Témaindító hozzászólás
|
2006.09.24. 00:59 - |
A hun-avar nép története Kr. u. 557-től a kaganátus felbomlásáig
Primer forrásszövegek
Modern értelmezések |
Menander Protéktór egy 569/570 körüli bizánci hunogur követjárásról
Baján, az avarok fejedelme tervbe vette, hogy követséget küld ki, és tárgyalásokat kezd a fegyverszünetről. Vitalinustól azt kivánta, juttasson neki aranyat annak fejében, hogy a fegyvernyugvás idején nem fog rabló portyázásba. Vitalianus a maga szakállára döntött: Baján az Illyricum helytartójától nem kevesebb, mint nyolcszáz aranyat vett át ...Ilyenképpen az avarok vezetője valóban elküldötte Targitioszt s vele Vitalianust, a tolmácsot is, hogy megmondják a császárnak: adja át neki Sirmiumot és a szokásos pénzösszeget, amelyet Iusztinianosztól kaptak a kutrigurok és utigurok; ezt a két törzset ugyanis ő vetette hatalma alá. Ezenfelül a gepida Uszdibadosz kiadását is kérte; azt mondotta, hogy az összes gepidák őalája tartoznak, mert ő verte le azokat háborúban. Miután a követek megérkeztek a császárvárosba, s ott a rnonarcha elé járultak, Targitész ezt mondotta: „Ó császár, a te fiad küldöttjeként vagyok itt. Mert magad tényleg atyja vagy Bajánnak, a mi urunknak. Meg vagyok győződve, hogy készséggel demonstrálod fiad iránti szeretetedet, odaadva neki azt, ami fiadat illeti. Miután a mi álláspontunk ez, s talán a tiéd is velünk együtt, nem adsz-é így éppen fiadnak megtisztelő ajándékokat? Adományodat nem idegennek juttatnád, még kevésbé ellenségnek. S mindannak, amit ajándékozol, a tulajdonjoga nem száll másra, hanem fiad személyén át reád száll vissza. Ilykeppen lesz a dolog, ha rendelkezésére bocsátod azt, amiért jövök: Sirmium városát és az évpénzt, amelyet Iusztinianosz a kutriguroknak és utiguroknak juttatott – miután e két népnek ma Baján az ura –, s emellett Uszdibadoszt rneg a vele lévőket, hiszen senki nem tagadhatja, hogy ezek Baján rabszolgáivá lettek.” Ezeket mondotta Targitész. A császár pedig így válaszolt: „Úgy tűnik, ó Targitész, mintha nem is követségbe jöttél volna, hanem inkább azért, mert nekünk, akiket ebben a kérdésben tudatlanoknak tekintesz, az avarok sajátságos gondolkodásmódját akarod bemutatni. Ám nevetséges volna, ha mi ma nektek tényleg megadnánk azt, amit Iusztinianosz egykor a hunoknak adott merő sajnálatból, nem pedig félelemből, s azzal a szándékkal, hogy ne kerüljön sor vérontásra. Azokkal szemben, akiknek szíves barátsággal tartozunk, s azokkal szemben, akik ellen csatasorba állunk, egyformának mutatkozzunk? Miután a szerencsétlen kutrigurok és utigurok, akikről ti azt hajtogatjátok, hogy tőlünk pénzt kaptak, részben megfutamodtak előlünk, részben kezünktől elhullva szinte megsemmisültek – eme általunk legyőzött népek juttatásait miért adnánk most nektek? Ellentétben áll a dolgok természetes rendjével, hogy győzzünk, s aztán a legyőzöttek jogcímén másokat fizessünk. Nem elég, ha egy ízben a józan helyzetfelismerés híjával lévőknek bizonyultunk, ti úgy vélitek, hogy értelmetlenségünknek együgyűségbe kell torkollnia? Na de mit tegyünk Uszdibadosszal? Szolgáltassuk ki nektek? Nem vagyunk balgák, hogy ami a miénk, azt kiadjuk a kezünkből – s főleg nem barbároknak, mégpedig olyanoknak, akik ártanak államunknak. Aki mielőttünk a császári méltóságot viselte, a gepidákat jövevény létükre befogadta, és a Sirmium körüli területet adta nekik. Aztán amikor háborújuk támadt a langobardokkal, mint illett, a veszélyben a hozzánk tartozók oldalára állottunk. S felül is kerekedtek volna a gepidák a római katonai hatalom segítségével, ha nem bizonyultak volna rabszolgalelkűeknek, és bántó elhatározásukkal meg nem sértették volna jótevőiket. Bár megbocsáthatatlanul ellenünk fondorkodtak, emiatt a rómaiak nem döntöttek a hálátlanok megtámadása mellett; nem szokásuk ugyanis a vétkeket nagyságukhoz mérten megtorolni, azt azonban elnézik, ha mások semmisítik meg a vétkeseket. Ha így áll a dolog, mert mi vádolhatunk joggal benneteket, hogy a fennhatóságunk alá tartozó gepidákra rátettétek a kezeteket, akkor vádaskodástok önmagatok ellen fordul. Ti Uszdibadoszt akarjátok megkapni tőlünk, mi viszont mind a többi gepidákat tőletek. Nekünk rómaiaknak kezdettől fogva az volt a rendeltetésünk, hogy észre térítsük az esztelenkedőket, de sohasem az, hogy bennünket tartsanak eszteleneknek. De hát Sirmiumot adjuk barbárok kezére? Nem elég számotokra, hogy fennmaradhattok, míg a rómaiak nem kívánják fegyvereiket ellenetek fordítani? Azt mondod majd erre, ó Targitész, hogy a kagán átkel a Dunán, át a Hebroszon, s egy rohammal a maga oldalára állítja Trákia városait. Ám a római haderők megelőzik őt, megfosztják a siker reményétől, és inkább ők fogják az avarok javait elhurcolni. S mi nem szűnünk meg addig mérni a csapásokat, és legyűrni az ellenfelet, míg csak a barbár népség rakoncátlankodik. A rómaiak számára hasznosabb a háború a békénél. Nyomasztóbb a jövevény nomád avarok barátjának lenni, mintsern ellenségének, különösen azért, mert barátságuk képmutató, hamis. Jobb a test sebeit elviselni, mintsem a megbántott lélekéit. Készenlétben állnak, ó Targitész, az íjak-nyilak, a lovak és a tízezres létszámú erős csapatok. Nem szabad a hasznos helyett a tétlen nyugalmat választani.” Ennyit mondott a császár nagyon emelkedetten szólva, s aztán elbocsátotta a követeket. Bónosznak, a hadvezérnek pedig már előbb szemrehányásokat tett levélben, amiért egyáltalán Bizáncba küldte azokat, akik ilyenféle dolgokat merészeltek előadni. Ezenkívül azt is jelezte, hogy fogjon munkába, készítsen elő minden hadiszerszámot. Világosan látta ugyanis, hogy kitör a háború az avarokkal, éspedig igen hamar. Mintán Bónosz elolvasta a császári levelet, előkészítette mindazt, amit a háború megkívánt.
