striamos. Ez előzőleg a gepidák hatalmában volt, s ők adták át Iustinos császárnak. |
Euagriosz V, 12
Sirmiumot elfoglalták az avarok. Ez a város előzőleg a gepidák hatalmában volt, s ők adták át Iusztinosz császárnak. |
Zonarasz XIV, 12, 4
Az avarok vezetője, a kagán Sirmiumot kézre kerítve követelte, hogy az évente neki juttatott nyolcvanezer aranyat további húszezerrel toldja meg a császár, aki békére vágyva vállalta ezt a kiegészítést. |
Kedrénosz
Május 10-én nagy földrengés volt, és lovasversenyt rendeztek. Az avarok pedig követséget küldenek a császárhoz, miután röviddel előbb Sirmiumot, Európa e híres városát kézre kerítették. A nyolcvanezer aranynak, amelyet évente kaptak a rómaiaktól, még további 20 000-rel való felemelését követelték. A császár békére vágyva elfogadta ezt a követelést. |
Theophanész a. m. 6075
Ugyanebben a hónapban [májusban] követséget küldenek Maurikiosz császárhoz az avarok, akik kis idővel előbb kézre kerítették Sirmiumot, Európa jeles városát. A nyolcvanezer aranynak, amit évente kaptak a rómaiaktól, másik húszezerrel való gyarapítását kívánták. A császár békére vágyva elfogadta ezt a kívánságot.
Szádeczky-Kardoss Samu
Theophanés e helyének előképe kétségtelenül elsősorban Theophylaktos megelőzően idézett részlete. De míg Theophylaktos (vö. I, 3, 13) a Sirmium elfoglalását követő egész kétéves békeperiódusban 80 000 arany összegűnek tudja a nomádok évpénzét, addig Theophanés, nyilvánvalóan hibásan – Theophylaktosnak egy későbbi közlését (I, 3, 13 et 6, 4–6) itt is, meg aztán a maga helyén is felidézve (az epizódot megduplázva) – 100 000 aranyról szól mint a császártól Sirmium feladását követően végül is vállalt esztendőnkénti juttatásról.
Hogy Maurikios első uralkodási évének májusában (583. máj.) avar küldöttség járt Bizáncban, ezt a tényt ma már elveszett forrásból ismerhette Theophanés. Persze ez a követség az avar–bizánci béke végleges elrendezője nemigen lehetett (mint Theophanés zavaros kompilációja sejtetné), mert a két évnél nem hosszabb békeperiódus nyáron ért véget (Theophyl. I, 3, 8 et 3, 134, 2), nem májusban vagy valamivel előbb. Így az 583. májusi diplomáciai tárgyalások vagy számunkra valójában ismeretlen kérdés körül folytak, vagy a kagán ama kérését tolmácsolhatták, küldjön el hozzá Maurikios egy elefántot …
Feltételezésünk szerint tehát vagy már Tiberios a maga uralma végén (582. aug. 5. előtt), vagy ami valószínűbb, Maurikios uralkodása legelején (582. aug. 14. után) definitív békeszerződést kötött a Sirmium urának elismert kagánnal, s ebben évi 80 000 arany fizetését vállalta. (Theophyl. I, 3, 3 in. az egyik lehetséges interpretáció szerint idetartozó követségről szól.) Majd 583 májusában tárgyalt avar követség Bizáncban (Theoph. p. 262, 31–32) biztosan nem ismert kérdésről, talán (?) egy elefánt elküldéséről a kagánhoz. (Theophyl. I, 3, 3 in. a másik lehetséges interpretáció szerint erre a követjárásra vonatkozna.) A kétéves békeperiódus végén követelte a kagán küldötte az évpénz 100 000 aranyra emelését, amit Maurikios akkor elutasított (Theophyl. I, 3, 134, 2).Végül egy avar betörés után egy újabb követségjárás alkalmával (Theophyl. I, 8, 4–8) a császár beleegyezett az évpénz 100 000 aranyra emelésébe. |
Theophülaktosz Szimokatta I, 3, 2–8