Ebben az idézetben kifejezetten évi adóról – évpénzről – esik szó.
Szádeczky-Kardoss Samu
A császár beszédének a gepidákról szóló részletéhez annyit kell a jobb érthetőség kedvéért megjegyezni, hogy 566-ban a bizánci csapatok azzal a feltétellel segítették diadalra a gepidákat a langobardok ellenében, hogy Kunimund király visszaadja Sirmiumot a birodalomnak. Ám gepida részről az ígéretet nem váltották be, amit a bizánci udvar a legbűnösebb hálátlanságnak minősített. Így aztán 567-ben II. Iustinos császár tényleges katonai támogatás nélkül hagyta az avaroktól és langobardoktól halálos harapófogóba zárt gepida államot... |
Diocletianus a III. század végén 4 közigazgatási egységre osztotta a Római Birodalmat :
(1) Oriens – székhelye: Konsztantinopolisz
(2) Illyricum – székhelye: Sirmium
(3) Italia – székhelye: Mediolanum, majd 404-től Ravenna
(4) Gallia – székhelye: Augusta Treverorum, 400 után Arelatum
Mindegyik egység polgári igazgatásának élén egy-egy praefectus praetorio állt, egy ilyen nevű tisztviselő működött tehát Sirmiumban is. (312 előtt e méltóság viselői elsősorban a császári testőrség élén álltak, az említett évben azonban a praetorianus gárdát feloszlatták.)
A praefecturák diocesisekből álltak. Illyricumban eredetileg 2 ilyen alegység volt: Pannonia és Moesia. Az utóbbit aztán kétfelé darabolták, így jött létre belőle újabb két diocesis, Macedonia és Dacia. Mindegyik diocesis élén egy-egy vicarius állt (tkp. a praefectusok helyetteseként). A diocesis katonai vezetője a dux volt.
A diocesiseken belül voltak a provinciák. Pannoniának 7 (Dalmatia, Noricum mediterraneum, Noricum ripensis, Pannonia prima, Pannonia secunda, Savia, Valeria ripensis), Macedoniának ugyancsak 7 (Macedonia prima, Macedonia salutaris/secunda, Thessalia, Epirus vetus, Epirus nova, Achaea, Creta), Daciának pedig 5 (Dacia mediterranea, Moesia, Praevalitana, Dardania, Dacia ripensis) provinciája volt. A provinciák élén proconsuli, consuli, praesesi vagy correctori címet viselő helytartók álltak.
Illyricumot mint legfelső szintű közigazgatási egységet Bizánc 395, ill. 476 után is fenntartotta. A Száva–Duna vonalától egészen a görög szigetekig húzódó praefectura központja Szerém – Sirmium – volt egészen 582-ig, míg a hungarusok meg nem hódították... |
A honogur nép több összetevőből állt. Egy részük az Altáj környékéről, más részük pedig a Turáni-alföldről származott. Csontmaradványaik kicsiny részén nagyon enyhe mongolid jellegek (bajkáli, szinid, szajáni) észlelhetők. Uralmuk első szakaszában (568–670) az övgarnitúrákra préselt lemezes övdíszeket tettek, és egyenes kardot használtak. Uralmuk második szakaszában (671-től a 800-as évek elejéig) öntött, griffes-indás mintázatú övdíszeket és görbe szablyát használtak. Eddig mintegy 50000 sírjukat tárták fel, ami igen jelentős népességre utal. |
Feltehető, hogy Szerém említett ostromát megelőzően kértek fel a hungarusok a terepet jól ismerő helyieket arra, vezessék őket az erőd falaihoz. A X. századi bizánci Szúda-lexikon Hégemón címszava így adja ezt elő:
Azt kívánták, hogy küldjenek velük az ösvényt ismerő útikalauzokat, s ezek vezessék őket Sirmium ellen. |
Menander Protéktór
Az avarok vezére, Baján, akkor, amidőn Sirmiumot ostrom alá akarta fogni, Vitalianoszt, a tolmácsot és Komitaszt fogságba vetette. Ezt a két férfiút ugyanis Iusztinosz császár már korábban hozzá küldötte azzal a kéréssel, hogy bizonyos dolgokat megbeszéljenek. Baján az általános szokásjog ellenére, amely a követeket védi, vetette fogságba őket. |
Baján kísérlete Szerém (Sirmium) elfoglalására 568/569 táján, Menander Protéktór előadásában
A falaknál lefolyt összecsapás után Baján embereket küldött ki, hogy tárgyaljanak a békéről. A sirmiumiak közül néhányan az ellenség kémlelése végett szokás szerint annak a fürdőnek a tetején ültek, amely a nép használatára volt átengedve. Ezen a messzire látható helyen várták és lesték, nem jönnek-e a barbár ellenségek. Amint észrevették az avarok immár közeledő hírnökeit, a közbülső útszakasz nagy távolsága miatt tévedés áldozatai lettek, és észlelésük nem volt pontos; azt gyanították, hogy egész tömeg avar van ott, ezt jelezték is tüstént, s leadták a megfelelő jelzést. Bónosz ezért neheztelt, és sietve igyekezett világosan megtudni, mi is az igazság. Felismerte, hogy az avarok csak kevesen vannak, és jelenteni akarnak valamit; ezért maga is küldött ki megbízottakat, hogy a falakon kívül ejtsék meg a megegyezést. Önmaga, sebesülése következtében, még komoly fájdalmakkal küszködött, s Theodórosz, az orvos nem engedte, hogy az ellenség emberei előtt mutatkozzék a hadvezér. Azt mondotta, valószínűleg nem is tudják az ellenfélnél, hogy fegyver találta el őt. Csak ha ez a tény világossá válna előttük, akkor lenne szükséges majd, hogy ne rejtőzködjék tovább; nem szabad ugyanis arra a gondolatra jutniok, hogy ő már távozott is az élők sorából. Miután nem ő maga, hanem mások jöttek tárgyalni a békéről, az avar küldöttek tényleg azt gondolták, hogy odaveszett a hadvezér, miért is a vele való személyes találkozás kívánalmát hangoztatták. Ekkor Theodórosz nagyon jól igyekezvén az adott helyzetben hasznosat tenni, kijelentette, hogy továbbra is elbújnia nem szabad a hadvezérnek, inkább ki kell mennie a városon kívülre, és láttatnia magát e barbárokkal. A seb bekötözését egy gyógyszer alkalmazása mellett végezte el, s így küldötte ki betegét. Bónosz előrement, egészen közel a barbárokhoz, s így mutatta meg magát nekik. Ekkor a követek felváltva beszéltek, és ilyesmiket mondottak: „Az avarok ura parancsolta nekünk, hogy ezeket mondjuk el nektek, rómaiak. Ne nehezteljetek rám, amiért háborút kezdtem. Mert elsőként ti adtatok okot a háborúra. Teméntelen fáradságot vállalva és nem kevés utat megtéve nagy nehezen megszereztük magunknak végre ezt az országot, ti pedig erővel elvennétek tőlem. Ráadásul Uszdibadoszt, akt felett hadifogolyként a törvény szerint nekem kellene rendelkeznem, magatokhoz vettétek. A ti császárotok ezenkívül bántó fennhéjázásának sértéseivel is elárasztott – nem egyszer, nem kétszer, hanem sokszor, és semmit sem akart megtenni, amit kelletett volna. Ha tőletek ilyen igazságtalanságokat elszenvedve a fegyverekhez nyúltam, ezért nem érhet szemrehányás. Most pedig, ha szót akartok váltani a fegyverszünetről és a békéről, mi messzemenően készek vagyunk erre; rajtatok áll, hogy azt válasszátok a háború helyett, ami hasznos, tehát a békét.” Ezekre Bónosz így válaszolt: „Nem mi kezdtük elsőkként a háborút. Mert nem törtünk rátok, éppen ellenkezőleg, te voltál, aki a rómaiak földjére törtél, mégpedig az után, hogy a császár megfontolás tárgyává tette a neked szóló pénzjuttatásokat, s követeidnek nyújtott is valamit. Aztán azonban észre kellett vennie, hogy makacskodsz, barbároknál már megszokott hencegésen is túllépve pöffeszkedsz, olyan fennhéjázó hangot ütsz meg, amelyre valóságos hatalmad nem jogosít fel. Ekkor uralkodónk, éles elméjű lévén, azt tette, ami a helyénvaló. A jelen helyzetben a mi dolgunk most az, hogy eljuttassuk a császárhoz azokat a követeket, akiket te el akarsz küldeni a békéd megerősítése céljából. Ne gondold ugyanis, hogy mi bármit is mondhatunk másképpen, mint ahogy a császárunk látja jónak az ügyet intézni.” Bónosz ezeket mondotta, és Baján helyénvalónak találhatta beszédét. Ám jelezte a következőket: „Szégyenkeznem kellene az engem szövetségesként kísérő népek előtt, s restellném is, hogy teljesen dolgavégezetlenül kellene innen visszavonulni, úgy, hogy semmi hasznom nem származott a dologból. Küldjetek hát nekem valami csekély ajándékot, hogy ne az legyen a látszat, mintha hiába és haszontalanul hajtottam volna végre a vállalkozást. Szküthián áthaladva mit sem vittem magammal, lehetetlen ezért, innen is most szinte semmi hasznot sem húzva távozzam el.” Bónosz, a hadvezér és a vele lévők (ott volt a város főpapja is) indokoltnak találták a javaslatot. Hiszen Baján nem kívánt sokat magával vinni: beérte volna egy ezüsttányérral, kevés arannyal meg egy szkíta divat szerinti ruhával. Féltek mégis Bónoszék attól, hogy pusztán saját elhatározásukat kövessék, s ne az uralkodó véleményének megfelelően járjanak el minden ügyben. Válaszképpen tehát ezt jelezték Bajánnak: „Mostani császárunk félelmetes és haragvó természetű. Ezért nem vállalkozunk pusztán a magunk döntése alapján olyasmik elkövetésére sem, amiket esetleg titokban lehetne tartani előtte. De meg hadjáraton lévén, nem is hoztunk magunkkal felesleges holmikat, csak katonaruhánk van velünk, amelyet magunkon viselünk, továbbá fegyverzetünk. Lásd, ó kagán, nem lenne-e sértés az avarok vezérének azokból az olcsó holmikból adni ajándékot, amelyekkel mi ide jöttünk? Mint mondottam, igazán értékes dolog nincs itt nálunk. Úti felszerelésünk értékesebb része más helyeken van, igen távol nekünk. Ha majd uralkodónk baráti ajándékaival halmoz el téged, akkor mi sem fogunk késlekedni, hogy örömmel követve a császár példáját, tőlünk telhetőleg ugyanazt tegyük veled, amit ő; hiszen akkor barátként s a mienkével azonos úr szolgájaként közeledhetünk hozzád.” Baján e szavak miatt méltatlankodva fenyegetően esküdözött, hogy sereget küld a rómaiak országának a lerohanására. Erre hadvezérünk felvilágosította őt, hogy megteheti, ami hatalmában áll, ám tudnia kell: a támadás egyáltalán nem válik majd javára azoknak, akiket annak végrehajtására küld. Ekkor a kagán így szólt: „Olyanokat küldök a római föld megtámadására, akiknek sorsa nem kelt bennem részvétet még akkor sem, ha történetesen a halál martalékául esnek.” S máris parancsot adott, hogy a kutriguroknak mondott hunok közül tízezren keljenek át a Száva folyón, és dúlják fel Dalmácia vidékét. Maga ugyanakkor saját emberei tömegével átment a Dunán, és a gepidák határain tartózkodott. |
Theophanész Büzantinosz
A Dontól a keleti szél irányában laknak a régebben masszagétáknak nevezett türkök, akiket a porzsák a maguk nyelvén kermikhiónoknak mondanak. Ez idő tájt ezek is ajándékokat és követeket küldtek Iusztinosz császárhoz, kérve, hogy ne fogadja jóindulattal az avarokat. A császár átvette az ajándékokat, szíves készséggel viszonozta a barátságot, és elbocsátotta a követeket haza. Később jöttek az avarok, és kérték, hogy Pannóniában lakhassanak, és békét köthessenek; a császár azonban nem szerződött velük: betartotta a türköknek adott szavát és az azokkal létrejött megállapodásokat.