Ezek [a hunogurok] részéről nem kis fiatalos merészség nyilvánult meg akkoriban. E hunok a Dunánál laknak, népük a legmegbízhatatlanabb és a legtelhetetlenebb a normád módra élők közül. Követséget küldtek Maurikiosz császárhoz, nem utolsósorban amiatt, mert egy igen nagy várost sikerült hatalmukba keríteni. Neve Sirmium volt, nagyon híres hely, az Európában élő rómaiak sokat emlegették és magasztalták. Ez a város egészen rövid idővel azelőtt esett el, hogy Maurikiosz császár a bíborral együtt a rómaiak gondjait is magára vette, s a Caesarok trónjára lépett. Hogy ez [Sirmium eleste] miként történt, világosan elmondotta a kitűnő Menandrosz. Az ő részletes elbeszélése után mindazokon a dolgokon gondos írói munkával végighaladni nincs időm: nem kívánom az egyszer már világosan elmondottakat újraregélni, s azzal a költő gáncsainak kitenni magamat. Miután a város a hunok kezére jutott, fegyverszünet következett, hogy az ellenség elcsendesüljön, és a józan nyugton maradást válassza [a háborúi helyett]. A szerződés a rómaiakra nézve igen szégyenletes volt. Ők ugyanis szerencsétlenségük tetőpontján, mintha csak versenyrendezői székben ültek volna, s dicsőséges pályadíjat nyújtottak volna át, úgy juttattak fényes ajándékokat a barbároknak: beleegyeztek, hogy minden egyes évben nyolcvanezer aranyat fizessenek a barbároknak készpénzben és tarka ruhákban. A fegyvernyugvás azonban nem tartott két évnél tovább.
Szádeczky-Kardoss Samu
Sirmium elestének a dátumát viszonylag legpontosabban Theophylaktosnak ez a virágos retorikával megírt részlete mutatja. Tiberios 582. aug. 5-én – nyilván közeli halálát érezve – társuralkodói kinevezést eszközölt (így nyerte el a caesar rangot Maurikios), majd aug. 14-én meghalt, amivel Maurikios most már egyeduralkodó császárként (bíborba öltözött basileusként) ülhetett Bizánc trónjára. Minthogy Sirmium kapitulációját (mint a fentebbi Menandros-helyek mutatták) még személyesen intézte Tiberios, annak 582. aug. 6. előtt kevéssel kellett történnie a jelen forráshely értelmében. Kérdés mindenesetre az, vajon csak ideiglenes fegyverszüneti megállapodásig jutott Tiberios az avar fejedelemmel, avagy végleges békekötésig. Az előző esetben (s ezt látom hihetőbbnek) a Simokattéstől itt említett avar követség a végleges békekötést intézte el Bizáncban, s megjelenése rögtön Maurikios trónra lépése utánra datálandó; hiszen a kétéves békeidőszaknak véget vető avar támadás nyáron történt (Theophyl. I, 3, 13–4, 2), s az minden valószínűséget nélkülöz, hogy a császári kormányzat, miután egyszer vállalta Sirmium feláldozását, 583 nyaráig várt volna a perzsa háború közben hátát biztosító balkáni békeszerződés megkötésével. Ha viszont abból indulunk ki, hogy már Tiberios definitív békeszerződésre jutott a nomádokkal (ami lehetősége kevésbé valószínű), akkor a Theophylaktos-passzusunkban említett avar küldöttség a kagánnak egy elefánt hozzá való eljuttatására vonatkozó kívánságát tolmácsolhatta (erről az eseményről lejjebb …szól majd részletesen).
A költő, aki gáncsolja a már egyszer elmondottak újrakérődzését, Homéros (Od. XII, 462–3). |
Menander Protéktór
… hozzá Kallisztratosz és Zakhariasz [jöttek el vagy beszéltek], és vonzó szavakkal próbálták a férfit [annak figyelmét] fájdalmáról elterelni …Theognisz azt, találta, hogy a rómaiak nyugodtan élnek, mint akik az imént tudták csak meg a legtöbbet …
Szádeczky-Kardoss Samu
A fenti szöveg elején és végén álló három pont azt jelzi, hogy a palimpszesztuson a megelőző és a következő szöveg vagy egyáltalán nem lelhető fel, vagy túlságosan hiányosan és bizonytalanul olvasható, s így még hipotetikusan sem lehet értelmezést adni. A szöveg közepén lévő három pont részben szintén lacunát jelöl, részben azt, hogy az Excerpta de sententiis gyűjteményében itt egy új fragmentum veszi kezdetét.
Történelmileg csak a tulajdonnevek szolgálhatnak tanulsággal. Kallistratos nyilvánvalóan nem más, mint az a Kallistaros praefactus praetario, akiről a … Iohannes Ephesinus-részletben már olvastunk …Theognis alakja feltűnik a Sirmium avar ostromáról szóló más Menandros-töredékekben is. Zacharias nevét Sirmium elestének a történetével kapcsolatosan más ránk maradt kútfő nem említi ugyan, ám kilétét igen nagy valószínűséggel mégis azonosítani tudjuk: azt a nevet viselte egy konstatinápolyi udvari orvos, aki egyben a birodalom magas rangú tisztviselője is volt, és több kényes diplomáciai küldetésben járt el (E. Stein, Studien zur Geschichte des byzantinischen Reiches vornehmlich unter den Kaisern Justinus II u. Tiberius Constantinus, Stuttgart, 1919, 48, 60–61, 69, 73, 89–91, 96, 199). Diplomata minőségben mehetett az avarokhoz is tárgyalni Kallistratosszal együtt. |
Menander Protéktór
Három napig készültek a harcra a rómaiak és az avarok. Közben a Dalmácia felőli hídnál, bár az nagyon rozoga állapotban volt, semmiféle római haderő nem mutatkozott. Apszikh és a vele levő avar sereg állomásozott ott, s ezek annyira semmibe vették a rómaiakat, hogy átvonultak a másik hídhoz, s azzal Baján haderejéhez egy másik haderő csatlakozott. Közben a sirmiumiak a legszörnyűbb éhínség szorongattatásainak voltak kitéve, és már emberhez nem méltó táplálékokhoz is hozzányúltak, mert minden szükségeset nélkülöztek, és a Száván való áthaladást híd zárta el. Ugyanakkor a Sirmium élén álló Salamon tevékenysége nem volt összhangban a helyzet kívánalmaival, semmit sem tudott felmutatni, ami igazi stratégára vallott volna. Ráadásul azok, akik immár lemondottak a város megtartásáról, siránkoztak, s a legutolsó reményüket is elveszítve a rómaiak vezéreinek tettek szemrehányásokat, miközben Theognisz harcos kezek hiányának a betegségében szenvedett. Amint Tibériosz császár mindazt megtudta, kívánatosabbnak vélte, ha a várossal együtt nem kerül az ellenség kezére a lakosok sokasága is. Írásban parancsot küldött tehát Theognisznak, hogy vessen véget a háborúnak ilyen fegyverszüneti feltételekkel: az ott lakók mindannyian elvonulhatnak, még ha a puszta életen kívül semmit sem vihetnek is magukkal, legfeljebb egy szál ruhát, ha az lehetséges. Ilyenféle alapon létre is jött a fegyverszüneti megállapodás, s azzal a háborús cselekmények abbamaradtak. A rómaiak átengedték a várost az avaroknak, az avarok pedig a városlakók tömegét a rómaiaknak, persze a legszükségesebbeket kivéve minden nélkül, ami egyesek tulajdonában volt. Kérte ezenkívül a kagán az elmúlt három évre járó aranyat, amit kapni szokott, s aminek a fizetése esetén nem nyúlt fegyverhez [a birodalom ellen]. A béke áraként szolgáló összeg minden egyes évben kb. nyolcvanezer aranyra rúgott. Kérte a kagán alattvalói egyikének a kiszolgáltatását is, aki, mint mondják, a római állam területére jött, miután előzőleg szerelmi viszonyt folytatott Baján asszonyával. Ezt nyilvánította ki a kagán Theognisz előtt, hogy az illetőt ki kell neki szolgáltatni; máskülönben nem járul hozzá a fegyverszünethez. Theognisz erre viszonzásul azt mondotta, hogy a római császár birodalma mérhetetlenül nagy, egy abban kószáló menekült férfi nehezen lelhető fel. Lehet, hogy már el is pusztult. A kagán válasza az volt, esküdjenek meg a rómaiak vezérei, hogy felkutatják a szökevényt, s ha megtalálnák, ezt semmiképpen sem titkolják el, hanem minden körülmények közt az avarok egyeduralkodójának a kezére adják. Ha pedig meghalna, ezt is jelezni fogják.