Szádeczky-Kardoss Samu
Theophanés az itt fordításban olvasható részletet folytatva arról szól, hogy Iustinianos uralma idején már selyemhernyók kerültek Bizáncba, s a türköket nagyon meglepte, mikor II. Iustinos a követeknek ilyeneket mutatott. A perzsák és a hephthaliták után ugyanis most a türkök voltak a Kínából kiinduló selyemkereskedelemi útvonal gócpontjainak a birtokában.
Ami az avar követség célját illeti, az a … többi források szerint abban állhatott, hogy a császári kormányzat ismerje el a langobardok által elhagyott pannoniai területek avar megszállásának a törvényességét, és adja át a Baján által legyőzött gepidák királyi székhelyét, Sirmiumot (Pannonia Secunda vagy Sirmiensis késő római provincia egykori fővárosát). Ami Sirmiumot illeti, azt …a gepida állam szétzúzásakor a birodalom csapatai szállották meg …Ami a korábban a langobardoktól lakott pannoniai földeket illeti, azok ténylegesen immár évszázada nem állottak kelet-római kormányzás alatt, ám a basileus itt is fenntartotta a jogi fikciót, miszerint a terület felett maga rendelkezik. Ennek visszhangja például Prokopios elbeszélése, hogy a langobardok Iustinianos engedélye alapján telepedtek át a Közép-Duna jobb partjára (Procop., De bello Gothico III 33, 11). A békés kapcsolat helyreállítása Bizánc és az avarság közt egyet jelentett a Dunántúl avar megszállásának formai elismerésével a császár részéről. Az igazi ütközőpont Baján és II. Iustinos között bizonyára nem az utóbbi kérdés volt, hanem Pannona Sirmium tájéki környékének a birtoklása, amit a kagán, ha lehetett, diplomáciával, ha nem, fegyverrel kívánt megszerezni magának.
A hunogurok mint a Hephthalita Birodalom vezető népe jelentős hasznot fölöztek le tehát a távolsági kereskedelemből a kök-türk hódítás előtt. |
Menander Protéktór a hunogurok és más népek elleni türk–bizánci szövetség létrejöttéről
Midőn Iusztinosz császár uralmának negyedik esztendeje kezdődött, megérkezett a türkök követsége Bizáncba … a perzsák és a türkök között gyűlölködő ellenségesség vette kezdetét. S ezt az alkalmat ragadta meg Maniakh, aki a szogdiaiak élén állott, hogy Szizabulosznak ilyen tanácsot adjon: a türkök számára jobb lenne a rómaiak oldalára állni, és hozzájuk vinni a selyemárut, hiszen ők a többi embereknél jobban használják a selymet. Maniakh kijelentette, hogy maga is a legkészségesebben vállalkozik a türkök követeivel való elutazásra. Szizabulosz az elmondottakhoz hozzájárulását adta, s elküldte Maniakhot meg egy pár más férfit követségbe a rómaiak császárához, azzal, hogy vigyék el neki üdvözletét, ajándékát, ami nem kevés selyemből állott, és néhány levelét. Maniakh ilyen leveleket vivén magával, kezdte meg az utazást, s igen nagy utat tett meg: sok-sok földön haladt keresztül, óriási felhőkig érő hegyeken, síkságokon, erdős völgyeken, állóvizeken és folyókon; aztán átkelt a Kaukázus hegységén, s végül megérkezett Bizáncba. Itt a palotába menvén és a császárhoz járulván mindent megtett, ami a barátságkötéssel együtt jár. Az írást és az ajándékokat azoknak kézbesítette, akik erre voltak rendelve, s kérte, hogy utazása fáradalmai ne bizonyuljanak haszontalanoknak. A császár tolmácsok segítségével elolvasta a szkíta írást, s örömmel fogadta a követséget.
A császár megkérdezte: „Világosítsatok fel bennünket, hogy mekkora tömegű avarság vonta ki magát lázadóan a türkök fennhatósága alól, és vannak-e még most is e népből nálatok?” A válasz ez volt: „Vannak még, ó császár, akik híven ragaszkodnak a mi országunkhoz, azok pedig, akik megszöktek tőlünk, úgy vélem, körülbelül húszezren lehetnek.” Aztán felsorolták a követek a türköknek engedelmeskedő népeket, s kérték az uralkodót, hogy béke és harci szövetség jöjjön létre a rómaiak meg a türkök között. Hozzáfűzték ehhez, hogy a legkészségesebben verik le fegyverrel a rómaiak birodalmának minden ellenségét, amely az ő földjük táján gyülekezik. Az elmondással egyidejűleg minderre kezüket a magasba emelve a nagy esküt is letették Maniakh meg a vele lévők, s így bizonyították, hogy őszinte egyenes szándékkal beszélnek. Átkokat is szórtak önmagukra, Szizabuloszra, sőt egész népükre is, ha ígéreteik nem bizonyulnának igaznak, és nem tekintenék kötelességüknek azok tettre váltását. Így lett a türkök törzse a rómaiak barátja, és nem léptek fel másként a mi államunkkal szemben.