Szádeczky-Kardoss Samu
Míg Iohannes Ephesinus, láttuk, a sirmiumiak két évig tartó éhínségéről szól, ebben a Menandros-fragmentumban az áll: Sirmium kapitulációjakor a kagán három évre visszamenőleg kérte az elmaradt évpénzt a császártól. A két adat talán annak a faltételezésével hozható egy nevezőre, hogy az ostrom megközelítőleg három évig (579–582) tartott, de az első évben még nem merültek annyira ki a készletek a városban, hogy már akkor beköszöntött volna az éhezés, érezhető lett volna a blokád súlya. |
Menander Protéktór
Theognisz Kaszia és Karbonaszia szigetekre jutott; miután ott beszédek hangzottak el a fegyverszünetről, ennek gondolatát ő elfogadta. Odajött Baján is, leszállt lováról, az ott elhelyezett aranyszékre ült, s két lenszövetből mintha csak sátrat borítottak volna föléje. Mintegy erődítésként bőrpajzsokat tartottak mellé és arca elé, nehogy esetleg a rómaiak távolra hordó fegyvereikkel hirtelen eltalálhassák őt. Theogniszék is megjelentek hamarosan kis távolságra attól a helytől, ahol Baján ült; hun tolmácsok tették világosan érthetővé a kérdéseket, s így tárgyaltak a felek a fegyverszünetről. Baján azt mondogatta, hogy a rómaiaknak harc nélkül ki kell vonulniok Sirmiumból, miután immár többé semmi út és mód nem maradt a város elestének a megakadályozására. Ehhez hozzátette, hogy a szükségesek hiánya miatt gyorsan hódolni kényszerül majd [Sirmium], mert egyfelől mindkét oldalról akadályba ütközik a gabonaküldés, másfelől az avarok hadereje addig nem lanyhítja harcát, míg kézre nem keríti a várost. Elhangzott mutatós ürügy is, hogy miért kívánják mindenáron a város feletti uralmat: azért, hogy az avar seregből dezertálók ne ajánlhassák fel magukat a rómaiaknak, hiszen a város [az avar lakóterülethez] egészen közel fekszik. Miután akként folytak a megbeszélések, Theognisz azt vetette [a fenti érvelés] ellen, hogy először is ő nem hagy fel előbb a háborúval, míg az avar maga is fel nem hagy vele. Egyébként, mondotta még, Baján egyáltalán nem olyannak találja majd [a harcban] a rómaiakat, amilyennek maga szeretné őket találni. Miután ezeket és ilyenféléket nyilvánítottak ki, és semmiképp sem jutottak békemegállapodásra, Theognisz nyíltan lemondott a fegyverszünetről, s felszólította Bajánt, hogy térjen vissza, és fegyverkezzék fel a harci összecsapásra, mert ő további halogatást mellőzve holnap száll csatába. Ezzel váltak el egymástól.
Szádeczky-Kardoss Samu
Ez a Menandros-töredék egy olyan történelmi pillanatról számol be, amikor a bizánci kormányzat még nem szánta el magát Sirmium feladására. Hogy Theognis az adott időben Sirmium védőseregének közvetlen parancsnoka-e (a következő Menandros-idézet eseményeikor e tisztet Salamon töltötte be), vagy egy magasabb rangú császári vezér a Duna–Száva vidékén állomásozó birodalmi haderő kötelékében, ezt bizonyosan eldönteni nem tudjak, ha az utóbbi látszik is valószínűbbnek. Éppen ilyen bizonytalan a fragmentum elején álló két sziget (Kasia, Karbonaria) lokalizációja. Kérdés, Duna- vagy Száva-szigetek voltak-e (mert adriai vagy fekete-tengeri szigetre az adott összefüggésben aligha gondolhatunk).