Szádeczky-Kardoss Samu
II. Iustinos császár uralmának negyedik esztendeje 568. november 14–15-ével kezdődött. Ez idő tájt járt a türk követség Bizáncban ... Maniachra és követségjárására Bizáncban többször utal futólag Menandros ... későbbi elbeszélésében, ám ezek a futó visszapillantások semmi, az avarokkal kapcsolatosat nem tartalmaznak, legfeljebb a római–türk barátságkötés emlékét idézik fel. Ugyanezt kell mondanunk azokról az egyébként rendkívül tartalmas híradásokról is, amelyek a Zémarchos vezette császári követség türk kagánnál tett diplomáciai látogatásáról szólnak: kifejezetten az avarokról semmit sem olvasunk a fennmaradt híradásokban, legfeljebb implicite érthetjük úgy a türk–bizánci szövetkezést, mint amelynek éle Baján ellen irányult... |
Agnellus ravennai püspök
Ezután kivonultak a langobardok, áthatoltak Toscanán egészen Rómáig, gyújtogattak, Petra Pertusát lángba borítva elpusztították, és felépítették az előbb említett langobardok Forum Corneli városát, majd ugyanezt tűzzel elemésztették. Azokban a napokban felkelt az avarok népe, s Pannóniába jött.
568 áprilisának első napjaiban tehát a hunogurok a Dunántúlt is birtokba vették. |
Egyes források szerint a nagy hadvezér, Itália bizánci exarchája, a herélt Narszész hívta be a longobardokat Itáliába, hogy a császárváros ingatag politikai hangulatával szemben biztosítsa magát.
Historia Langabardorum codicis Gothani
Ama Alboin elindította és elvezette a langobardokat Itáliába. Narses proconsul, Itália helytartója hívta oda őt; Narsest ugyanis megijesztették Sophia császárné fenyegetései. Amidőn a langobardok kezdtek kivonulni Pannóniából, abban az időben az avarok szerződtek és baráti szövetséget kötöttek a langobardokkal, sőt írott okmány is készült, miszerint kétszáz esztendeig minden háború és vita nélkül visszaengedik arra a részre, amely az ő földjük volt, az elvándoroltakat, ha azok Pannóniába visszatérni kényszerülnének, s ugyancsak teljes kétszáz évig készek lesznek segítséget vinni Itáliába, ahova amazok útnak indultak. Alboin, a langobardok királya igen népes hadát április hónapban húsvétkor az első indictio idején kivonultatta Pannoniából. Itália határán a második indictio legelején kezdett zsákmányolni, majd a harmadik indictio folyamán urává lett Itáliának.
Külön kiemelendő, hogy a longobardok elvonulásáról hivatalos írásos megállapodás készült, ami jelzi a várkonyoknak a nemzetközi jogban, ill. a szerződéses viszonyokban való jártasságát.
Szádeczky-Kardoss Samu
A híradás, miszerint a langobardokat Narses, Itália bizánci alkirálya (exarchája) hívta volna be bosszúból, amiért II. Iustinos császár felesége, Sophia megsértette őt, néhány más forrásból is ismeretes. Hogy történetileg hitelesnek tekinthető-e ez az állítás, erre vonatkozóan a modern tudományban eltérőek a nézetek; ma mintha a szavahihetőség elvetése lenne a szélesebb körben elterjedt felfogás. Persze az avarok története szempontjából ennek a kérdésnek a jelentősége elenyésző: a langobardok elköltözése nyitotta meg előttük Pannóniát, akár Narses hivására, akár anélkül indult meg a kivándorlás.
A második indictio eleje 568. szeptember hava. Ez a terminus post quem arra vonatkozóan, hogy az áprilisban felkerekedett vándornép mikor hagyta el Pannonia földjét, átlépvén Itália határát. Valószínű, hogy az avarok ekkor vagy közvetlenül ezt követően tehették rá kezüket Pannonia egészére (egyelőre persze Sirmium vidékének kivételével). |
Michael Syrus X, 21, Joannész Epheszinosz VI, 45–46 nyomán
A rómaiakat [Bizáncot] ismét szorongatták ama avaroknak [hunoguroknak] nevezett csúf barbár nép fiai, akik hajfonatokat viseltek, és akik Kelet határairól vonultak el, és vándoroltak ki. Ugyanezt tették a nyugati-szklavin [szláv] nép fiai, s rajtuk kívül még a langobardoknak nevezettek is, akik az avarok királyának, a kagánnak voltak az alattvalói.
Itt egy 585 körüli hunogur támadásról esik szó egyébként. |
Paulus diaconus II, 26
Bizonyos, hogy Alboin sokakat vitt magával Itáliába azoknak a népeknek a fiaiból, amelyeket más langobard királyok vagy ő maga meghódítottak. Ezért a falvakat, amelyekben ezek laknak, mind a mai napig gepida, bolgár, szarmata, pannon, szvév [sváb], noricumi vagy más ilyesféle elnevezéssel illetjük.
Szádeczky-Kardoss Samu
Mivel a fenti híradás a kérdéses népek egy részének a langobardokkal együtt történt Itáliába költözéséről szól, fel kell tételeznünk, hogy ugyanezeknek a népeknek a másik része Pannoniában, illetve annak szomszédságában visszamaradt, s így a honfoglaló avarok alattvalója lett. |
Andreas Bergomas
...a langobardok Pannóniát barátaikra, az avarok népére hagyták. Ezt maguk 42 évig birtokolták. Feleségeikkel, gyermekeikkel és minden tulajdonukkal vonultak ki Pannóniából április hónapban, az első indictio évében, az úr húsvétja utáni második napon, amely április elsejére esett, mikor Urunk emberré válásától fogva ötszázhatvannyolc év pergett le. Aztán a langobardok a friauliak határán keresztül Itáliába vonultak. |
Paulus diaconus II, 7
Akkor Alboin saját szállásterületét, azaz Pannóniát barátainak, a hunoknak juttatta, persze azzal a kikötéssel, hogy ha a langobardok valamikor visszatérni kényszerülnének, saját földjeiket ismét visszakapják. Így a langobardok ott hagyva Pannóniát, feleségeikkel, gyermekeikkel és holmijaikkal sietve elvonultak, hogy Itáliát birtokba vegyék. Negyvenkét esztendeig laktak Pannóniában. Onnan áprilisban vonultak ki, az első indictio évében, a szent húsvét utáni második napon, amely ünnep abban az esztendőben az erre vonatkozó számításnak megfelelően éppen április elsejére esett, mikor is Urunk emberré válásának ötszázhatvannyolcadik éve pergett.
A szabad elvonulás Baján által biztosított lehetőségével élve a longobardok 568. ápr. 2-án felkerekedtek, és elhagyták a Kárpát-medencét. Összesen 42 évig tartózkodtak itt. A hunogur hódítást követően Itália északi felében vetették meg a lábukat, ahol jelenlétük már masszívabbnak bizonyult (Lombardia neve az emléküket ma is őrzi). |
Porphürogennétosz Konsztantinosz, De adminstrando imperio XXV, 15–23
Akkortájt a gót és sok igen nagy nép volt letelepedve az északi területükön a Dunáig. Közülük legemlítésreméltóbbak a gót, a vizigót, a gepida és a vandál; semmi másban nem különböznek, csak nevükben, egyazon nyelvet használják, mindannyian ariánus eretnek hiten leledzenek. Ezek Arcadius és Honorius uralma idején átkeltek a Dunán, és a rómaiak földjén telepedtek le. A Singidunum és Sirmium körüli területekre a gepidák telepedtek, akikből később a langobardok és az avarok váltak ki. |
Kedrénosz
...a gótok négy néppé oszlottak; ezek voltak: a gótok, a hypogótok, a gepidák és a vandálok. Közülük az avar kezdte a római [bizánci] földet bekalandozni. |
Szümeón
A gótokból négy nép lett: a gótok, a hüpogótok, a gepidák és a vandálok, akik közül az avar kezdte a rómaiak [bizánciak] földjét bekalandozni. |
Theophanész a. m. 5931
Sok és igen nagy gót nép volt akkortájt, amely túl a Dunán az északi területükön lakott. Közülük négy a legemlítésreméltóbb: a gót, a vizigót a gepida és a vandál; semmi másban nem különböznek, csak a nevükben, egyazon nyelvet használják, mindannyian ariánus eretnek hiten leledzenek. Ezek Arcadius és Honorius uralma idején átkeltek a Dunán, és a rómaiak földjén telepedtek le. A Singidunum és Sirmium körüli területekre a gepidák telepedtek, akikből később a langobardok és az avarok váltak ki.
A bizánci szerzetes zavaros leírásában valószínűleg a szkíták (hattik vagy géták) népnevét alkalmazza toposzként a gepidákra és a vandálokra. Ezt a terminust a tudós szerzők már igen korán összemosták a gótok nevével. Ami a hunogurokat illeti, természetesen nem a gepidák közül váltak ki, csupán elfoglalták azok földjét 568-ban, hogy innen induljanak aztán meg-megújuló hadjáratokra a szélrózsa minden irányában. |
Bóna István
A középkor hajnala – A gepidák és a langobardok a Kárpát-medencében
Corvina, Bp., 1974, Hereditas sorozat, 85–91. o.
Miért vonultak el 568-ban a langobardok?
Miközben a diadalittas langobardok zsákmánnyal megrakodva, gepida foglyok ezreivel a Duna felé vonultak, Baján váratlanul átkelt a szerémségi Duna-szakaszon, és rajtaütött Sirmiumon. Az elhamarkodott támadást a bizánci helyőrség ugyan visszaverte, az esemény mégis döntő fordulatot jelentett az amúgy is mozgalmas 567-es esztendő történetében. Sirmium megtámadása leleplezte a kagán igazi szándékait, s mind II. Iustinust, mind Alboint ráébresztette arra, hogy elszámították magukat. A keletrómai császárság a békés és lomha gepida szomszéd helyébe elszánt, zsákmányolásra, kalandozásra kész ellenséget kapott a fürge nomádokban. Harci kedvüket nem csorbította a sirmiumi kudarc; Baján a sikertelenséget azzal ellensúlyozta, hogy 10 000 kutrigur lovast küldött Dalmácia pusztítására.
A Gepida Királyság szétzúzása a langobard politika baklövése volt. Országuk stratégiai helyzete most vált igazán kétségbeejtővé, egy lépés választotta el a politikai bekerítéstől és gazdasági elszigetelődéstől, amelynek számukra is csak egy befejezése lehetett: a megsemmisülés. Az egyik veszély a szláv törzsek nyugati és délnyugati előretörése volt. Bizáncnak már az 530-as évektől gondot okozott a szláv fegyveres csoportok betörése az Al-Dunán keresztül, a 60-as évek elejétől nyomásuk már a gepidákra is ránehezedett, az ellenük viselt háború nem kis mértékben járulhatott hozzá Kunimund erőinek gyengüléséhez. Bár közvetlen forrásadat nem szól róla, a régészeti adatok elárulják, hogy 550 tájától a langobardok is szembekerültek a szláv törzsek áradatával. Nyomásuk hozzájárult ahhoz, hogy a langobardok kiürítették a Cseh-medencét, majd a 60-as években a Morva-medencét is. Valószínű, hogy 568-ra az első szláv rajok közvetlenül országuk északi határáig, a Dunáig eljutottak. Ez pedig annyit jelentett, hogy a langobardok kapcsolatai a germán szomszédokkal északnyugati irányban veszélybe kerültek. Nyilván tudomásuk volt a Balkánon megtelepedett szlávok merész vállalkozásairól is, akik 548-ban Durrachiumnál (Durazzo) elérték Adriát, s egyre sűrűbb rajokban települtek meg a Birodalom északi tartományaiban. Mindaddig, amíg a gepida állam fennállott, a langobardok számára mégsem jelentett közvetlen veszélyt a szláv invázió, mert ennek a súlya a gepidákra nehezedett. Egyébként nincs jele annak sem, hogy a gepidákat túlságos foglalkoztatta volna a szláv veszély; elég erősnek hitték magukat a rosszul felfegyverzett kisebb-nagyobb csoportok visszaverésére. – 568-ig valóban ez volt a helyzet.
567/568-ban vált világossá, hogy a szláv törzsek második nagy rohama mögött, Thüringiától Erdélyen keresztül az Al-Dunáig az avarok állanak. Ez pedig elviselhetetlen túlerőnek számított. Miben állott ez a fölény? Azok a langobardok, akik előtt egy év múlva Milánó kitárja kapuit, nem lettek volna képesek ellenállni a Duna–Dráva–Alpok stratégiai négyszögben?