Igen figyelemreméltó az a körülmény, hogy a Bajánnal történő egyezkedésnél a bizánciak „hun tolmácsok” segítségét vették igénybe; ez talán a várkonyok hun dinasztiájára, ill. uralkodó rétegére utal. |
Michael Syrius X, 18
Az avarok népe követséget küldött Tibérioszhoz az üzenettel: „Add át nekünk békességgel Sirmium városát, s tartsd meg magadnak annak lakóit gazdagságukkal egyetemben; ha nem, háborút kezdünk, és elpusztítjuk a lakosságot.” Tibériosz ekkor ígérgetésekkel igyekezett őket napról napra tartóztatni; arra gondolt ugyanis, hogy hátba támadtatja őket a langobardok népe által. Ezek azonban nem jöttek, ami a város kiszolgáltatására kényszerítette a rómaiakat. A lakosság két évig annyira szenvedett az éhínségtől, hogy megette a macskákat és más hasonló állatokat; a nélkülözés nem volt kisebb, mint amilyen a szamáriaiakat sújtotta. Mikor aztán a barbárok bevonultak a városba, megszánták az éhség kínozta nyomorultakat; eljárásuk például szolgálhat a keresztényeknek, s egyben ítéletet is mond felettük, akik nincsenek szánalommal felebarátaik iránt. Kenyeret és bort adtak a kiéhezetteknek. Ám azokat a kétéves éhezés olyan mértékben megviselte, hogy túl mohón ettek, s mindjárt meghaltak. Azok pedig, akik életben maradtak, magukhoz vették, amit csak tudtak, és otthagyták a várost, amelyben azután már a barbárok laktak. |
Szávaszentdemeter címere 1388-ból
A csillag és a fölfelé nyíló holdsarló együtt már korai szumír ábrázolásokon előfordul, az isteniség kifejezésére szolgált. Árpád-kori magyar királyi pecséteken is hasonlóképp ábrázolták. |
Sirmium megvétele Iohannes Ephesinus (VI, 30–32) előadásában
A harmincadik elbeszélés szól Sirmiumról, a gepidák királyságának nagy városáról, amelyet az avarok elfoglaltak, akár akarták ezt megengedni a rómaiak, akár nem. – Miután az avarok barbár népének a fiai összegyűltek, az általuk megépített két hidat erősen tartották, ott tartózkodtak, és a rómaiak területeit háborús pusztítással fenyegették; ezt az üzenetet küldték Tibériosznak: „Ha bennünket barátaidul akarsz megnyerni, add nekünk Sirmiumot, hogy hozzájárulásoddal lakjunk benne. Ha pedig nem adnád, mi akaratod ellenére is elfoglaljuk, s ellenségeid leszünk.” A császár mindenféle beszéddel és ígéretekkel igyekezett elodáztatni határozott fellépésüket, miután egyáltalán nem volt szándékában átadni nekik a várost. Közben titokban követséget menesztett a langobardok népéhez, hogy zsoldjába fogadja őket, és hátulról indítsa támadásra őket amazok [a hunogurok] ellen. Más népekhez is küldött ilyen követségeket. Ezek szorongatták őt, hogy nem nyilvánította még ki világosan szándékát, mire meghányta-vetette tervét, s aztán Narszészt, a császári testőrtisztet [protoszpatharioszt] küldte el hozzájuk, hogy tárgyaljon, és beszélje meg velük az ügyet. Ez az ura magán- és császári kincstárából sok aranyat vett fel. Titkos parancsot kapott, hogy ne túl gyorsan haladjon útján, és ha a kérdéses népek jönnének, fogadja szívesen azokat, azok pedig támadjanak, s ha lehet, semmisítsék meg az avarokat. Időközben azt üzente nekik: „Narszészt, dicsőséges testőrtisztünket küldöm ki, aki mihelyt megérkezik, beszámol nektek, és békeszerződésre lép veletek.”