A langobard hadsereg valóban erős és jól felszerelt volt. A nagytermetű, erős férfiak egyéni vitézsége biztosan nem maradt el a szomszédokétól. Hadseregük magja húsz esztendeje éppen eleget küzdött a gepidák, perzsák, gótok, bizánciak és frankok ellen ahhoz, hogy kitűnő harci gyakorlatra tegyen szert. Jól tagolt sereg volt. Mintegy harmada hosszú lándzsával, nehéz kétélű karddal és megvasalt pajzzsal felszerelt, valószínűleg bőrpáncélt is viselő lovasokból, másik harmada ugyanígy felszerelt nehézgyalogságból állott. A sereg többi részei: a lándzsások és az íjász félszabadok a mozgékonyságot és a távolharcot biztosították. E hadsereg élén minden idők legnagyobb langobard hadvezére, Alboin állott. Hogyan viszonyult hát ez a sereg az avarokhoz? A korai avar harcmodorról és fegyverzetről még a szakirodalomban is téves hiedelmek szerepelnek. Egyrészt a középső és késői avar korszak sírleleteinek tanulságait, másrészt a késői avar harcmodorról ránk maradt VIII. század végi frank híradásokat vetítik vissza a bajáni időkre. Betetézi ezt egy rosszul értelmezett „nomád” szemlélet, amely a korai avar harcmodort más keleti népekről szóló, részben korábbi, részben későbbi híradásokkal magyarázza, a hunokéval, magyarokéval, kunokéval. A VI. századi türk és heftalita sírleletek, a türkök és ujgurok életét megelevenítő kocsói, tun-huangi, pendzsikenti freskók – amelyek az avarok korábbi hazájában maradtak ránk –, de főleg maguk a korai avar sírleletek egészen másról tanúskodnak.
Az avar hadsereg magját Európában a rómaiak [római kori szarmaták – Gandash] óta nem látott fegyvernem: a nehézpáncélos lovasság alkotta. Védőfegyvereik: a sisak, főleg bőrből, de előfordulhat fémborítással is, és vaslemezekből összefűzött, az egész törzset beborító perzsa típusú páncél. Támadófegyvereik: acélossá edzett, roppant erős pengéjű páncéltörő lándzsa, az európai kardnál hosszabb pengéjű, egyélű, egyenes „kelet-ázsiai” típusú lovassági kard és csontmerevítős reflex-íj. Mindehhez két félelmetes újítás járult: elöl-hátul magas kápájú nyereg és – Európa földjén első ízben! – a vaskengyel. Az avar lovas vitéz tehát valamennyi ellenfelével szemben – beleszámítva a bizánci íjász lovasságot is – biztosan ült, de ha kellett, fel is állhatott, és foroghatott a nyeregben. Lova, nélkülözéshez szokott steppei fajta, a hó alatt is talált élelmet, az istállózott európai (pl. langobard) lovakkal szemben elképesztően kitartó volt, egész napi ügetés után képes volt átúszni olyan folyókon, amelyeken az európai lovasság nem tudott átkelni. Nincsenek még hozzávetőleges adataink sem arra nézve, milyen létszámú volt a páncélos avar „lovagi” mag. Teljes páncélt eddig kevés sírból ismerünk – igaz, páncéltöredéket sokból –, a páncéltörő kopja és a vaskengyel azonban mindennapos melléklet a legkorábbi (VI. századi) avar sírok közelében megásott „máglyagödrök”-ben. Mivel e legkorábbi réteg a VI. században nem telepedett meg állandóan, hanem „aul”-okban élt, e pusztai nemesi réteg nagyon nehezen fogható meg, pár síros kis temetők árulkodnak csak róla. A régészeti leletek alapján egyébként sem tudunk egyetlen népvándorlás kori nép létszámára sem következtetni. Mégis úgy tűnik, több ezer főre becsülhető a korai avar nemesi-katonai réteg, amely később részben elvérzett a 626-ig tartó bizánci háborúkban.
Az avar páncélos-páncéltörő lovasságnak nyílt vagy enyhén dombos terepen a korabeli Európában egyetlen ellenfél sem tudott sikeresen ellenállni – beleértve a bizánci hadsereget is. A Dunántúlon tehát a langobard sereg eleve vereségre volt ítélve. Szűk völgyekben, hegyes vidéken viszont, például az Alpokban, ahol nehéz védőfegyvereit, gyalogságát közelharcban vethette be, sikeresen ellenállhatott.
Az avar pásztorok könnyűlovas alakulatokba voltak szervezve, ide tartoztak a segédnépek, például a kutrigurok is. Legfeljebb bőrvértet viseltek, fegyverük az íj és a nyíl volt. A ránk maradt bőséges régészeti leletekből tudjuk, hogy hárométű vas nyílhegyeik közel kétszer olyan súlyosak voltak, mint a korabeli európai nyílhegyek. E nehéz nyilakat csontmerevítős visszacsapó íjaikból tökéletes biztonsággal lőtték ki, majd’ kétszer olyan távolságra (mintegy 5–800 m-re), mint ellenfeleik. Kisgyermekkoruk óta tanulták, férfikorukban nagy vadászatokon évente gyakorolták a nyilazás tudományát; fürge lovaik nyergében ülve vagy állva, előre-, oldalt- vagy hátrafordulva egyaránt félelmetes biztonsággal kezelték íjukat. Íjászaik – s ugyanezekkel a íjakkal voltak felszerelve páncélos vitézeik is – ellenfeleiket már akkor szét tudták szórni, megfélemlíteni, üldözni vagy menekülést színlelve szétzilálni, amikor azok még nem is árthattak nekik. A bizánci hadsereg ugyan hasonló lovas íjászokat vetett velük szembe, de kezdetben kengyel nélkül, ami lovasságuk mozgását és íjászaik teljesítményét erősen korlátozta. A langobardok azonban nyílt terepen tehetetlenek lettek volna ezzel a minden irányból süvöltő nyílzáporral szemben.
A két tümennyire (20 000!) becsült avar lovassereget szláv gyalogharcosok tömege kísérte, később a bizánci háborúk során a gepidák is a gyalogságot erősítették. A szlávok lándzsával, egyszerű íjjal, ritkábban karddal és pajzzsal voltak felfegyverkezve, s ha harci értékben el is maradtak a langobardok mögött, vakmerőségük és létszámuk felülmúlta ellenfeleikét.
E három fegyvernem együtt, jó vezetés mellett – márpedig Baján kivételes szervező és katonai képességeit csak Attiláéhoz hasonlíthatjuk – sík területen ellenállhatatlan volt. Az egyetlen hat hatós ellenfél, az egykori római nehézgyalogság nem létezett többé. Védelmet csak a hegyvidék nyújtott ellenük, ahol az avarok és szlávok nem tudták taktikai fölényüket érvényesíteni, vagy az erődök és várak, amelyek módszeres ostromához nem értettek, és soha nem is tanulták meg.
Alboin a Szerémségben váratlanul ezzel a fegyelmezett, vezényszóra működő sereggel találta magát szemben – ez időben még nyoma sem volt köztük a későbbi zűrzavarnak. Megverni nem lehetett őket, csak megvásárolni, ez volt és ez maradt a gyengéjük.
A langobardok országa délről nyitva állott. A Dráva semmiféle akadályt nem jelentett az avar lovasseregek számára. Pannoniában szembeszállni velük kilátástalan volt. A langobardok léte Baján jóindulatától függött, attól, mennyire veszi komolyan a szövetségi szerződést. Sirmium megtámadása e téren nem sok jóval biztatott.
Az egyetlen kibúvót Alboin most sokkal gondosabban mérlegelte, mint pár hónappal korábbi politikai ballépését. A sötétben fénylő pontok is akadtak: az avarok háborúba keveredtek a birodalommal, ugyanabban a pillanatban, amikor II. Iustinus szerencsétlen politikája húsz évig tartó súlyos háborúba sodorta országát a perzsa nagyhatalommal. A bizánci haderők jelentékeny részét, például az Itáliában állomásozó csapatokat keletre vezényelték.
Az avar–bizánci háború tartósnak ígérkezett. Baján egyelőre lehetetlen kívánságokkal állt elő, nemcsak a „gepidák országához tartozó” Sirmium átadását követelte, de Usdibad és serege, valamint a gepida királyi kincsek kiadását is. Azt az „igen híres és nagy” Sirmiumot, amelyről néhány évvel később, 579-ben Maurikiosz császár így nyilatkozott: „Inkább két lányom közül az egyiket adom túszul a kagánnak, semmint hogy Sirmiumot önként átadjam.” Nyilvánvaló volt, hogy Baján és avarjai évekig, esetleg évtizedekig lekötik a birodalom erőit az anyaország balkáni területein, nem tudja tehát kellő erővel védelmezni távolabbi tartományait. A bizánciak elleni langobard támadás tehát Baján „megvásárlási” eszközei közé tartozott.
Hispániában az 565-ben trónra került vizigót király, Athanagild erélyes harcot kezdett a bizánci inváziós csapatok ellen. A birodalom nem tudott seregeinek erősítést küldeni. Bár Alboin még nyilván nem tudhatta, hogy az 568 őszén trónra kerülő energikus vizigót király, Leovigild a rómaiak esküdt ellenségévé válik, s uralkodása alatt egy pillanatig sem szünteti be a bizánciak elleni háborút, mégis számíthatott ilyesfajta fordulatra.
Itáliában, a népvándorlás kori népek vágyainak netovábbjában, a városok népe nehezen tűrte a kelet-római adószedők kíméletlen szipolyozását, az idegen, barbárokból toborzott katonaság visszaéléseit, a nagybirtokosok erőszakkal visszaállított mérhetetlen gazdasági és politikai hatalmát. Észak-Itália egyes nagyvárosai frank segítséggel még a gótok bukása után egy évtizeddel is ellenálltak, Brixiát (Brescia) és Veronát alig néhány éve vették be a császáriak. Nyilván arról is értesültek a langobardok, hogy az általuk személyesen is jól ismert energikus és teljhatalmú Narses helyébe II. Iustinus, Sophia ostoba beavatkozására, a jelentéktelen Longinust nevezte ki Itália új helytartójává (567). A helyzet tehát kedvezően zavaros volt az itáliai vállalkozáshoz. Erre nyílott a menekülés egyetlen útja.
A langobardok önmagukban gyengék voltak a nagyszabású akcióhoz; oldalukban a fenyegető avar hatalommal mozdulni sem mertek. Alboin páratlan szervezőerővel néhány hónap alatt leküzdötte a nehézségeket. Segítségét kért és kapott a rokoni és baráti szászoktól. Mikor ezek télvíz idején tekintélyes számban megérkeztek, állítólag 20 000 fegyveres férfi jött családtagjaival együtt, így megerősödve újból Bajónhoz fordult, s ezúttal nem kevésbé csábító ajánlattal: „örök szövetség” fejében átengedte az avaroknak hazáját, a langobardok lakta Pannoniát. Az alkalmi érdekszövetség most azt diktálta: a langobardok mondjanak le Baján eljövendő stratégiai bázisáról, Pannoniáról, s ők maguk is támadják meg a bizánci birodalmat. Baján kedvezően fogadta a meglepő ajánlatot, s békességben elengedte a langobardokat, talán mert a bizánciakkal nem sikerült idejében fegyverszünetet kötnie, vagy talán mert maga is örült az olcsó, vértelen hódításnak.
A langobardok 568. április 1-jén utoljára ülték meg a húsvét ünnepét Pannoniában. Másnap, mindent felégetve maguk mögött, útnak indultak a hozzájuk csatlakozott szászokkal és gepidákkal, a dunántúli szvébekkel, a Dráva–Száva közi bulgárokkal és szarmatákkal, valamint Pannonia és Noricum maradvány római lakosaival, hogy többé ne térjenek vissza. Velük ért véget a különböző germán törzsek közel 600 évig tartó folyamatos uralma a Kárpát-medencében. |
Niképhorosz Kallisztosz Xanthopulosz XVII, 39
Sirmium a barbárok [hunogurok] kezére került. Ezt megelőzően a gepidák tartották hatalmukban, aztán azonban Iusztinosznak ajándékozták, önként vonulva ki onnan. |
[144-125] [124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|