A harmincegyedik elbeszélés szól Narszész testőrtiszt kivonulásáról. – A dicsőséges testőrtiszt, Narszész nagy pompával vonult ki a császárvárosból nagy sereg kíséretében, bőségesen ellátva arannyal és különféle díszes ruhákkal. S amint sok hajót megtöltött ilyenféle dolgokkal, és megkezdte útját a Pontosz félelmetes tengerén, mindjárt, útja első napján egy hajója elsüllyedt. Éppen ezen volt azonban az arany nagy része és sok egyéb rakomány; ugyanitt volt egy a tisztjei [vagy: szolgái] közül s több hű embere [vagy: eunuchja], akik a rakomány őrzése végett utaztak azon a hajón. Amint ezt megtudta, és már a Duna folyónál járt hajóútján, lesújtottsága következtében komoly betegségbe esett. Keserű lelki lehangoltság köszöntött be nála, s valamicske idő elteltével elérte őt a vég: keserű halállal múlt ki. Minden terve dugába dőlt, miután keresztülvinnie semmit sem sikerült. Utána sok minden más történt az ő tetteinek a vizsgálata nyomán.
A harminckettedik elbeszélés arról szól, hogyan is adták át végül eme barbároknak Sirmiumot, miután az előzetes várakozások nem váltak valóra. – Midőn azt, amire Narszész közbejöttével kísérlet történt, nem vált valóra, s az említett népek sem jöttek el, a császár kénytelen volt másvalakit, név szerint a praefectus praetorio rangú Kalliszteroszt [helyesen: Kallisztratoszt] magukhoz az avarokhoz elküldeni, s ez, miután megtette az utat, azt a várost átadta az avaroknak. Megállapította ugyanis: hasznosabb az az eljárás; mintsem az, hogy fegyveres erővel foglalja el az ellenség kétévi ostrom után a várost, miután annak kegyetlen szorongattatást és éhínséget kellett elviselnie, olyannyira, hogy az összes igavonó és egyéb állat után kegyetlen szorongattatásukban, amely nem volt kisebb a szentírás szerinti szamáriai ínségnél – még a macskákat is megették. Az ott [Sirmiumban] fellépő éhségtől meggyötört emberekkel szemben a barbárok könyörületet tanúsítottak, s arról sok szó esett: méltó volt ama keresztények csodálatára, de egyben elmarasztalásukra is, akik a velük egy istent szolgáló hitsorsosaikkal szemben sem szelídek, saját húsukból-vérükből való társaikon sem könyörülnek. Így, mondják, midőn az avarok bevonultak, és a városban levők kínlódását látták, megszánták őket, kenyeret adtak nekik enni, bort inni; azok azonban az oly hosszú, két teljes esztendős ínség kiéhezettsége következtében sietősen faltak, s ezért hamarosan hirtelen meghaltak. Akik viszont életben maradtak, elköltöztek, és távoztak a városból; azt pedig elfoglalták a barbárok, és megtelepedtek benne.
Szádeczky-Kardoss Samu
… nem volna minden érdekesség nélkül való tudni olyasmiket, mint pl. azt, hogy a langobardokon kívül melyek voltak azok a népek, amelyeket a bizánci diplomácia a Sirmiumot ostromló avarok hátbatámadására igyekezett rávenni. Al-dunai szlávok vagy a Pontus északi partján már 579-ben Chersónnál járó – azóta esetleg még nyugatabbra hatolt – türkök? Netán az avarok hódolt népeinek (így a protobolgár törzseknek) egyike-másika? |
Maurikiosz XI, 4, 16–17
Szükség van …hídszerkezetekre, ha lehetséges biztosítani, úgynevezett úszó fatörzscsónakokra, hogy észrevétlen történhessen az átkelés a folyókon; ilyen sok van az ő földjükön [a szlávokén], s nehéz átkelni rajtuk. Szkíta mintára a katonák egy része a hídalapozást, más része a pallók rárakását végezze.
Szádeczky-Kardoss Samu
Az avarok Sirmium 579–582. évi ostromakor a város blokálása céljából két Száva-hidat is építettek (úgy látszik, bizánci mérnökök szakértelmét is igénybe véve). Valószínűleg ez volt az egyik olyan alkalom, ahol a császáriak megfigyelhették a „szkíták” munkaszervezését, amely meggyorsíthatta a hadi hidak elkészítését. (Az egyik későbbi paragrafusban idézendő passzusok világosan matatják, hogy a Maorikios neve alatt fennmaradt hadászati kézikönyv elsősorban az avarokat és a türköket érti a „szkíta” népeken!) |
[144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
